Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-24 / 12. szám
a 41 2013- március 24. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Jézusunk! Ünneplő, hallelujázó tömeg köszöntött téged azon a virágvasárnapon Jeruzsálemben. Alázatos királyként, szamárháton érkeztél, hogy beteljesítsd, ami rád bízatott. A hozsannázók még nem sejtették, hogy az utolsó földi utad ez, amely Jeruzsálembe vezetett. Ők éljeneztek, győzelmes Messiást láttak benned, földi reményeik megvalósítóját. Csupán néhány óra telt el, és ugyanaz a nép hamarosan a dicshimnuszok helyett gúnyolni kezdett, „Feszítsd meg”-et kiáltott, és csalódása után már a következő győzelmes Messiást kezdte várni. Könyörülj rajtunk, hogy mi felismerhessük: te jöttél értünk, és egyedül benned van igazi örömünk, reménységünk. Ezen a vasárnapon újra megérkeztél hozzánk. Szelíden, alázatosan jöttél. Szeretnénk eléd lépni a csendben, és hálát adni neked, hogy nem feledkezel meg rólunk, hanem szereteteddel, hűségeddel jössz hozzánk. Köszönjük, hogy hallhattuk szavadat, és öröm ébredt szívünkben. Köszönjük, hogy úgy tekinthetünk rád, mint aki a halálon győztes, egyetlen, igazi Messiás vagy. Nem földi, szűk látókörű reményeink beteljesítője, hanem életet hozó nagy Király. Kérünk, add, hogy ezt mindig hinni, élni és hirdetni tudjuk. Segíts minket, hogy igazi örömöt vigyünk a szomorkodóknak, bátoríthassuk a félelemben, csüggedésben élőket, szerethessük azokat is, akiket olyan nehéz szeretnünk. Áldj meg minket jelenléted életújító erejével. Vigyázz, kérünk, vérző földu. ahol földi uralkodók, nagy hatalmú politikusok vívják ki maguknak népek, tömegek ünneplését vagy félelemben gyökerező tiszteletét. Hamis igazságokért folynak embertelen háborúk, ártatlanok szenvednek a gyűlölet megannyi kifinomult fegyverétől. Hozd el, kérünk, a te békességedet! Indíts minket, tanítványaidat, hogy a béke követei lehessünk ott, ahol élünk, ahová állítasz bennünket. Adj alázatot, hogy ne erőszakkal, önzőén, hanem Lelked erejével szolgálhassuk embertársainkat. Ezen a vasárnapon külön is könyörgünk hozzád hazánkért, népünk minden tagjáért - határon innen és túl. A te kezedbe tesszük le jelenünket és jövőnket. Kérünk, adj nekünk ebben az állandóan változó, nyugtalan világunkban lelki tisztaságot, belső békességet, felelősségtudatot és nagy-nagy szeretetet, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célt: a te országodat. Hallgass meg minket, amikor együtt és egymásért a tőled tanult imádsággal fohászkodunk: „Mi Atyánk...” SEMPER REFORMANDA £ „Lehet-e ugyanis ember önteltebb annál, mint amikor azt meri állítani: tiszta minden gőgtől s bűnös hajlamtól? Az ilyenfajta lelki önteltség valóban a legalábbvaló és legmélyebb vétek, hiszen még a pusztán testi és emberi hajlamoktól sem tiszta. Ezért soha egyetlen szent sem volt annyira vakmerő, hogy magáról azt állítsa: az ő bölcsessége és igazságossága saját szemében »semmi«; sokkal inkább valamennyi szent önmagával perlekedik, és veszekszik e dolgokról." M Luther Márton: A hét bűnbánati zsoltár utószava (Weltler Ödön fordítása) BÖJT 6. VASÁRNAPJA (PALMARUM) - JN 10,17-21 „Királyod jön hozzád!” 2013 virágvasárnapján nem az ünnep megszokott evangéliuma csendül fel a szószéken. Nem hallunk a prófétai jövendölést beteljesítő, szamárháton történt bevonulásról, sem a pálmaágakat lengető, hozsannát éneklő ünnepi sokaságról. Helyette előttünk áll egyrészt Jézus mennyből való, halálos küldetése, majd az ördöngösséget szimatoló gyanakvók és a tátott szájú ámuldozók: utóbbiak szívében csendesen és ember számára követhetetlen módon nyiladozik a hit bimbója. Méltó bevezetése ez az ige a nagyhétnek, hiszen félreérthetetlenül bontakozik ki belőle a halálára készülő, Istennek engedelmes, elrejtettségében is dicsőséges Krisztus. Krisztus küldetése emberi ésszel felfoghatatlan: oda kell adnia az életét. Jaj nekünk, ha félreértjük ezt a mondatot, mint ahogyan olyan sokan akadtak már az egyház története során, akik - valamely emberközpontú koncepció által vezérelve vagy egyszerűen csak tudatlanságból - így tettek, és virágvasárnapon mindössze az „alázatosan”, „szegényen” „csak szamárháton” Jeruzsálembe vonuló, „csendes” és „szerény" Jézust látták-láttatták. (Aki mellesleg éppen a zakariási jövendölést beteljesítendő kapott szamárhátra az Olajfák hegyének tövében!) Jézus halála azonban nem az erőről és a hatalomról lemondani tudás örök szép példája, hanem éppenséggel maga az erő és a hatalom! Neki hatalma van odaadni az életét, mint ahogyan azt visszavenni is. Mindvégig hatalommal bíró, tudatosan alakító Ura a vele és körülötte történő eseményeknek. A diadalmas virágvasárnapi hozsannázástól nagypénteki véres elárvultságáig nem történnek vele a dolgok, hanem irányítja őket! Beteljesíti Atyja akaratát, tőle kapott küldetését. így válik nyilvánvalóvá a prófétai jövendölés igazsága: bizony, királyunk jön hozzánk szamárháton ülve! Érkezik, hogy átvegye a királyságát, a hatalmat, az uralmat a szívünkben. Elképzelhetjük, hogy a főpapok vagy éppen a rómaiak milyen gyanakvással kísérték azt a népünnepélynek, de akár tüntetésnek is felfogható messiási bevonulást, amelyet az utca rendezett Jézusnak. Bizony, félhettek, mert Krisztus érkezése egyértelművé teszi: itt csak neki van hatalma. De bár ez a hatalom valóban trónokat dönt le - ahogyan azt már édesanyja is megénekelte harminc-egynéhány évvel korábban (Lk 1,52) -, Jézus nem egy trónon, hanem a kereszten válik egyeduralkodóvá. Végzetesen tévedünk, ha valami mást gondolunk róla! Krisztus életet odaadó, majd visszavevő hatalma mögött ott áll az Atya szeretete. Jézus nem ötletszerűen teszi, amit tesz, még kevésbé valamiféle emberi elvárásoknak megfelelve, hanem az Atya akaratának alávetve magát. Virágvasárnapon nekünk is meg kell tanulnunk ezt. Jézus környezetében sokféle elképzelés élhetett az ő személyéről és szerepéről: gyaníthatjuk, hogy az evangéliumok ezeknek csak egy-két szeletét őrizték meg az utókor számára. Nehezen megfejthető, hogyan történhetett meg, hogy akit vasárnap pálmaágakkal és hozsannával fogadott a nagyváros, arra pénteken reggel öklüket rázva „Feszítsd meg!”-et kiáltott a vérgőzös tömeg. Pedig nyilvánvaló, hiszen az akkoriak sem voltak mások, mint mi: nekik is csak olyan Messiásra volt szükségük, amilyet a saját érdekeik szerint jónak láttak, nem pedig olyanra, amilyet az Atya kegyelmesen elküldött a názáreti Jézus személyében. És ma hogy vagyunk ezzel? Ha értetlenül is, de alávetjük magunkat az Atya akaratát a kereszten teljesítő Krisztusnak, rábízva életünket, sorsunkat, üdvösségünket az ő cselekvésére, vagy pedig a magunk képére igyekszünk őt formálni, ha pedig ez nem sikerül - márpedig nem sikerülhet -, akkor hátat fordítunk neki, és méltatlankodva akár még a vesztét is kívánjuk? Pedig az Atya is éppen azért szereti őt, mert olyan, amilyen. Virágvasárnap örömhíre így hangzik: az Atya szeretetét, jóindulatát mi is a magunkénak tudhatjuk, ha az általa küldöttet hittel olyannak fogadjuk, amilyen valójában - a kereszten életét adó megváltónak. Nem kevesebbnek, nem emberközelibbnek, nem közérthetőbbnek, hanem olyannak, amilyen. Krisztus hatalma sohasem marad válasz nélkül: aki szembesül vele, abból feltétlenül kivált - kiprovokál! - valamilyen reakciót. Nem lehet mellette közömbösen elmenni. Némelyikünk talán mindössze így vélekedik róla: ördöngös és megszállott, miért is foglalkozom vele? Másokban pedig megerősödhet a meggyőződés: nem megszállott ember ez, hanem Isten keze munkálkodik általa. Jó, ha tisztában vagyunk vele: a természetes emberi reakció az előbbi. Az utóbbi Isten elmondhatatlan csodája. Tudniillik hogy az ő jelenlétében, Lelkének erejével némelyekben, hol sokakban, hol kevesekben, A VASÁRNAP IGÉJE hol halkabban, hol harsányabban, de felhangzik a hitvallás: Jézus az Isten Fia, aki Isten ujjával, hatalmával és irgalmával nyitja meg a hitetlenek szemét megtartó, vigasztaló, szabadító hitre. Arra a bizodalmas hitre, amelynek forrása a kereszt, ahol Krisztus az Atya akaratából, a maga hatalmával élve odaadta az életét, hogy a harmadik napon visszavegye soha nem álmodott, soha nem tapasztalt dicsőséggel. Arra a hitre, amely felülemelkedik a talán emberi elvárások által keltett hozsannázáson, és bár nap mint nap meg kell harcolni érte, mégsem csak múló élmény marad az emlékezetünkben, hanem az Isten Fiával való élő, erőt adó, reménységet ajándékozó, valóságos közösség. A nagyhét mélységeinek bejárása előtt pontosan erre a hitre, erre a közösségre van szükségünk, hogy a kereszt alatt állva ne essünk kísértésbe, hanem rácsodálkozzunk Isten Jézus Krisztusban megjelent irgalmas hatalmára. A kereszten Krisztus irgalma takarja be bűneinket, a sötétség múltával pedig győzedelmes dicsősége ragyogja be az örök élet felé vezető utunkat! ■ Tubán József Imádkozzunk! Urunk! Végy bennünket bűntörlő, irgalmas hatalmad oltalmába: erősítsd hitünket, újítsd megértelmünket, hogy alázatosan és hálávalfogadjuk tőled mindazt, amit üdvösségünkre elkészítettél szent Fiad, Jézus Krisztus által. Ámen. A nagyhét kiemelt jelentősége az egyházi évben ► Virágvasárnapi cikkünkben - kivételesen - az egyházzenén túlmutató területre lépünk: röviden áttekintjük a nagyheti liturgia ősi szimbólumait. E kitérő oka a rovatvezető személyes élménye: a nagyhét eseményeinek elmélyült befogadása kihat arra, hogyan éljük meg hitünket az egyházi év többi időszakában. Az összefoglaláshoz Barsi Balázs - Dobszay László „íme, mostfölmegyünk Jeruzsálembe” című könyvét vettük segítségül (Márton Áron Kiadó, Budapest, 2001). Evangélikus egyházunk fontos szerepet tulajdonít az igehirdetés értelemmel való felfogásának. Ez önmagában jó dolog, de az idők folyamán azt a nem szerencsés következményt is magával hozta, hogy a szimbolikus cselekmények, a csak hit által megragadható dolgok háttérbe szorultak. Életformánk nehezen teszi lehetővé az elmélyülést és a csöndet. Pedig éppen a nagyhét olyan időszak, amelynek üzenetét enélkül csak igen töredékesen érzékelhetjük. A nagyhét virágvasárnap ünnepével kezdődik. Húsvét hajnalának dicsőséges fényéből már most kapunk néhány aranyló sugarat: „Hozsánna a Dávid Fiának!Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!’ (Mt 21,9) A virágvasárnapi bevonulás kifejezi, hogy onnan, ahol vagyunk: az élet sűrűjéből, hétköznapjaink taposómalmából indulva egyre közeledünk Jeruzsálem felé. Ebben a vonulásban benne van Jézus egész földi élete. A nagyhét utolsó három napját, nagycsütörtököt, nagypénteket és nagyszombatot (hozzászámítva a húsvéti vigíliát is) összefoglaló névvel szent háromnapnak nevezzük. Nagycsütörtök tartalma nem merül ki a utolsó vacsorának, az úrvacsora alapításának megünneplésében. Egyebek mellett a bűnbocsánat eminens napja is volt az egyházban, mert nagycsütörtök ad értelmet nagypénteknek. Az utolsó vacsorán és a Gecsemáné-kertben már mindaz végbement Jézus lelkében, ami nagypénteken testében is kinyilvánult. A nagycsütörtöki istentisztelethez hozzátartozik a lábmosás szertartása, amelyet maga Jézus rendelt el (Jn 13,14-15). Nem csupán emberi szolgálattevésre adott példa vagy erkölcsi tanítás ez az alázatról, hanem reveláció: az Atya kinyilatkoztatása. Jézus ugyanis az Úr, aki önként vállalja a szolga szerepét, meghatározva ezzel az egyház küldetését is. A másik szertartás, amelyet az istentisztelet után végeznek, az oltárfosztás és oltármosás. A templom oltáráról elviszik a felszerelését, majd borral megmossák, miközben a szenvedő Messiásról szóló 22. zsoltárt olvassák vagy éneklik: „Megosztoznak ruháimon, és köntösömre sorsot vetnek’.’ Ez valóban felidézi a szenvedő Messiás alakját, de úgy is felfoghatjuk, mint sajátos halotti szertartást: az oltár megfosztása a gyász jele, megkenése pedig a halott testnek járó végtisztesség megadása. Nagypéntek titka egy mondatban így foglalható össze: „Saját fiát nem kímélte az Isten, hanem értünk, mindnyájunkért kínhalálra adta.” (Vö. Róm 8,32) A kereszten függő Jézus pontosan középen van az ég és a föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk. Nagypéntek kiemelt liturgikus alkalma a passióolvasás. Az ősi rend szerint ilyenkor János evangéliuma kerül sorra. Lehetőségünk van arra is, hogy énekeskönyvünk K rendje szerint tartsuk a passióolvasást, amelyben odaillő énekversek tagolják az evangéliumi történetet. Nagyszombat egy új korszak, a végső idők kezdete. Nagypéntek és húsvétvasárnap között kell lennie valaminek, ami fenntartja a hitbeli folyamatosságot a földön járó Jézus és a megdicsőült Krisztus között. Ez az összekötő kapocs pedig nem más, mint Mária hite, amelyben János is részesül. Mária hitében éppen az a csodálatos, hogy van benne homály, hogy sok mindent nem ért (mint ahogy az angyali üdvözletkor sem), mégis a hit maximumát nyújtja: tökéletesen aláveti magát annak, amit Isten tenni készül, mert hite nem arra épül, amit szemével lát, hanem az isteni ígéretekre. Mindhárom nap előestéjéhez hozzátartozik a lamentációs istentisztelet. Ezen az éjszakai imaórán Jeremiás siralmai hangzanak el díszes, énekelt formában. A népét és a szent CANTATE ajjjjftgg-Eged Idén diczeriinc. várost sirató próféta végső soron a bűnbe esett emberiség összeomlása felett sír. De siratja Jézust is, akire az Úr mindezt a bűnt ráhelyezte. A virrasztás a hűség és állhatatosság kifejezése az élő Isten iránt, ezért alapvető evangéliumi magatartás. Az eredetileg virrasztó zsolozsma megtartotta jellegzetes tételeit: egy kezdőének után következik a zsoltározós szakasz, ezután hangzanak el a siralmak, a virrasztó zsolozsma három olvasmányaként. Különlegesen drámaivá teszi az alkalmat a templom fényeinek és az oltáron égő tizenöt gyertyának fokozatos eloltása: ezek a tizenkét tanítványt, valamint Máriát és Mária Magdolnát jelképezik; az utolsóként, égve maradt gyertya pedig Jézus Krisztust szimbolizálja. A teljes sötétségben fölhangzik a könyörgés, a „gyermekek kyriéje” (Kyrie puerorum), majd a szertartást a Dicsőítünk, Krisztus, aki szenvedtél kezdetű népének zárja. Örömteli, hogy egyre több evangélikus gyülekezetben elevenítik fel az ősi liturgia egyes elemeit: a passióolvasáson kívül a virágvasárnapi bevonulást, a nagycsütörtöki lábmosást és oltárfosztást, a lamentációs istentiszteletet. Jövő heti írásunkban a húsvéti liturgia újra átélésével folytatjuk felfedezőutunkat. Legyen valósággá, ami a virágvasárnapi himnuszban áll: Dicsőség és dicséret tenéked, megváltó Királyunk, kinek gyermeki szép sereg monda ékes éneket! ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa
