Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-24 / 8. szám
6 -m. 2013. február 24-V KERBSZTUTAK ‘Evangélikus Élet ANDOR KA ESZTER EMLÉKEZETE Emlékezés Andorka Eszter evangélikus lelkészre (1970-2003) 2003 februárjában bénultan ültünk körben a földön egy szűk kis Moszkva téri lakásban - a pár nappal korábban gyilkosság áldozatául esett Esztus testvére és barátai, akik együtt jártunk vele gyerekbibliakörbe, gimnáziumba, kirándulásokra, táborokba. Gyerekkori barátaink közül ő lett a legkülöncebb. Ő volt az a biztos pont számunkra, aki úgy élt, ahogy mi nem tudtunk élni: teljes odaadással tudott fordulni mindenki felé, aki elesett volt - állami gondozottak, mozgássérültek felé. Emellett mindig izgalmasak, inspirálóak voltak a gondolatai, és a tudományt is csak teljes hőfokon tudta művelni, az evangélikus teológia egyik nagy reménysége volt. Elvesztettük ezt a biztos pontot, és elvesztettük gyerekkori barátunkat. Halála mindannyiunk életét megváltoztatta. Ha ma elesettekkel találkozunk, azt kérdezzük magunktól: mit tenne Esztus? Ha a munkámmal foglalkozom, az jár a fejemben, hogy én is olyan odaadással akarom csinálni, mint ő. Ez a Moszkva téri emlék megvilágosította számomra a tanítványok pünkösdi élményét: értelmetlen halálának egyetlen értelme az lehet, ha minél többet meg tudunk valósítani abból, amiért ő élt. Halálának tizedik évfordulóján összegyűlve választottuk ki a „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” - Andorka Eszter-emlékkönyv című kötetből alábbi írását. Úgy érezzük, jól kifejezi életének egyik legfontosabb üzenetét. ■ Kézdy Pál Csikk a kopjafán Szombat délután rokonok és barátok egymástól le-leszakadozó kis csoportokban, együtt mentünk ki a sírhoz, hogy megemlékezzünk Esztusról. Imivel, Esztus egyik állami gondozásban felnőtt fogadott fiával sétáltam, aki mesélt a munkájáról - fociedző a Kalyi Jag középiskolában -, telefonján képeket mutatott két kisgyerekéről. A nagyobbik már iskolába megy - mesélte -, nagyon élvezi az előkészítőt. A sírhoz érve elcsendesedtünk. A kopjafa körül égő mécsesek, örökzöldek és virágok, a kopjafa peremén pedig egy félig elszívott cigarettacsikk feküdt. Azonnal el kell távolítani a durva és kegyeletsértő tárgyat, amelyet talán valami meggondolatlan kamasz vagy részeg hajléktalan hagyhatott ott - gondoltam. Valamelyikünk rögtön oda is lépett, mire Imi, aki távolabb állt meg, odaszólt: „Hagyjátok ott!” A kicsit később érkezők közül vaMegemlékezés a lelkésznő sírjánál laki más ugyanazzal a felháborodott mozdulattal nyúlt oda, hogy eltüntesse az oda nem illő piszkot, de most már mi szóltunk: „Hagyjad!” Nem értettük a jelet, de egyértelmű volt, hogy a megszenteltnek és a profánnak ez a számunkra nehezen elviselhető kombinációja valamiért szándékos. Aztán a kicsit később a sírhoz érkező Gizi mesélte el, hogy a cigány kultúrában a halott hangsúlyosan jelen van a tárgyi javak megosztásánál. Emlékének ápolásához például hozzátartozik, hogy a borból az első kortyot a sírra öntik. Amikor Esztus „fiai” kijárnak a sírhoz, meggyújtanak Esztusnak is egy szál cigarettát, és hagyják a kopjafán elfüstölni: „Elszívtunk Esztussal egy cigit” - mondják utána. Mi énekeltünk, imádkoztunk, a sír pedig az a hely lett, ahol Esztus halála után tíz évvel is tanított valamit nekünk a hasonlóságainkról és különbözőségeinkről, a szokásaink ütközésének feszültségéről és a megértés feloldozó öröméről. ■ Réthelyi Orsolya Ledönteni a kirekesztés falait Robi tizenhat éves mozgássérült roma fiú. Most végez a mozgássérültek általános iskolájában, továbbtanulásról, önálló munkáról és saját családról álmodozik. Mindenfelől falak tornyosulnak előtte: az utcákon fél a tolókocsijával közlekedni, az épületekbe nem tud bejutni a küszöbök miatt, az emberek szánakozva fordítják el tőle az arcukat, kapcsolatai az iskolabeliekre korlátozódnak. Szülei a vesztes szerepébe szorulva élik életüket, nemigen lehetnek segítségére. Lehet-e esélye kiteljesedett, alkotó életre, ahol harmóniában van egymással adás és kapás, ahol az ő létezése másoknak öröm és áldás lehet? Nem lehetséges a világ gyógyulása anélkül, hogy ledöntenénk, lebontanánk a falakat, melyek kirekeszsokfélesége Isten ajándéka. Mindenképpen áldásnak kell tudnunk az etnikai és kulturális sokféleséget, még akkor is, ha ezt az áldást a történelemben oly sokszor átokká tette az emberi bűn. A kiszolgáltatottság semmiképpen sem Isten akarata, mindent meg kell tennünk ezért, hogy megelőzzük a fogyatékosságok kialakulását. Feladatunk, hogy megteremtsük a sérült emberek esélyegyenlőségének feltételeit az iskolákban, a munkahelyeken és minden más területen. Hinnünk kell azonban, hogy az emberek képességbeli sokfélesége ajándékká lehet számunkra. Egy Down-kóros éppen annyira Isten képére teremtett ember, mint én vagyok, Isten rá is éppúgy kincset bízott, mint énrám. Sőt: Jézus különösen is jelen ményével. Ha egy cigány ember másféle életre törekszik, mint amilyen a szüleinek jutott, egyszerre kell megküzdenie az anyagi szegénységgel, a munkahelyi és iskolai diszkriminációval, a műveltségi hátrányokkal, az ínségre és megvetettségre válaszul kialakított életstratégiákkal. Hazánkban ma a romák több mint fele mélyszegénységben él. Bár nagyok a különbségek, és kialakulóban van a roma értelmiségi és vállalkozói réteg is, még nagyon távol vagyunk attól, hogy természetes legyen számunkra, ha a gyerekünk tanító nénije cigány. Ahhoz, hogy egyházunk és gyülekezeteink lebontsák a kirekesztés falait, és befogadják a romákat, illetve a fogyatékkal élő embereket, alapvető szemléletváltásra van szükség. Esztus fogadott fiaival és barátaival tenek embereket közösségeinkből - s kirekesztenek az egyházból is. Tragikus és szégyenletes, de keresztény gyülekezeteink éppen azokat nem érik el, nem képesek befogadni, akik másutt sem találnak otthonra: akik testi vagy szellemi képességeikben mások, mint a többiek, vagy akik etnikai kisebbségek tagjai. Ha Isten igéje felől közelítjük e kirekesztő falak botrányát, elsőképpen is le kell szögeznünk, hogy az ember van a peremre szorult szegény emberben. Ha gyülekezeteink zárva maradnak a legkisebbek, legelesettebbek előtt, akkor magát Jézust zárjuk ki közösségünkből. Ha egy gyülekezet megnyílik a legszegényebbek felé, rajtuk keresztül Isten gazdagítja a közösséget. Számunkra Magyarországon az etnikailag más emberek elsődlegesen a romák. A kirekesztés és elnyomatás hosszú története van mögöttük, annak minden megnyomorító következ-Az evangélikusok közt történelmi okokból nemigen vannak cigányok, az evangélikus hátterű sérültek közt is csak kevesen dörömbölnek a templomok kapuin akadálymentes építkezést, siketeknek is érthető jeltolmácsos istentiszteletet követelve. De Jézus Krisztus egyháza nemcsak azért van a világban, hogy saját tagjait, ha szükséget szenvednek, támogassa, hanem azért, hogy az egész világnak - s benne a mindenkori legszegényebbeknek - szolgálatára legyen. Nem az evangélikus romák sorsát, az egyházadót fizető fogyatékosok szenvedését fogják számon kérni rajtunk, hanem minden egyes lelket, minden szenvedést. Nem arra kell várnunk, hogy ők jöjjenek hozzánk segítségért, nekünk kell megteremtenünk az utakat hozzájuk. Példát mutathat nekünk néhány kezdeményezés, mint Sárszentlőrinc gyülekezetének roma népfőiskolája, munkahelyteremtő programjai. Iskolarendszerünk lassan kiépült, lehetne benne roma tehetséggondozást végezni. Evangélikus óvodákat nemcsak a nagy gyülekezetek „saját gyerekeinek” kellene létrehozni, hanem olyan falvakban is, ahol az elöregedő evangélikus lakosság rászoruló Andorka cigány népességgel él együtt. Ideje lenne elindítani egy evangélikus nevelőszülői hálózat kiépítését is: sok-sok sérült lelkű, szeretetre éhes cigány gyerek vár befogadó családra. Továbbra is szükség van fogyatékosoknak létrehozott speciális intézményekre, különösen a családi jellegű otthonokra és az olyan, önállósodást segítő intézetekre, mint a Fébé piliscsabai mozgássérült-otthona. Ennél is fontosabb azonban az esélyegyenlőség megteremtése minden evangélikus intézményben és rendezvényen, munkaerő-politikánkban, épületeinkben. Ha minden óvodánkba felvennénk fogyatékos gyerekeket, minden iskolánkban tanulhatna mozgássérült vagy érzékszervi fogyatékos, ha lelkészeink és más munkatársaink közt is ott lennének a sérült emberek, akkor egyházunk valóban jel lehetne a világban, Isten újjáteremtő szeretetének jele. Szép példája volt mindezeknek a kismarosi Szélrózsa találkozó sérült résztvevőivel és szolgálattevőivel. Nem könnyű a kizártakkal szolidaritást vállalnunk: valamennyien a kirekesztés falai közt nőttünk fel, félelmeket és előítéleteket hordozunk, közeledési kísérleteinket sutának érezzük. A kirekesztettek is hosszú évek óta élnek e falak túloldalán, s nekik sem mindig könnyű hinni a mi felkínált barátságunkban. Kezdetnek elég talán egy-két tábori találkozás, egy belőlük kifejlődő barátság. EzekEszter bői a tapasztalatokból már könnyen kinő a mélyebb szolidaritás a kirekesztett csoport egészével: az ember idővel már maga is észreveszi a tolókocsisokat kirekesztő lépcsőket, s bántani kezdi a fülét a rasszista ízű viccelődés. Meg kell tanulnunk, hogy felemeljük a szavunkat mindezek ellen, hogy a legkisebbekért akár konfliktusokat is vállaljunk. Ha mi falak közt nevelkedtünk is, gyermekeinknek taníthatunk mást, nevelhetjük őket szabadabb és barátságosabb világlátásra. A ldrekesztés erődjei erősek. Gyakran nemhogy a ledöntésükre, de még egy kis átjáró vágására vagy egy ablak fúrására is kevésnek érezzük magunkat. Isten segítségére van szükségünk, Jézustól kapott reményre, Lelkének merészségére és makacsságára. Robi, a roma fiú tolókocsijával az egyház falai előtt áll. Egy rámpát keres, amelyen a templomba begurulhatna, egy segítőt, aki az ifjúsági órára vagy a kóruspróbákra elviszi, valakit, aki bátorítja a továbbtanulásban, aki mellé áll vívódásaiban. Talál-e rést a falainkon? ■ Andorka Eszter (Evangélikus naptár,,2002)
