Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-24 / 12. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2013. március 24. *• 5 „A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen" A kitelepített magyarországi németekre emlékeztek ► Az Országgyűlés az elmúlt év decemberében újabb bocsánatkérő gesztust tett az egykor hazánkban élő németek és leszármazottaik felé, amikor határozott arról, hogy január 19. legyen a Magyarországról elhurcolt németek emléknapja. Ennek a határozatnak az ünnepélyes átadására került sor március 11-én a Parlamentben. A nap programja a Német Ajkú Református Egyházközség Hold utcai templomában kezdődött ökumenikus istentisztelettel. Németül és magyarul szolgált Bíró László római katolikus tábori püspök, Gáncs Péter evangélikus elnök-püspök és Steinbach József református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke. (Az istentiszteleten képviseltette magát a Johannita Rend Magyar Tagozata is.) A program az Országházban folytatódott, ahol dr. Kövér László házelnök mondott ünnepi beszédet, majd átadta a határozat szövegének díszkötésű példányát a német delegáció vezetőjének, dr. Norbert Lammertnek (képünkön). A Bundestag elnöke megköszönte Magyarországnak a megbékélés érdekében eddig tett, példaértékű gesztusait. Az ünnepélyes eseményen felszólalt Heinek Ottó, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke, Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter és Erika Steinbach, az elhurcolt németek németországi szövetségének (BdV) elnöke is. Valamennyien hangsúlyozták, hogy a múlt feldolgozását az egykor szülőföldjükről elűzött és vagyonuktól megfosztott német ajkú magyar polgártársainkra való emlékezéssel segíthetjük. A hozzászólásokból tehát bátran leszűrhetjük, hogy Magyarország ezen a téren példát mutat a többi érintett, de múltjával eléggé szembe még nem néző európai állam számára. A Kárpát-medencébe települt német lakosság nemcsak a magyar nemzet, de századokon át az evangélikusság történetében is igen jelentős szerepet játszott. Történelmünk során az Árpádok idejétől kezdve folyamatosan zajlott betelepítés a történelmi Magyarország nyugati, északi, keleti területeire. E népcsoportok mindvégig megőrizték kultúrájukat, és értéket teremtettek. Nem kell különösebben méltatnunk, hogy a reformáció elterjesztésében milyen fontos szerepe volt a Sopron környéki, felvidéki német vagy erdélyi szász lakosságnak. Századokkal később, a törökök kiűzése után a Habsburg uralkodók ösztönzésére - gazdasági és politikai megfontolásból - a mai Németország számos területéről toboroztak családokat magyarországi letelepedéshez. A toborzás elsősorban a Felső-Rajna és a Felső-Duna vidékén járt sikerrel, de más német tartományból is érkeztek letelepedni vágyók. Az 1720-as évektől a jobb boldogulás reményében az új hazába folyamatosan érkeztek a németek, akiket egyszerűen csak Duna menti sváboknak (Donauschwaben, Donaudeutsche, Ungarndeutsche) hívtak. Az elszegényedett és gyakran evangélikus vallásuk miatt is üldözött emberek magukkal hozhatták a papjukat, a tanítójukat, és jogot kaptak a szabad vallásgyakorlásra, bár letelepedésük után néhány évtizeddel gyakran kellett megtapasztalniuk az Európa ezen fertályán is fel-fellángoló vallási türelmetlenséget. A Dunántúlra, a Duna mentére, a déli vidékekre és az Alföld számos pontjára települtek le evangélikus németek (és persze nagy számban római katolikusok is). Az evangélikus közösségek életéről gazdag és alapos tanulmányokat olvashatunk az egyházkerületeink történetét feldolgozó kötetekben. A török idők után érkezett németek közel háromszáz esztendőn keresztül művelték földjeiket, őrizték nyelvüket és kultúrájukat. * * * A legegységesebb német közösségek az egykori Tolna és Baranya vármegyében, az úgynevezett „Schwäbische Türkei” területén éltek. Virágzó falvaikban pezsgő volt egyházi életük is. Lutheránus egyházunk lélekszámának megfogyatkozása történelmi okokra: az ellenreformáció erőszakosságára, a trianoni békediktátum területi következményeire, a reverzális törvény hatásaira és nem utolsósorban a német lakosság kitelepítésére vezethető vissza. Történt ugyanis, hogy a második világégés idején a Harmadik Birodalom vezére - pángermán törekvésektől vezettetve - a birodalom határain kívül élő németekre mint természetes szövetségesekre tekintett. Ezért a náci Németország intenzív propagandát fejtett ki a magyarországi németek között is ordas, fajelméletre épülő eszméi terjesztésére. Hitler előszeretettel beszélt az „asszimilációnak kitett német népforgácsok” megmentésének szükségességéről, ezért a náci propaganda - például a Volksbund nevű szervezeten keresztül - igyekezett a kulturális törekvések mellett a politikai szándékokat is világosan megfogalmazni. száz- és százezret, csordában. A kollektív büntetés elve, mint nemzetközi gyakorlat, elviselhetetlen. Tegnap a »zsidók«, ma a »svábok«, holnap a »polgárság«, aztán a »laposfülűek«... s hajtanak bűnöst és ártatlant, gyereket és aggastyánt. Az európai élet erkölcsének vége. A »nagyhatalmak« közönyösen terelik az emberi csordákat, akik magas kultúrákat építettek fel otthonná, »határozati alapon«, sommásan. Nem Müller úrról van szó, hanem a svábokról. Már nem nagyon érdemes élni.” * # * A magyar politika persze kutyaszorítóban volt: az új határokon ismét kívül rekedt magyarok hontalansága Dunabogdány, 1947 Már a háború vége előtt, a szovjet megszállás idején németek ezreit hurcolták el „málenkij robotra” majd a háború után az egyre erősödő kommunista befolyás alatt álló, bosszú vezérelte politika hamar megindította a svábok kitelepítésének és üldözésének programját. Alig néhány hónappal a zsidók 1944-es deportálása után újra földönfutóvá lett emberekkel tömött vagonok indultak Németország valamely tartományába, ahol sokszor gyanakodva vagy erős ellenszenvvel fogadták őket. A kommunista vezérek szemében - nyugati szövetségeseik hathatós asszisztálásával - csupán „vagonkérdéssé” minősült az erdélyi szászok, a felvidéki németek vagy a szudétanémetek sorsa, nem szólva a Szovjetunió területén élők deportálásáról. Német gyökerű nagy írónk, Márai Sándor 1945. decemberi naplóbejegyzései jól tükrözik a magyar értelmiségi elkeseredettségét és tehetetlenségét: „A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marha módra hajtják el őket, és a lakosságcserék beindulása kényszerhelyzetbe hozta az akkori kormány tagjait. A hazájukból elűzött bukovinai székelyek letelepítése, a földosztás programja és a németekkel szemben lángoló bosszúvágy mind a magyarországi svábság és más, fent említett, jóval korábban Magyarországra telepedett német népcsoportok elüldözésének gyorsítását vonta magával. (A soproni evangélikus gyülekezet tagjai közül négy-ötezer főt telepítettek ki.) Az írásom címeként álló mondat - A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen” - egy Kovács Imre nevű pártvezér (a Nemzeti Parasztpárt főtitkára) szájából hangzott el 1945-ben, és azt mutatja, hogy felerősödött az uszító, megbélyegző hang. Rövidesen megkezdődött a kollektív bűnösség elvének gátlástalan alkalmazása. A kollektív bűnösség elve a 20. században a különösen szégyenteljes politikai kellékek közé tartozott, amelyre keresztyén teológiai és etikai alapon csak teljes megvetéssel és elutasítással tekinthetünk. Nem véletlen, hogy a németség kollektív felelősségre vonásával szemben éppen a történelmi egyházak püspökei emelték fel hangjukat leginkább. Ordass Lajos evangélikus püspök „fasiszta módszerekre emlékeztető népcserének” minősítette a kormány terveit. A kollektív bűnösség azt jelentette, hogy csecsemőtől az aggastyánig mindenkit nácinak, hazaárulónak tekintettek csak azért, mert német neve volt, németnek vallotta magát, Volksbundtag volt, vagy éppen erőszakkal SS-katonának sorozták be. A listák alapját az 1941-es népszámlálás adatai adták; akik akkor már magyarnak vallották magukat, elkerülték a kitelepítést. így maradhatott meg szülőföldjén Kötcse vagy Lajoskomárom gyülekezetének szinte teljes népe. Máraival egyetértve mindez elfogadhatatlan volt akkor - de korunk hasonló törekvéseiről sem állíthatunk egyebet, üssék föl a fejüket bárhol a világon. Ne feledjük, hogy amíg az Európai Unió tagországaiban olyan törvények vannak érvényben, mint a Benes-dekrétumok, vagy amíg a történelmi Magyarország területén élő magyarokat és más, ma kisebbségben élő népeket kollektíván pellengérre lehet állítani, az önrendelkezéshez való kollektív és egyéni jogukat meg lehet kérdőjelezni, asszimilációjukat állami segédlettel lehet támogatni, addig a kollektív bűnösség elvének alkalmazásáról nem beszélhetünk kizárólag múlt időben, pontosabban: sötét szelleme ma is ott lebeg Európa felett. * # * Budaörsről 1946. január 19-én indult el az első vonat, amely elüldözött németeket szállított, ezért ezt a napot tekintjük az elhurcoltak emléknapjának. Az elhurcolások szisztematikusan zajlottak. A kiürült házakba másokat telepítettek, a földeket államosították, vagy kiosztották a rendszer kegyeltjeinek. Eduard Benes csehszlovák elnök ötszázezer magyart akart a Felvidékről elüldözni; az ő letelepítésüket az egyre inkább kommunista befolyás alatt álló magyar kormány jórészt a németek helyére tervezte. Sátáni gondolat, és a megvalósítás is az volt a javából! A kitelepítések következtében nagy evangélikus gyülekezeteink létszáma felére, negyedére csökkent. Falvak és templomok ürültek ki, és állnak mementóként mind a mai napig például Tolna szelíd dombjai között. Méltatlanul feledkezünk meg azon papjainkról és egyháztagjainkról, akik bátran szembefordultak a németek kitoloncolásával, felemelték ellene a szavukat, és tettekkel is segítettek, bújtatták hányatott sorsú evangélikus testvéreinket, testi-lelki értelemben támaszként szolgáltak számukra. (Ha már Tolnáról külön is esett szó, hadd emlékezzem meg egykori elődömről, Lehel Ferenc lelkészről, aki Tengelicen szolgált e nehéz időkben, és életét kockáztatva sváb családokat szedetett le a zárt vagonokból.) * * * A második világháború végén elhurcolt, illetve a háború után a mai Magyarország területéről vagonba terelt németek száma összesen mintegy 230 ezer fő. Az 1989-90-es rendszerváltozás utáni demokratizálódó Magyarország önvizsgálattal fordult a meghurcolt társadalmi rétegek és nemzetiségi vagy vallási kisebbségek felé. Ennek a folyamatnak volt fontos állomása a tavaly decemberi határozat ellenszavazat nélküli elfogadása és ez év márciusi átadása annak a Parlamentnek a falai között, amelyet a német származású SteindlImre tervezett... Az épületben akár jó szívvel, amolyan „hungarus” módján, közösen elénekelhettük volna nemzeti imánkat, melynek dallamát a szintén pozsonyi német felmenőkkel bíró Erkel Ferencnek köszönhetjük. Evangélikus egyházunk német származású kiemelkedő személyiségeinek nevét is hosszan sorolhatnánk, tehát jogosan mondhatjuk Hegedűs Imre Jánossal együtt, hogy „milyen szegények lennénk a svábokból jött magyarok nélkül”. Német ajkú evangélikus gyülekezeteink ma is többnemzetiségű egyházunk életének gazdagságát szolgálják. A március 19-i emléknapon ezután gondoljunk a történelmi Magyarország egykori területén élt összes olyan német ajkú egyháztagunkra, akiket elüldöztek, eladtak, elcseréltek, megfosztottak vagyonuktól vagy állampolgárságuktól. Foglaljuk imádságba nevüket, és adjunk hálát ma is közöttünk élő német ajkú honfitársainkért és gyülekezeteinket alkotó közösségeikért. Énekeljék veretes egyházi énekeiket, hallgassák Isten szent igéjét Luther ékes nyelvén, és imádkozzanak bátran felmenőik dialektusában. A Kárpát-medencében élő német evangélikus testvéreink és gyülekezeteik mindig hidat vertek a reformáció hazája és hazánk között, és e szolgálatra, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, ma is szükségünk van. ■ Gregersen-Labossa György
