Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-17 / 11. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2013. március 17. *■ 9 KOSSUTH LAJOS Kossuth ma is élő „kortársunk” aki a világ forgószelében élt, beszélt, buzdított. Gyújtó szavaitól egy ország lobbant lángra, százezrek követték, és haltak meg a forradalomért. Nevével összeforrt a szabadság eszméje és a nemzeti függetlenség kivívásának gondolata. Kossuth Lajos küzdelmes élete átívelt a 19. századon: 1802. szeptember 19-én született, és 1894. március 20-án hunyt el Turinban. Micsoda forró évek, lángoló hónapok, hogy végül kénytelen volt elhagyni az őrhelyét! A negyvenöt esztendős száműzetés sem törte meg, soha nem adta föl harcát a független és polgári Magyarországért. Tavaly, születésének kétszáztizedik évfordulóján egymást érték a megemlékezések, tudományos összejövetelek. Szülőfalujában, Monokon fiatalok és idősek idézték a nagy magyar férfit, ráirányítva a figyelmet, hogy annyi év után még mindig van róla új adat, megrendítő történet. Roppant életművének feldolgozása nincs befejezve, érdemes könyvtárakban, külföldön kutakodni. És érdemes a régi vitát folytatni: Széchenyi vagy Kossuth? Mi lett volna a jó? Kinek lett igaza? „Széchenyi - ahogy Varga Domokos írta - érzékeny idegeivel megsejtette a jövendő veszedelmet. Ha Kossuthra hallgat az ország, abból előbb-utóbb szakítás vagy akár véres összetűzés támadhat az uralkodóház és a nemzet között.” Széchenyi István, „a legnagyobb magyar” 1848 kora őszén alászállt a maga tüzes poklaiba: zavarodott ésszel a döblingi elmegyógyintézet rácsos ablakos házába. Kossuth Lajos 1849-ben elmenekült, s ette hosszú évtizedeken át az emigránsok sanyarú kenyerét. A sok megemlékezés közül a Magyar Nemzeti Múzeum szeretettel összeválogatott kiállításáról szólnék. Tavaly október végéig Kossuth-relikviákat láthattunk, kicsit odarepítve magunkat a hétköznapokba. Piros-fehér sakk-készlete fogadta a látogatót, szétnyitható, bőrrel bevont fadobozban; a londoni tisztelőktől kapott ajándék. Oldalt kopott dátum: 1898. szeptember 23. Kedvelte ezt a nemes játékot - mondják -, a fővárosban senki nem tudta legyőzni. A másik vitrinben házisapkája volt látható, a bársony fejfedőt otthon használta. Mellette az Amerikában tett látogatáskor készült érem, angol felirattal (1851). Egy krajcárosról készített csavaros érmek, Kossuth-bankók, északi indiánok gyönggyel hímzett tárcája... A baltimore-i férfiak üdvözlő iratának ezüst tokja; a philadelphiai hölgyektől kapott pénztartó. A másik két tárlóban a halálával és magyarországi temetésével kapcsolatos emlékeket gyűjtötték össze. 1894. március 30-án tetemét a pályaudvarról a Nemzeti Múzeumba vitte a halottas kocsi. Április í-jén indult a temetési menet a Kerepesi temetőbe. A másfél kilométer hosszan hömpölygő, csaknem félmilliós tömeg a dualizmus korának legnagyobb demonstrációja volt. Láthattuk a halotti címert, az öreg honvédeket a dohánybarna képeken. A fakó selyemszalag a hamvait szállító üveghintó dísze volt. A sarokba állított televízión mindezeket részletesen megnézhettük. A legvégén feltűnt a remete Kossuth Lajos alakja. Mintha a tűz kilobbant volna a szemében. A fáradt férfi gondolatban hazakészül már, az áldott, régen látott anyaföldbe - megnyugodni és pihenni. ■ Fenyvesi Félix Lajos ► A Monokon született Kossuth Lajost 1802-ben a tállyai evangélikus templomban keresztelték. A19. század végére az 1786-88- ban épült templom állaga erősen leromlott, az épület teljes felújításra szorult. A hegyaljai ágostai hitvallású evangélikus egyházmegye elöljárósága levélben arra kérte az emigrációban élő Kossuthot, hogy a templom felújítása utáni felavatásán legalább egyik fia által képviseltesse magát. Erre ő kicsit megkésve hosszabb levélben válaszolt. A dokumentum létezéséről Sárkány Tibor nyugalmazott evangélikus lelkésztől szereztünk tudomást, a levél alább olvasható részleteit az ő átirata alapján, a helyesírást kismértékben modernizálva közöljük. Reményeink szerint a publikálással felhívhatjuk a figyelmet e kevesek által ismert Kossuth-relikviára. Tisztelt Uraim! Bocsánatot kérek, hogy egyházmegyéjük Július 28-iki közgyűléséből keltezett levelükre csak most felelek. Nagyon öregember vagyok: szemeim kifáradtak, kezem megnehezedett, munkaerőm megfogyatkozott, pedig nemcsak szerződési kötelezettség, hanem szerény nevem becsülete is munkára kötelez, melynek még anyagi részét is magamnak kell végeznem, mivel fiaimat, akik segíthetnének, állásuk tőlem messze tartja, ami nagyon bánt. Levelezésekre időt nehezen szakíthatok, mert az írótoll öreg kezemnek súlyos szerszám, az írás lassan megyen, sok időmbe kerül. Sajnálattal értettem levelükből, tisztelt Uraim, hogy a tályai ág. h. ev. egyház véginségre jutott, s temploma, melyben 90 év előtt a szent keresztségben részesültem, rommá lett, mint én magam is. Amit ember épített, azt ha rommá lesz, ember megújíthatja; de az ember maga „por és hamu” a mint az ó magyar halotti beszéd szól. Ez a különbség köztünk, a két rom között. Érdeklődéssel olvastam tudósításukat a mozgalom felől, mely ama templomrom megújulása végett már Egy megkésett Kossuth-levél három év előtt megindíttatott, hogy az eredmény a várakozásnak nem felel meg, hogy „az országos közadakozások nem folynak be oly bőségesen, mint a mozgalmat megindítva remélhetni vélték, s hogy a kunyhó és a polgári műhely többet adott” az engem nem lepett meg, mert természetes következése annak, hogy a közadakozási mozgalom megindításába az én keresztségem emlékezete belevegyíttetett; ha ez nem történik, igen valószínű, hogy a rommá lett tályai templom megújítása is részesült volna magas helyről a szokásos száz forint segítségben, de ez - szintúgy szokás szerint - visszahatott volna a palotákra; az én keresztségem felemlítése bévágta Önök előtt e segítség reményének ajtaját, s csak a kunyhó és ipar műhely kegyeletének cseppforrásai maradtak fel; mert a paloták számítgatnak, a kunyhó és polgári iparműhely lakói keblüknek ösztönét követik. Kövessék is; a nép ösztönei adnak tápláló nedvet a történelem talajának, melyre a röppenő perez opportunizmusával számítgatásnak szárító szele szikkasztólag hat. De én sem próféta, sem prófétának fia nem vagyok, hát hagyjuk ezt; hanem az tény, hogy nevem emlékezetének az üggyel kapcsolatba hozása akadálynak bizonyult a mozgalomnak, melyet a tályai romtemplomnak az enyészettől megmentésére a hegyaljai ev. egyházmegye vallásunk hitével, reményével, szeretetével meginditott. Nem személyem miatt bizonyult akadálynak, mert én, a 90 éves kitagadott hontalan pária, semmi sem vagyok, hanem az elv és viszony miatt, melyhez igénytelen nevemet hozzáfűzte a megmásíthatatlan történelem. Óhajtanám, hogy az ínségre jutott tályai egyházat kárpótolhassam a veszteségért, melyet neki nevem okozott; nincsen módomban. De esedezem Önöknek tisztelt Uraim! engedjenek meg nekem annyit, hogy a kunyhó és iparműhely becsületes munkával keresett filléreihez én is csatlakozhassam hasonló módon keresett filléremmel, melynek Radványi István egyházmegyei felügyelő úrra szóló postautalvánnyal elküldése felől a vevényt ide rekesztem. Meg vagyon írva, hogy „az Úr a szíveket rostálja” erre hivatkozva kérem elnézésüket. A megújított tályai templom felavatása, mint levelükből tudom, az én születésem napjának kilencvenedik évfordulójára lett határozva. Kilencven év! egy ember életében minő rettenetesen hosszú idő! Tizenegy ily életkor a magyar embert Árpád korába vezeti vissza!! Irtózat csak meg is gondolni, hogy én, czéljafosztott örömtelen életem minden más csapásai mellett, még azon csapás elviselésére is kárhoztatva legyek, hogy születésem napjának kilenczvenedik évfordulóját megérjem, ha csakugyan megérem; mert bizony mondom, én reám, a kitagadott, hontalan páriára reá illenek a Prédikátor azon szavai, hogy jobb az ember fiára az ő halálának napja az ő születésének napjánál. De legyen meg ebben is az Úr akarata. (...) egyes emberek (...) csak mint óramutatók szerepelhetnek az idők óralapján, s az óramutatók jelzik az időt, de nem csinálják, azt a közvélemény a népek közérzülete csinálja, amely viszont a történelmileg kifejlett szükségnek szüleménye. Azonban ha az Önök által említett kegyeleti fény csomójából, mely ama nagy idők emlékére világít, egy halovány sugárka az én szerény nevemre is reá száll, én azt mint becses kegyadományt, keserves életem hátralehető kevés napjaimnak kísérőjéül alázatos szívvel fogadva, el merem fogadni, mert ha sok mindent elvett tőlem a sors - „még hazámat is” -, annak öntudatától nem foszthatott meg, hogy tiszta lélekkel iparkodtam hazafiúi kötelességemet tejesíteni. Többet erről nem illenék szólanom az arezomat pirító magasztaló sorok miatt, melyekkel Önök tudósításukat kísérik, de válasszal tartozva azon kívánatukra, hogy a megújított tályai templomnak születésnapom 90-ik évfordulójával kapcsolatos felavatásánál magamat egyik fiam által képviseltessem. Ne érjen engem, tisztelt Uraim! neheztelés a miatt, hogy tartózkodás nélkül bevallom miként én e kívánság felett csak azért nem csodálkozom, mert azt jóindulatból származottnak tekintem. De komolyan értettnek nem vehetem. (...) tudva van Magyarországon, hogy minő tekintetek (= szempontok) indítottak engem azon elhatározásra, hogy ha hontalanul kell is meghalnom, én nem teszem lábomat Magyarország földjére, amíg az oly fejedelmet ismer el királyának, aki egyszersmind Austria császára is, és közönségesen (= általában) tudva van az is, hogy én e kettős minőségnek Magyarország állami függetlenségével összeférheteüenségét politikai religiom sarkalatos hitágazatának vallom. Én e hitvallásommal, melyet a magyar nemzet egykoron az én indítványomra magáénak vallott, több mint egy negyedszázad óta ellentétben állok nemzetemmel, a jövendő fog ítélni ez ellentét felett. De én számot vetve nemzetem történelmének tanulságaival, lelkiösmeretemmel s a tényleg fenforgó viszonyok kényszerű logikájával, álláspontomhoz agyam minden erejével, szívem minden melegével mgtörhedenül ragaszkodom mindhalálomig. S minthogy én múltamnál fogva oly kivételes helyzetben vagyok, melyhez senki másé nem hasonlítható, lehetetlen volt azon meggyőződésre nem jutnom, hogy énnekem e kivételes helyzet azon kivételes kötelességet is hárítja, hogy nekem tehetedenül bár, de megtörhetetíen álhatatosággal, egy élő tiltakozást kell önkéntes számkivetésemmel képeznem az ellen, hogy a magyar nemzet megtagadta álláspontomat, e miatt tagadtam én meg magamtól szülőföldem viszondátásának örömét, boldogságát, ez tett engem azon helyzetbe, minél fogva úgy én, mint fiaim, Magyarország polgárai közül kidobattunk! Hát mit jelentene az, ha én most felkérném velem együtt kidobott fiaim egyikét, hogy menjen azon országba amelyből törvény által kidobattunk, engem egy oly ünnepen képviselni, a melyet születésnapom évfordulójának megünneplésével szándékoznak jóakaróim összekötni? A nevetségesség határát súrló hiúság mellett jelentené azt, hogy én megtagadom, meghazudtolom magam magamat. Bizonyos vagyok benne tisztelt Uraim, hogy engem ilyesmire felhívni Önöknek nem volt szándokában, ezért mondám, hogy kívánságukat komolyan értettnek nem tekintem. Önök e kívánság kijelentése által is csak azon jóakaratnak akarták jelét adni, melyei csekély személyemet megtisztelni kegyeskednek; jó indulatukat nagyra becsülöm, hálás érzelemmel mondok érette köszönetét, s kérem Önöket, legyenek köszönetemnek s tiszteletemnek egyház megyéjük közgyűlése előtt tolmácsai; de azon okokra hivatkozva, melyeket érintettem, reményiem, természetesnek találandják, hogy kívánságuk teljesítésére még csak nem is gondolhatok. Turin Septemb. 4.1892 Isten áldását kérve egyházmegyéjükre maradok tisztelő hitrokonuk Kossuth Lajos U. i.: Az aranyban lefizetett 220 frankot, melyről a mellékelt vevény szól, az itteni posta hivatal száz forint értékűnek számította. M (Közli: Sárkány Tibor)
