Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-07-22 / 29. szám

FÓKUSZ Megtartó példa Beszélgetés Ribár János nyugalomba vonult esperessel 10 •« 2012. jullUS 22. ^ Búcsú-istentiszteleten köszönt el híveitől. Az orosházi evangé­likus templom megtelt a júliusi vasárnapon: fiatalok és idősek akarták hallani kedves és bölcs szavait. Szívmeleg üzenetét. Kint a forró nyár, bent a jó hűvösség, és végtelen szeretet az arcokon. Ribár János búcsúzása alkalmá­val egy kislányt is megkeresztelt, így az Istentől kapott örök élet­ről is szólt a hosszú délelőtt. A kis csodáról, hogy a föl-folsíró újszü­lött a hit és remény záloga a gyű­lölködő világban. Gáncs Péter elnök-püspök megköszönte a búcsúzó esperes áldozatos - négy évtizedes - munkáját, jó pihenést és jó egészséget kívánt neki. Ba­rátok, pályatársak szép szóval, bibliás idézetekkel, Weöres Sán­­dor-verssel üdvözölték a jeles napon. A messzire zengő déli harangszó után a gyorsan leper­gett évekről, a föltámadó emlé­kekről és a jövő terveiről kérdez­tem az ünnepeltet.- Ha újra kezdhetném - mondja kis szünet után remélem, az Úr Jé­zus Krisztus most is úgy döntene, hogy elhív a lelkészi szolgálatra, az ő szolgálatára. Kisgyerekkoromban a földműve­léssel foglalkozó, majd termelőszö­vetkezetbe kényszerített szüleim ter­mészetes lelkületű vallásosságra ne­veltek. Életük rendje szerint jártak a csanádapácai picike templomba, de nagy ünnepekkor mindig jelen vol­tak. A vasárnaponkénti gyermek­­bibliaórán ott kellett lennem. Emiatt nem voltam mindig lelkes, hiszen az iskolában is erőteljesen az egyház el­len beszéltek, és a templomba járó­kat negatív példaként állította a - ko­rántsem végtelen bölcsességű - osz­tályfőnök a többiek elé, akik meg­szeppenve vihogtak rajtunk.- Hova járt középiskolába?- Az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium falai közt folytatta az Úr Jézus az elhívásomat, csak nekem er­ről nagyon sokáig fogalmam sem volt. Kilencévesen éltem át a falunkban az 1956-os forradalmat, és családi okok miatt közvetlenül átéltem leverésének brutalitását is. Nagymamám édes­testvérét, Horváth Lajost a pufajkások agyonverték 1957 februárjában... Négy évvel később a szüléimét és nagyszüleimet - sokakkal együtt - a kádári diktatúra goromba módon Az aktív lelkészi szolgálat befejezé­sét legtöbb esetben a kellemetlen köl­tözködés kíséri, mint árnyék a fényt. Alighanem hosszú órákat tölthet­­nénk el még egy kevésbé beszédes társaságban is a költözködési stressz kitárgyalásával, bosszúságaival. Eltört kristályvázák, elveszett fontos doku­mentumok... Valami megrepedt, megsérült, behorpadt... A selejtezéstől ingerült kérdéssé formálódik az ember lelkében: ho­gyan sikerült ennyi felesleges, hiába­való, értelmetlen holmit felhalmoz­ni, amelyre most már nincs szükség? És vajon volt-e valaha? Szinte fohász­ként formálódik a lelkűnkben: „Iste­nünk, óvj meg minket a költözködés sötét rettenetétől, ne kelljen még egyszer pakolni, selejtezni!” Különö­sen, ha fogytán a fizikai erő. Tegyék ezt majd az utódok! De amíg nem vagyunk készen, egy kis pihenés után folytatni kell a keserves küzdelmet a múlt hordalé­kával. Eközben került elém egy fur­csa, sárga papír, kiesett az egyik ré­gen olvasott könyvemből, amelyet éppen portalanítottam. Már renge­teg papír - apróbb-nagyobb lapok, fecnik - feküdt a földön: felesleges­sé vált feljegyzések, aktualitásukat beerőszakolta a téeszbe, elvéve tőlük a kétkezi munkával szerzett tulajdo­nukat, földet, lovakat. Tudtam, hogy ennek a rendszernek nem leszek a tagja. Érettségi után egyetemen nem volt helyem, egyszerűen azért, mert nem is tudtam a helyemet.- De aztán bekerült a teológiára... Kikre emlékszik szívesen?- Eleinte csak „lelki disszidálásra” készültem a teológiai évek alatt, de az 1966-ban elkezdett tanulmányaim közben csodálatos lelki hatások ér­tek. Olyan igei biztatást kaptam, mint a Jn 6,68: „Uram, kihez mennék? Örök élet beszéde van nálad.” Még nem értettem, miről van szó, csak azt tudtam, nincs más utam. Minden nehézség ellenére szere­tettel emlékezem vissza egykori ta­náraimra, köztük is dr. Prőhle Károly­ra, dr. Nagy Gyulára, de a többiek­re is. Különösen nagy hatással volt rám dr. Kékén András lelkész, a refor­mátus dr. Gyökössy Endre, illetve Farkas József. Magántanítványa vol­tam dr. Bodrog Miklós lelkésznek is, aki a jungi lélektan álomelemzésébe vezetett be.- Aztán elérkezett a felszentelés napja. Ifiú segédlelkészként hol kezd­te a pályáját? —1971. július 4-én szentelt lelkésszé negyedmagammal D. Káldy Zoltán püspök Csabacsűdön. Ezt részemről hatalmas lelki küzdelem előzte meg. Rám tört a méltatlanság bénító érzé­se. A felszentelés előtti éjszaka nem tudtam aludni, és akkor történt va­lami megmagyarázhatatlan. Éjjel há­rom óra lehetett, kezembe vettem az Útmutatót. És aznapra ez az ige állt ott kinagyított, fényes betűkkel: „Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: »Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass.«” (ApCsel 18,9) Felszentelésem után boldog más­fél esztendő következett Szegeden, majd féléves ösztöndíjat kaptam az NDK-ba - fiatalabbak kedvéért: Né­met Demokratikus Köztársaság -, Eisenachba, hogy tanuljak meg né­metül. Hazatértem után letettem az állami nyelvvizsgát. Budapesten a pesterzsébeti evan­gélikus gyülekezet fogadott be nagy szeretettel. Különösen Bence István kántornak köszönhetek sokat. Egy­vesztett számlák, olvasmányok össze­foglalói, kivonatai, könyvjelzők, messziről jött képeslapok, levelek. Minden egyes cetliről kézbe véve döntetett el, hogy a fekete zsákba és majd a tűzbe kerül-e, vagy van még valami rendeltetése, netán mint em­lék kerül a költözködési dobozba. A furcsa, sárga papírdarabot kis hí­ján reflexszerűen küldtem a fekete zsák felé, de valamiért közelebbről szem­ügyre vettem. Se címe, se látható vé­ge nem volt a nagyon elhalványult, ré­gi írógéppel és indigón keresztül ütött szövegnek. Mégsem eresztette el a fi­gyelmemet a megsárgult papír, amely­nek szélei töredezettek voltak, ahogy az idős ember arcvonásait is megtöri az évtizedek nyomasztó súlya. A kidobásra ítélt papírdarab szö­vege lenyűgözött az aktualitásával. Nehezen ki lehetett venni, hogy az írás idézőjellel kezdődik, és már az el­ső pár szó olvasása után világos volt, hogy ez egy csodálatosan bölcs, Lé­lektől ihletett, lélekhez szóló imád­ság. S nekünk szól, akik átléptük immáron az aktív szolgálat „demar­kációs vonalát”, és következik a leta­esztendei szolgálatom alatt sokakkal bensőséges lelki kapcsolatba kerül­tem, egyszerűen boldog voltam, hogy fáradozhatok az „Úr szőlőjében” Monoron utódja lettem a tudós dr. Muntag Andor professzor úrnak, aki akkor került be a teológia ószö­vetségi tanszékére. Sok-sok éjjeli be­szélgetés maradt meg kedves emlék­ként, ahogy lelkesen magyarázott Luther teológiájáról...- Hol kezdte az önálló szolgálatát, és merre vezetett tovább az útja?- Első önálló helyem Cegléd volt. A gyülekezeti munka itt is örömet je­lentett, bár sokszor szenvedtem lelki­leg a tömény hitetlenségtől. Egyszer érdemes lenne ezeket az éveket is fel­dolgozni, hiszen egy fontos fejezete az életemnek. Ott születtek a gyermeke­im... Amikor 1983-ban a szegedi gyü­lekezet visszahívott a megüresedett lelkészi állásba - dr. Cserháti Sándor újszövetségi professzor lett -, tele templom búcsúztatott Cegléden... A hűséges előd után Szegeden könnyű volt szorgalmas látogatással megnövelni a templomba járók lét­számát. Kinőttük a gyülekezeti ter­met, terjeszkedtünk, elkészült az if­júsági élet számára a pince. A családlátogatások tömege mel­lett rengeteg lelkigondozottam volt. És valahogyan híre ment a tevé­kenységemnek.. . Megkeresett Bálint B. András író azzal, hogy egy hétig szeretné figyelni a munkámat. A ta­pasztalatait aztán meg is írta a Sza­badulás a félelemtől című - a Ma­gyarország felfedezése sorozatban megjelent - vallásszociológiai kötet­ben; Sem magasság sem mélység el nem szakíthat a fejezet címe. Aztán következett a - már régen érlelődő - magánéleti nagy törés. En­nek a küzdelemnek az iszonyatát felidézni is rossz, ennél fontosabb, hogyan gondozta az Úr Jézus az ő nyomorult szolgáját. 1988 nyara. Egy németországi nya­raló, ahová D. dr. Harmati Béla püs­pök küldött: gondoljam át az életemet. Az üdülő körüli erdőben töprengtem egy egész délután, és kimondtam az ítéletet önmagam felett: nem vagyok méltó a lelkészi szolgálatra! Amikor visszamentem az épületbe, az intézmény vezetője hívatott, és gadhatatlanul utolsó felvonás az éle­tünkben. Hirtelen nagy áldást érez­tem az imádság ragyogó szövegén ke­resztül. A sárga papírdarab üzenetét most pedig közreadom azzal, hogy há­romféle ember van: az egyik, akinek már aktuális ez az imádság, a másik, akinek majd aktuális lesz. Ki a har­madik? Aki esetleg mégsem érheti meg az utóbbit... Bölcs barátom mondta egyszer egy ifjúságával het­­venkedő fiatalnak: „Barátom, én már voltam annyi idős, mint te, de az kér­dés, hogy te leszel-e annyi idős, mint én. Jól gondold meg!” íme, a költözködés előtti selejtezés közben váratlanul meglelt szöveg: „Uram, vigyázz reám, hogy öregsé­gemben is szerethető legyek. Fékezd meg túlbuzgóságomat, amellyel azt képzelem, hogy nekem mindig mon­danom kell valamit. Szabadíts meg attól a jó szándékú segíteni akarás­tól, amellyel mindigén akarom elren­dezni mások rendezetlen ügyeit. Ne vegyem zokon, ha az emberek beavat­kozásnak nevezik az én segíteni aka­rásomat. kérte, hogy vasárnap tartsam meg az istentisztelet igehirdetését. Húsz éve nem fordult elő, hogy csak egyetlen­egy lelkész van az egész üdülőben, és az is külföldi! Nem volt olyan, hogy au­gusztusban ne legyen német anyanyel­vű lelkipásztor az intézményben... Döbbenten értettem meg a meny­­nyei jelzést: igaz, nem vagy méltó, de végezd a szolgálatot. Átélhettem a bűnbocsánat totális realitását.- Aztán Orosházára kanyarodott az útja.- Szegedről Békéscsabán keresztül kerültem Orosházára 1993. november 28-án. Nem én akartam, az ottani lel­készek kerestek meg. Fegyelmi ügy miatt darázsfészek volt a közösség. 1995-ben az egyházmegye gyüleke­zetei megválasztottak esperesnek. Új­ra csak megrendített az az érzés, hogy nem vagyok méltó. S ekkor került elém a szent ige: „Nem ti választottatok en­gem, hanem én választottalak titeket..." Decemberben elérkezett az iktatás napja. Nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen igét választ a püspök. És döb­benettel hallgattam mély hangját, ahogyan bejelenti: „Nem ti választot­tatok engem.. ”, és idézte a gyümölcs­­termés kötelezettségét is. Peregtek az orosházi évek. A csa­ládunk minden tagja nagyon szívesen látogatott ide, mindig jól érezte ma­gát. Sajnálom, hogy az unokáinknak már nem lesz ilyen élmény a város.- Sok szépre emlékezett...- Pedig nem is mondtam el min­dent... Nagyon kedves emlékem ma­rad az is, hogy kibővülhettük az isko­lát. Fontosnak tartom az Orosházi Ha­rangszó című gyülekezeti újságot, a ti­zenkilencedik évfolyamánál tartunk.- A szép emlékek rnellett vannak-e sötét árnyak?- A társadalmi temetések miatt so­kat bánkódtam, mert nagyon nagy baj, hogy sokan elkárhoznak. Ez a szellemi sötétség sok bánatot okozott nekem. Mégis, itt a végén, az elköszönés al­kalmával megmaradok hűséggel a legnagyobb teológiai, hitbeli élmé­nyem mellett: a bűnbocsánat, a meg­váltás életem egyik legnagyobb élmé­nye, sőt talán a legfontosabb. Ezért új­ra és újra a keresztre tekintek, Isten Bárányára, arra a Megváltóra, aki el­tépte az adóslevelet. Taníts meg arra, hogy okos legyek, de ne okoskodó. Legyek mindig készen a szolgálatra, de a mellőzést is el tud­jam fogadni. Sok minden szellemi ér­téket felhalmoztam hosszú életem­ben, és nagyon sajnálom, hogy ezt nem tudom másoknak továbbadni. Be­letörődöm ebbe, Uram, de ugye meg­érted azt a kérésemet, hogy legalább né­hány barátom maradjon mellettem ezekben az utolsó években? Taníts meg arra, hogy tudjak hall­gatni a betegségeimről és a nehézsé­geimről. Ezek évről évre növeked­nek, és velük együtt nő bennem a haj­landóság is, hogy mindig ezekről be­széljek. Nem merem azt a nagy ke­gyelmi ajándékot elkérni Tőled, hogy őszinte együttérzéssel tudjam hallgat­ni másoknak a betegségeikről szóló fo­lyamatos panaszkodását. De leg­alább arra adj erőt, hogy türelemmel végighallgassam őket. Azt sem merem kérni, hogy halvá­nyodó emlékezőtehetségemet erősítsd vissza olyanná, amilyen régebben volt. Inkább azt kérem, hogy adj ne­kem több szerénységet és kevesebb ma­gabiztosságot, amikor előfordul, hogy : * - * - - •* -v r ! Evangélikus Élet A búcsú-istentiszteleten... Egy csodálatos dologról szeretnék még beszélni. 2012. április 26-án haza­felé tartottam a gyülekezeti teremből. A közlekedési lámpa éppen akkor vál­tott zöldre, amikor a kapunkhoz értem. A zebrán sokan jöttek át, gyalog, kerék­párral. Egy édesanya és pöttöm kislá­nya láthatóan egymással beszélgetett, de hogy mit, azt nem hallhattam. Csak amikor becsuktam a fokaput, hallottam a kislány csengő hangját: „Kövess en­gem!” Egészen biztos, hogy anya és gyermeke között folyt valami párbe­széd, de nekem akkor a gyermeki han­gon mintha az Úr Jézus mondta volna: „Kövess engem!” Nyugdíjasán is. Köszönöm azokat, akik szeretettel fordultak felém, és köszönöm Isten­nek azokat is, akik - tudva vagy sem - vésői vagy fűrészei voltak az életem­nek. Hiszem, hogy akik Istent szere­tik, azoknak minden a javukra van. És köszönöm, hogy feleségem munka­társként is mindenben támogatott, hogy megharcolhassam a hit nemes harcát. Az orosházi gyülekezetért él­tünk mind a ketten tizennyolc és fél éven keresztül. Mégis az utolsó sza­vam: „Uram, irgalmazz!Krisztus, ke­gyelmezz!” Ha újra kezdhetném, remélem, az Úr Jézus Krisztus most is elhívna az ő szol­gálatára. De tudom, az út a mennyei otthonunk felé vezet. Jó, hogy Jézus he­lyet készített ott mindenkinek. ■ Fenyvesi Félix Lajos mások ugyanarra az eseményre más­ként emlékeznek, mint én. Ajándékozz meg azzal a csodálatos bölcsességgel, amely beláttatja velem, hogy én is té­vedhetek. Taníts meg arra, hogy előítéletek­től és irigységtől mentesen fel tudjam fedezni az utánam következő nemze­dékek igazát, és ajándékozd nekem azt a derűs szabadságot, hogy sok jót tudjak mondani a fiatalokról. Tólts be úgy szereteteddel, hogy vénségemben is szívesen szóba állja­nak velem az emberek. Tudom, hogy nem vagyok szent, de azt is tudom, hogy az öregember örökös zsörtölődé­­se az ördög munkájának az egyik csúcsteljesítménye...” Ez áll a sárga, töredezett szélű, ko­pott papíron, amely éppen most, a költözködési stressz kellős közepén esett a lábam elé. Nem tudom, kitől származik, nem tudom, mikor gépel­tem le, és miért tettem el, de most itt van előttem az ideiglenes asztalomon, és ízlelgetem minden bölcsességét. Köszönöm Istennek, hogy mindig tanít, int, figyelmeztet, irányít, fel­emel, azt teszi, amire éppen szüksé­günk van, és hogy alázatos bátorság­gal nézhetek a golgotái keresztre! ■ Ribár János A költözködés áldásai

Next

/
Thumbnails
Contents