Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-24 / 12. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET L ' ► < .) 2013. március 24. m Ételt osztottak az esperesek Mire elég tizennégy óra? Gondolatok a pápaválasztás másnapján Szarvas városa adott otthont egyházunk püspöki és esperesi tanácsa soron következő ülésének. Az e hét hétfőtől szerdáig tartott tanácskozást jótékony célú akcióval kötötték össze egyházunk vezetői. Kedden délután ugyanis egy „gulyáságyúban” nyolcszáz adag babgulyást főztek meg, majd osztottak szét a város nehéz sorsú rászorulói között. A karitatív akció szervezője és lebonyolítója a helyi gyülekezet és Lázár Zsolt esperes, a Szarvas- Ótemplomi Evangélikus Egyházközség igazgató lelkésze volt. Az egyházközségben nem ez volt az első ilyen jellegű esemény, hiszen már az itt rendezett bajor-magyar diakóniai konferencia résztvevői is osztottak ételt a rászorulóknak. A most megfőzött ételhez szükséges alapanyagok költségeit a püspökök és esperesek vállalták magukra. A karitatív akcióval valós igényt elégítettek ki egyházunk vezetői, hiszen nagy tömeg várakozott, hogy ételhordójában ki-ki elvihesse a meleg ételt. Ugyanakkor az ételosztásnak az is célja volt, hogy példát mutasson. A visszajelzések rendkívül pozitívak voltak, hiszen az emberek látható örömmel nyújtották ételhordóikat. A karitatív esemény széles körű nyilvánosságot kapott, hírt adtak róla a helyi írott és elektronikus médiumok. Az ételosztást imaóra előzte meg, amelyen dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke hirdette Isten igéjét. A liturgiái szolgálatban Lázár Zsolt mellett részt vett Gáncs Péter, a Déli, Szemerei János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület, illetve Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke. Szolgáltak továbbá az alkalmon a helyi egyházközség fiataljai és gyermekei, illetve a gyülekezeti szolgálattevők. ■ Kiss Miklós Mint az egyházi témák iránt fokozottan érdeklődő - egyúttal „hírfaló” - kisgyermekes anyuka élénk érdeklődéssel követtem a pápaválasztással foglalkozó cikkeket - elsősorban - az elektronikus sajtóban. Már az esélylatolgatás is „megérne egy misét” (hogy tudniillik mi ragadja meg a szenzációéhes hírgyárost egy-egy bíboros személyisége, a katolikus egyház belügyei, illetve az egyház társadalomra gyakorolt hatása kapcsán), most mégis más oldalról reflektálnék az eseményekre. Amikor ezeket a sorokat írom, mindössze tizennégy óra múlt el azóta, hogy a Szent Péter téren kihirdették: „Habemus Pápám!” Nálunk, Európában eltelt egy éjszaka, mikor is a lakosság nagy része nyilvánvalóan az igazak álmát aludta. Mit is tettek eközben a hírek előállítói? Lássuk csak, milyen címekre bukkanhattunk reggel a két legolvasottabb internetes hírportál „hivatalos” - azaz nem a szubjektívabb biogokat ajánló - felületén (a teljesség igénye nélkül): Nem I. Ferenc, csak Ferenc az új pápa; Azonnal mém lett Ferenc pápából - alatta egy kép, rajta az új pápa püspöksüveges macskaként. Továbbá: Ratzinger vetélytársa az új pápa; Ferenc kollaborálta véres diktatúrával?; Egyszerűen csak Ferenc; Francesco, Francesco, nagyon jó pápa lesz... És ekkor még nem említettem az olvasásra ajánlott, bloggerek által írt bejegyzések címeit: A világ legszürkébb pápája; A pápaválasztáson viccelődnek a reklámokban is; Kínos kérdés a konklávéról; Ikertornyok: Ferenc pápa vs. Jeffrey Tambor színész. Az igazsághoz tartozik, hogy akad ezeken a portálokon keresztény - értelemszerűen leginkább katolikus -megnyilvánulás is, tehát a szerkesztők érezhetően ügyelnek a látszatra: náluk véleményszabadság van. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy - divatos kifejezéssel élve - vajon mi „jön át” az egyszeri újságírónak abból, hogy a római katolikus egyház új főpásztort választott magának. Nem ostorozni szeretném most a médiát, hiszen engem is kiszolgál, magam is fogyasztója vagyok a termékeinek, mégis igen elgondolkodtat az előbb feltett kérdés. Társul mindehhez egy kissé tudathasadásos állapot: jómagam ugyan az ökumené lelkes híve vagyok, melyet családi közegben nap mint nap meg is élek, az új pápa azonban - felekezetemből kifolyólag - mégsem az „enyém” Vagy talán mégis? - teszem fel magamnak a kérdést. Egyáltalán, megengedhetem magamnak a 21. század szekularizált világában, hogy keresztényként ne legyen egy kicsit az „enyém” is a pápa? És rájövök, ha választanom kell, hogy „ikertornyok” vagy a „szegények pápája” akkor feltéüenül az utóbbit választom. Nem érdekel, hogy melyik színészre hasonlít. Az viszont igen, hogy képes lesz-e valóban síkraszállni az emberi jogokért, visszaállítani az egyház sokak által elveszettnek gondolt hitelét; és nem utolsósorban hogy képes lesz-e az ökumené terén továbblépni, értelmes irányba terelve a felekezetközi párbeszédet. Ferenc pápa tehát egy kicsit a miénk is. Hadd ne legyen a 21. században eretnekség ezt kijelenteni! A magam részéről jó érzéssel tölt el, hogy lehet, de nem feltétlenül kell mindenben azonosulnom vele. Kétségkívül a legszerencsésebb helyzet az enyém... ■ Szűcs Petra Asztalközösség Néhány napja ünnepeltük március 15- ét, a magyar forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóját. Ebből az alkalomból is gyakran elhangzott, hogy Petőfi, Kossuth és Görgey evangélikusok voltak. Kossuth Lajosról tudni kell, hogy lelkesen támogatta az úgynevezett protestáns unió gondolatát, amely lényegében össze kívánta olvasztani a két protestáns felekezetet. Tekintettel a Habsburgok katolicizmusára, politikailag ez nyilván hasznos lett volna. Egyházi, főleg pedig teológiai szempontból azonban akkoriban nem érlelődött meg a dolog kellőképpen, így az unió nem jött létre. A Dunántúlon azonban szervezeti egység nélkül is megvalósult egymás lelkészi szolgálatának lényegi elismerése, amely nemcsak a szószékközösségben nyilvánult meg, hanem azt is lehetővé tette, hogy a hívek a másik protestáns egyház lelkészétől is úrvacsorát vegyenek. Az 1833-ban aláírt nagygeresdi egyezmény így előfutára lett annak a leuenbergi konkordiának, amelynek negyvenéves jubileumát éppen ezekben a napokban ünnepeljük. Ez a dokumentum a protestánsok szószék- és úrvacsorái közösségét rögzíti. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen megrendezett konferencián előadások hangzottak el az egyezmény aláírásának körülményeiről, a mai együttműködésről és a jövőben rejlő lehetőségekről. Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak örömét, hogy legalább protestánsok egyek lehetünk az úrvacsorái asztal közösségében. Ebben az összefüggésben meg kell említenem, hogy örvendetesen élénk visszhangja volt a Duna Televízióban sugárzott, Püspökkenyér című sorozat legutóbbi epizódjának. A másfél éve futó műsorban különböző felekezetű püspöktársakat hívok meg, hogy egyházi és közéleti kérdésekről beszélgessek velük. Legutóbb éppen az úrvacsoráról szóló tanítás és annak gyakorlata körüli különbségekről szóltunk. Egy, az egyetemes imahéten megkezdett beszélgetést folytattunk, mivel akkor egyszerűen nem tudtuk kimeríteni a témát. Idén először került ugyanis markánsan az imaheti liturgiában középpontba a közös úrvacsoravétel iránti vágy megfogalmazása. Azon a napon, amikor a szereztetési igék szerepeltek kijelölt evangéliumi olvasmányként, ez az imádság hangzott el hazánk és a világ sok-sok templomában: „Mint keresztények az egység felé vezető úton gyakran úgy látjuk az eucharisztiát, mint ami megosztottságunk botrányát kézzelfoghatóan jelzi, hiszen tudjuk, hogy ma még nem tudunk úgy osztozni ebben a szentségben, mint ahogyan kellene. Ez a helyzet arra hív, hogy megújult erőfeszítéssel munkáljuk az egymással való mélyebb közösséget.” A tévéműsor végén megfogalmaztam azt a vágyamat, hogy még a mi nemzedékünk életében jöjjön el az az idő, amikor nemcsak egy beszélgetőasztalt ülünk körül mi, protestánsok, római és görögkatolikusok, hanem az oltár előtt is egyek lehetünk. Hiszem, hogy ez egyrészt a Biblia együttes tanulmányozása, valamint közös imádság által valósulhat meg. Hadd áruljak el ebben az összefüggésben - hivalkodás nélkül - egy műhelytitkot. Amikor a beszélgetés négy résztvevője elfoglalja helyét a stúdió közepén elhelyezett asztalnál, valamelyikünk imádságot mond a közösség nevében. Eleinte ez - az ilyenkor megszokott technikai előkészületek miatt - némi meglepetést keltett a műszakiak körében, de ma már mindenki tiszteletben tartja ezt az igényünket. Az elmúlt hetekben két nemzetközi konferencián is foglalkoztunk az egyház egységének kérdésével. Előbb Genfben vettem részt a Lutheránus Világszövetség reformációi emlékbizottságának munkaülésén, majd a német evangélikus püspökök éves találkozójának vendége lehettem Hannover mellett. Mindkét találkozó középpontjában a 2017-es előkészületek álltak, és mindkettőn megfogalmazódott az a remény, hogy a megemlékezések az egyház egységét szolgálják majd. Többször kifejezésre juttattuk már, hogy a reformáció ötszázadik évfordulóját nem triumfalisztikus ünnepségek keretében, hanem az egyház egységéért érzett felelősség jegyében képzeljük el. A „megbékélt sokféleség” gyakran használt modellje határozhatja meg az ökumené új arculatát. Ennek érdekében tudnunk kell, kik vagyunk, mi a mi lutheránus identitásunk, ugyanakkor ki kell engesztelődnünk mások gyakorlataival, amennyiben azok is egy legitim bibliaértelmezésre épülnek. A német püspökök éves találkozóján is úgy helyeztük középpontba Luther teológiáját - és ezúttal annak a munkaetikában megmutatkozó megvalósulását -, hogy foglalkoztunk más felekezetek gyakorlatával is. A munka és az imádság összetartozik, sőt a sorrend is fontos: óra et labora, imádkozzál és dolgozzál. Éppen ebben az összefüggésben szólok az új pápa megválasztásáról is. Mélyen megérintett, ahogyan a frissen megválasztott argentin bíboros, Jorge Mario ßergoglio megszólalt a Szent Péter-székesegyház erkélyén. Mindenekelőtt elcsöndesítette az ünnepelni akaró, „Viva il Papa!”-t skandáló tömeget. Nem másként, mint hogy megimádkoztatta őket. Az ima termékeny csöndje töltötte be a Szent Péter teret. Kérte továbbá, hogy imádkozzanak érte, bűnös emberért. Nagyon emberinek találtam továbbá, ahogy a pápa kicsit félszegen polgári köszöntéssel fordult a tömeghez: Buona sera! - Jó estét kívánok! Mintha azt akarta volna ezzel kifejezni, hogy ő nem áll a többiek felett, hanem tagja annak a közösségnek. Első vasárnapi pápai miséje után pedig nem hosszas áldó formulákkal bocsátotta el a tömeget, hanem azzal, hogy jó étvágyat kívánt az ebédhez... Kedves volt az is, ahogyan utalt arra, hogy a bíborosoknak el kellett menniük a világ végére - Latin-Amerikába -, hogy pápát találjanak. E gesztusoknál is fontosabb a névválasztás: annak az Assisi Szent Ferencnek a szellemi öröksége jegyében választotta a Ferenc nevet, aki életét tette fel az elesettek megsegítésére. Egy szegénységéről elhíresült kontinens képviselőjeként az új pápa valóban tehet annak érdekében, hogy az egyház hiteles, jézusi módon legyen jelen a világban. Szent Ferenc sokat idézett békeimája pedig ma is érvényes: „Uram, tégy engem békességed eszközévé...” Megfogadom az új pápa kérését: imádkozom érte. Mint ahogyan tettük Genfben és Hannoverben is. Imádkozom azért, hogy a maga részéről is munkálja a keresztények látható egységét. Reménység szerint a reformá-ÉGTÁJOLÓ (t) ció kezdete ötszázadik évfordulójának idején is ő lesz majd a pápa. Imádkozom azért, hogy talán éppen ez az alkalom adjon nekünk, keresztényeknek indítást arra, hogy végre helyreállítsuk az úrvacsorái asztalközösséget. Jézus ugyanis ezekkel a szavakkal nyújtotta tanítványainak a kelyhet: „Igyatok ebből mindnyájan..!’ Ez a reménybeli asztalközösség aztán igazán előképe lehet annak a mennyei lakomának, amelyről Pilinszky János ír megrendítő szépséggel: „Ennél az asztalnál - Jézus isteni ígérete szerint - nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül - annyi vita, helycsere és zűrzavar után.” ■ Fabiny Tamás
