Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-03-17 / 11. szám

io ◄« 2013. március 17. FÓKUSZ Evangélikus Élet EVÉL&LEVÉL Az elmúlt hetekben-hónapokban - anyagtorlódás miatt - el­vétve tudtunk csak megjelentetni néhányat a szerkesztőségünk­be érkező (és közlésre szánt) levelek közül. A lapot, illetve a szerkesztőséget közvetlenül nem érintő témákban általában nem szoktuk kommentálni az olvasói leveleket, és viszontvá­laszra is csak kivételes esetben kérünk fel mi magunk egy vagy több szakembert. A liturgiareformról azonban már több íz­ben bontakozott ki vita az Evangélikus Élet hasábjain, így er­ről nem igazán látnánk értelmét teret adni újabb disputának. Tekintettel azonban arra, hogy az úrvacsora kérdésében meg­nyilatkozott levélírónk maga is lelkész, az ő felvetésére hittu­dományi egyetemünk illetékesétől kértünk „azonnali” választ. A szerk. Kiegészítés a zsinati tudósításhoz Néhány évvel ezelőtt frissen választott zsinati tagként egyház­­megyei közgyűlésen szerettem volna beszámolót adni a küldő szervezetnek a zsinati ülésszak eseményeiről. A közgyűlés - az­óta elhunyt - tekintélyes tagja kezdeményezésemet az idő elő­rehaladott voltára tekintettel azzal hárította el, hogy erre semmi szükség nincs, majd elolvassuk a tájékoztatót az Evan­gélikus Életben. A közgyűlés élénk helyeslése hallatán szándé­komat átértékeltem, azóta a zsinati híradók figyelmes olvasá­sa alapján figyelem az egyházi közvélemény zsinati történések­ről történő tájékozódási lehetőségét. A legutóbbi zsinati ülésről írt, teljes harmóniát tükröző tá­jékoztató véleményem szerint nem tükrözte pontosan az egy­házunk 2013. évi költségvetéséről folytatott vita - talán széle­sebb érdeklődésre számot tartó - részleteit. Az országos számvevőszék elnökeként a költségvetési terve­zethez fűzött véleményben kezdeményeztem néhány evangé­likus hátterű szervezet (köztük a Mevisz és a diakonisszaegye­sület) korábbi években megszokott költségvetési támogatásá­nak fenntartását. Az országos egyház tervezete ezeknél a szer­vezeteknél 1,6 millió forint támogatás megvonásával számolt. Ebben a költségvetési fejezetben átcsoportosítással csak egyéb szervezetek támogatásának csökkentésével lett volna megold­ható a probléma. így azt javasoltam, hogy a hiányzó összeget tekintsük az i%-os kampány részének, s ennek keretében old­juk meg finanszírozásukat, hiszen ezeknek az egyesületeknek a tagságán keresztül egyházunk üzenete nagyobb hatékonyság­gal képes eljutni támogatóinkhoz, mint az óriásplakátokon. Kompromisszumképesnek szánt javaslatom élénk reakció­kat váltott ki az ülés folyamán. Az i%-os kampány jelen levő ve­zetőjét ötletem „tettlegességre” ragadtatta, amikor elhangzását követően helyéről felpattanva az i%-os szórólapok kiosztásá­ba kezdett. Egyházunk két, ezután felszólaló vezetője sem vél­te elfogadhatónak az ötletet. Mivel a levezető elnök nem tar­totta szükségesnek az indítvány szavazásra bocsátását, ezért a zsinati tagok véleményének pontos megismerésére a javaslat kap­csán nem volt lehetőség, így a zárószavazáson a 2013. évi költ­ségvetés eredeti formájában került elfogadásra. A megszorításokat is tartalmazó költségvetés szempontjából az egyesületek, alapítványok támogatására szánt összeg elenyé­szőnek tekinthető, a csökkentés üzenete azonban a - nehéz kö­rülmények között is helytálló - civil szervezetek jövője szem­pontjából nem hízelgő. Az egyházi költségvetés helyzetének ja­vulása a későbbiek során akár lehetővé is teheti a most elvont összegek visszapótlását, amennyiben az erre vonatkozó módo­sító indítványt valamelyik zsinati tag benyújtja, s ezzel az egy­házunk jó hírét terjeszteni kész szervezetek mozgásterének bő­vítését lehetővé teszi. Bár zsinati szavazati joggal nem rendel­kezem, támogatásomra bizton számíthat. Dr. Zsugyel János, az MEE Országos Számvevőszékének elnöke * * * A patmoszi remetéhez Legyen szabad hozzászólnom Frittmann Lászlóné értékes, bib­likus és lírai cikkéhez (Patmoszi remete, Evangélikus Élet, 2013. február 17., 11. o.) János apostolról és evangélistáról, a pat­moszi remetéről. Jézus ifjabb unokatestvére a rábízott Máriával Efezusba húzódott (ApCsel 12,2). 70 után azonban a Jézust megtagadó zsidóság - átkozott eretnekként - kitaszította a Jézus-hívőket. Ezzel megszűnt az addig zsidó szektának tekintett keresztyé­nek mentessége a császár imádásától. Jóllehet Efezus görög kultúrterület volt, a császár imádását meg­tagadó apostollal méregpoharat itattak, úgy, mint annak idején Athénben az istentelenséggel és a társadalom jövőjének veszélyez­tetésével vádolt Szókratésszel. János áldást mondott a pohárra, és teljesült az, amit Márk 16,18-ban olvasunk: „Halálosat isznak, és nem árt meg nekik’.’ (Ezért mondják iddogálás végén az utolsó po­harat János-áldásnak.) A halálos ítélet végrehajtását megismétel­ni jogi képtelenség. Ezért száműzték Jánost Patmosz szigetére. Sajnálatos módon a cikk végébe becsúszott egy hiba: a „140 ezer” megváltott - a Jel 7,4 szerint - valójában 144 ezer (a már jelképessé vált tizenkét törzs mindegyikéből tizenkétezer „el­pecsételt”). Zsigmondy Árpád lelkész, nyugdíjas (Budapest) Gazdagodik-e istentiszteleti rendünk az újító törekvésekkel? Figyelemmel követem az Evangélikus Élet liturgiával foglalko­zó, az utóbbi időben bőséggel megjelenő írásait, melyek néme­lyike már személyeskedéstől sem mentes, sőt indulatos. Egy­szerű hívő egyháztagként, lelkészcsalád sarjaként, közel a nyolcvanhoz értetlenül állok az új liturgikus rend és öltözék mel­lett kardoskodó lelkészeink megnyilatkozásai előtt. Lelkész Urak! Ha újítani akarnak, s ezt az egyház múltbeli, il­letve többségében jelenlegi liturgikus rendjének teljesen elhibá­zott gyakorlatával indokolják, legyenek tekintettel evangélikus­­ságunk megtapasztalt véleményére, mely nem osztja általában az Önök változást igénylő, sürgető, sőt követelő szándékát. Az pedig egyenesen visszataszító, hogy e témához nem kapcsoló­dóan korábbi lelkész elöljárót marasztal el egykori tevékenysé­gét megbírálva Tubán /ózse/lelkész úr Csornáról. Ne keverjünk politikai nézetkülönbségeket az egyházi szertartási rend jelen­ben folyó vitájához! Bakonyi tavaszkezdet A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke, Szemerei Já­nos jó néhány higgadt válaszírásában igyekezett megnyugtat­ni a heveskedőket, a „tudás birtokosait” rámutatva evangélikus­­ságunk egységének feltétlen megőrzésére, egyben állást foglal­va liturgiái gyakorlatunk megszokott rendje mellett. Méltatlan beosztotti válasz volt a reakció... Reuss professzor szerint: „A túlméretezett reformtörekvések bevezetése feszültséget szít. A régiek ragaszkodnak a megszokott istentiszteleti rendhez. így él bennük gyermekkorukból Istenhez, egyházhoz, gyülekezetükhöz való tartozásuk.” Az új liturgiában talán a legidegenebbül és egyben érthetetlenül hat a gyónás és feloldozás időbeli elválasztása Krisztus testének és vérének vé­telétől, az úrvacsorától. E szent egységnek a lelki hatása törik meg e - bátran kimondom - helytelen új gyakorlattal. Miért tartsam én lelkészgyerek lévén azt a Luther-kabátot ta­nári talárnak - ifi. Hafenscher Károlynak, zsinatunk új lelkészi elnökének nézete szerint -, melyre gyermeki tisztelettel néz­tem fel, és édesapám segítségeként vittem a barettal és a Bib­liával együtt számtalan szolgálati alkalommal? Az istentisztelet liturgikus rendjét nem a lelkész hivatott egy személyben eldönteni - amire sajnos a jelenben jó néhány pél­da van -, hanem a gyülekezet. Mutassa be az új rendet, és kér­je ki a hívek véleményét: az új vagy a régi mellett foglalnak-e ál­lást! Általában abban a viszonylag kevés gyülekezetben, ahol a kardoskodó lelkészek bevezették az új gyakorlatot, nem tartot­tak igényt a hívek többségének véleményére. Ne feledjük, Luther szerint a lelkész, a pap az egyháztaggal egyenrangú! Az Isten szol­gálata nem emeli a hívek fölé. A mi egyházunkban a lelkész nem klerikus, hanem a gyülekezet - ismétlem - egyenrangú és érté­kes tagja. Ezt tiszteletben kell tartania újító lelkészeinknek! Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy teljesen hamis a li­turgia ügyében külföldi egyházak gyakorlatára hivatkozni. Más társadalmi közegben, más társadalmi múlttal és más je­lenkori fejlődési sajátosságok közepette kialakult közösségek módszereit nem célszerű mintaként kezelni, másolni. Azt hi­szem, joggal tehetem fel a kérdést: Ordass Lajos mártír püspö­künk és még szántalan ösztöndíjas lelkészünk, akik már a hú­szas-harmincas évektől jó néhányan járták a skandináv orszá­gokat, sőt jó néhányan ott is telepedtek le, a későbbiek folya­mán miért maradtak meg az eredeti magyar liturgiái gyakor­lat és a hagyományos lutheri, „tanári” ornátus mellett? Szekularizált világunkban ne szítsunk nézetkülönbségeket! Azon közösségek pedig, melyek többségi akarattal az „új” mel­lett döntöttek, kívánom, szolgálják vele igaz hittel mennyei Atyánkhoz való ragaszkodásukat. Erős vár a mi Istenünk! Dr. Sokoray Béla (Veszprém) Őszintén... Gondolatok Szemerei János püspök úr Ami megoszt, és aki összeköt és Álljunk meg! című írásai nyomán Őszintén egyetértek Szemerei püspök úr mindkét idevonatko­zó cikkével, hogy evangélikus egyházunkban az evangélium hir­detése és a szentségek kiszolgáltatása van a fő helyen. „Hitval­lásaink szerint a liturgia adiaforon, vagyis a hit szempontjából közömbös, és nem üdvösségbe vágó kérdés!” Az új liturgia al­ternatív istentiszteleti rend. Püspök úr ugyanakkor arra kérte a lelkészeket, „hogy a liturgiát soha ne helyezzék a pásztorolá­sukra bízott embereknél fontosabb helyre!” Őszintén átérzem azt is, hogy a püspök úrhoz „az egyszerűbb formák állnak közelebb”. Hozzám is. És nem csak a liturgiában. Számomra az egyszerűségében is nemes, fekete Luther-kabát a világ legszebb lelkészi öltözéke. Őszintén tudom, abban is igaza van, hogy az „idegenkedés mö­gött... történelmi, felekezeti tapasztalatok és az evangélikus iden­titást érintő kötődések húzódnak meg”. Az én családomban is. Őszintén gondolom: bár énekeskönyvünk tartalmaz alternatív énekrendeket, a gyülekezetek nem használták ezeket. Szerintem nem álltak közel a szívükhöz. És ez ma is így van. Az ötvenen felüliek generációja, amely korosztály a gyülekezet nagy részét alkotja, a Prőhle-féle Agendán nőtt fel, ezt ismeri, ebben érzi magát otthon. Őszintén kérdezem, meggondolták-e az új liturgia kedvelői, hogy az unokák mást énekelnek, mint a nagymamák - akik a hitet megtartották és továbbadják. Adódhat-e ebből feszültség? Őszintén kérem újra, legyen hagyományos énekrend a hús­véti ünnepkörben. Őszintén hiszem, hogy a „szeretet és józanság Lelke” erejével minden orvosolható. Kérjük a kegyelemnek ezt az ajándékát! Sólyom Éva örökös tiszteletbeli presbiter (Budapest) Otthontalan lettem egyházamban Ha vasárnap szeretnék úrvacsorát venni, ötven kilométe­res körzetben mindenütt az új liturgia szerint a Tízparan­csolattal kezdődik a vasárnap. Ezt nem tudom elfogadni, mert olvastam, mit írt Pál apostol a galatáknak: „...a törvény nevelőnk volt Krisztusig (...). De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve’.’ (Gál 3,248.25); vagy az efezusiaknak: „[Krisztus] a tételes parancsolatokból álló tör­vényt érvénytelenné tette..!’ (Ef 2,15; lásd még Róm 4.4-5) Amikor az úrvacsorára készülve Isten előtt megvizsgálom magamat, a mérce nem lehet a törvény, csak a hit. Luther a Kis kátéban azt írja, „jól készült, aki hisz ebben az igében: »Érettetek adatott«, és »Kiontatott bűnök bocsánatára«" Ha itt saját cselekedeteinket kezdjük vizsgálgatni, akkor letér­tünk a hit útjáról. Szerencsére találtam olyan gyülekezetei, ahol a vasárnap alaphangját nem a törvény adja. Igaz, ezért egy órát kell vo­naton ülnöm, de ingyen utazom, és nem is rossz egy-egy órát csendben ülni istentisztelet előtt és után. Szilas Attila nyugalmazott lelkész (Várpalota) Hogy helyesen értsük a megigazulást A hívő ember a hite által nem lesz bűntelenné. Megigazult bűnös marad. Az evangélikus teológiai környezetben sokat idézett mondás szerint: simul iustus etpeccator. Iustus (meg­igazult) Krisztusért, Krisztus által, egyben azonban peccator is (bűnös), ember volta miatt. Ember voltából az embert a hite kivetkőztetni tudja, de azt levetkőztetni nem. A meg­­igazulás egyszerre jelen és jövő idejű, amennyiben az a tel­jes távlatát a végső időben, az eszkatonban nyeri el. Istentiszteletre emberek járnak, akikre hitélményüktől függetlenül teológiai értelemben igaz a fenti megállapítás. Ezért kezdődik általában az istentisztelet bűnbánatra indí­tó felhívással, bűnvalló imádsággal. Előbbinek liturgiái eleme lehet a Tízparancsolat. A bűnbánatot és a bűnval­­lást követi a feloldozás, az isteni kegyelem feletti öröm. A nevelőnek, azaz a törvénynek valóban nem vagyunk alá­vetve. A nevelő, általunk akár erősnek vélt hitünk ellenére, tükröt tart elénk, hogy lássuk (bűnös) önmagunkat, más szó­val vegyük észre, hogy hívőként is emberek maradtunk. Ez a tükör szükséges ahhoz, hogy felismerjük és meglássuk (ben­ne) önmagunkat, és így helyesen lássuk és értsük, értelmez­zük a megigazító Krisztust vagy magát a megigazulást is. Töb­bek között egy-egy istentisztelet is ezt a (ha tetszik, teoló­giai vagy teológiai-antropológiai) célt szolgálja. A Tízparan­csolat az istentiszteleten ebben az értelemben tölt(het) be teológiai szerepet a liturgikai mellett. A szerep tehát nem szűkén megigazulásteológiai vagy szótériológiai, hanem li­turgiái - némi túlzással mint az oltárterítő színéé, a nyitott Bibliáé, a gyertyáké vagy a virágé. Ennek a célnak, bibliai alapként, a sorrendet (bűnbánat-bűn­­vallás-feloldozás-eucharisztia) szigorúan megtartva, sőt a fi­gyelmet maximálisan arra irányítva, az istentisztelet elején a Tízparancsolat kiváló - de nem kötelező - módon megfelel. Bácskai Károly egyetemi adjunktus, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének vezetője

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents