Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. december 23-30. » 19 Karácsonyi üdvözlet Ajándék „Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta népét, és vakságot szerzett neki. Erős üdvözítőt támasztott nekünk (...) Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára" (Lk 1,68-69.78-79) 2012 karácsonyán talán távolinak tűnik a betlehemi csillag, ezredévek választanak el tőle. A közel kétezer éve lejegyzett nagyszerű üzenettől pedig egyre inkább eltávolodik a mennyiség-, termék-, teljesítmény- és sikerorientáltság karácsonya felé siető világ, a felpörgetett élet. Több természettudós is támogatja azt a feltételezést, amely szerint a napkeleti bölcseket nem más csillag vezette Betlehembe, mint a Jupiter és a Szaturnusz együttállása által létrejött fényesség. Csillagászati számítások és babiloni ékírások is igazolják, hogy Jézus születése idején valóban együtt csillant fel az égbolton Naprendszerünk két legnagyobb bolygója. De ma már azt is tudjuk, hogy ez a két bolygó nagyon messze van otthonunktól, a Földtől. A Jupiter közel 600 millió kilométer, a Szaturnusz pedig közel 1700 millió kilométer távolságra van tőlünk. A mi Napunk 150 millió kilométerre, nyolc fénypercre van, a legközelebbi csillag, a Proxima Centauri pedig tőlünk négy fényév távolságra ragyog az égbolton. A tér és idő dimenziójában létező ember megremeg a felfoghatatlan messzeség hallatán. A magasságos Isten ennek a végtelen világmindenségnek az Ura. És micsoda a halandó? Minőségileg más, létében az egzisztencia törvényeihez, a végességhez, az esendőséghez láncolt parányi porszem. Chiara Lubich így vall Kis tapasztalat című írásában: „Szemlélve a világegyetem végtelenségét, a természet rendkívüli szépségét, hatalmasságát, önkéntelenül is mindennek a Teremtőjéhez fordultam, és úgy tűnt, hogy Isten végtelenségét új módon értettem meg.” Hogyan is érthetem meg új módon? Isten teljessége, dicsősége és emberi létünk végessége között emberfölötti dimenziók vannak. Az „ég és föld” között tátongó óriási szakadék viszont nem csak a térben észlelhető. Tóth Árpád Lélektől lélekig című versében így vall az emberek között lakó roppant, jeges űrről: Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Szinusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?” Messze van a betlehemi csillag, de messze kerültek egymástól az emberi szívek is. Parányi életünk mindennapi valóságában is napról napra érezzük a lelki fényévek távolságát. A messzeség homályba burkolja a betlehemi csillag fényét? Halványabb lenne a reménységet adó üzenet? A csillag messze van, de az a megváltó üzenet, amelyet a csillag megvilágított, egészen közel van hozzánk. A karácsony, a megtestesülés csodája arról szól, hogy Isten áttör és legyőz minden távolságot, fizikait és lelkit egyaránt. Nem a végességben nyűglődő ember nő végtelen magasságokig, hanem a végtelen Magasság költözik a végesség porhüvelyébe. Pál apostol azt mondja híres areopágoszi beszédében Istenről, hogy „nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27-28). Pál apostol, aki maga is a feltámadott Krisztus tanúja lehetett, határozottan vallja, hogy a közénk jött Isten nincs messze egyikünktől sem. Erről tesz tanúbizonyságot a kétezer éves evangélium és az általa élő keresztyének sokasága is. Isten vállalta a mi földi világunk véges dimenzióit, hogy a teljesség végtelenségébe emeljen minket. Igen, kétezer évvel ezelőtt Isten meglátogatta az emberiséget, hogy váltságot szerezzen neki. Erős üdvözítőt támasztott nekünk. Meglátogatott a felkelő fény a magasságból, legyőzve minden távolságot, emberi csalódottságot, kilátástalanságot. Közel jött, hogy világítson őszinte, elfogadó szeretetével és feltámadásának üzenetével azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak. Közel jött, hogy ráigazítsa lábunkat az élet és a békesség útjára. Emberileg lehetetlen legyőzni a csillagok és köztünk tátongó űrt. Ugyanennyire lehetetlen emberileg az, hogy önző énünkön felülkerekedjünk, és előítéleteinket, félelmeinket, gyűlöletünket magunk mögött hagyva megtaláljuk az utat lélektől lélekig. Ám Jézusnak, Isten Fiának ma is élő evangéliuma és a szenvedést is vállaló hiteles szeretete meg tudja tenni azt, amire mi emberileg képtelenek vagyunk. Legyőzi bennünk és általunk mindazt, ami elválaszt tőle és egymástól. Neki adatott minden hatalom mennyen és földön! Engedjünk bűnbocsánatot hozó, vigasztaló és korlátokat átszakító üzenetének! „Járja a földet körbe a hír, hogy van remény! Isten országa itt van, hol Jézus Krisztus Úr. A hajnalcsillag csillan, kápráztat kék azúr.” (Izsóp együttes) ■ Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyház püspöke Hosszú idő óta állt a szekrény előtt, nem tudta, mit vegyen fel. Az egyik ruhát rövidnek, a másikat hosszúnak, a harmadikat kihívónak találta. Végül a hosszú, harangszabású szoknyát és a csillámokkal átszőtt, halványkék blúzt választotta. Férjétől kapta születésnapjára. Visszafogott, elegáns - állapította meg a tükörbe nézve.- Úgy készülődsz, mintha bálba lennénk hivatalosak. Csak iskolai ünnepségre megyünk.- Csak?! - kapta fel a fejét az asszony. - Tudod jól, Kristófnak mennyire fontos ez az ünnepség. Az első fellépése az iskolában. Hetek óta lázasan készülődik. Igen, szép szeretnék lenni. A fiamnak akarok tetszeni. Mi baj van ezzel?- Semmi, semmi - visszakozott azonnal a férfi. - Te leszel a legszebb anyuka. Varázslatos vagy. Gyönyörködve nézte az asszonyt. A fiának akar tetszeni, persze. És hol marad ő? - merült fel benne a kérdés. Néha úgy érezte, már csak kívülálló. Nem mindig fér be a kisfiú és az anya jól működő kettősébe. „Butaság” - hessentette el aztán a kósza gondolatot, és saját magán is nevetett. „Még féltékeny leszek a fiamra.”- Induljunk - fordult feleségéhez -, elkésünk. A világ hófehérbe öltözött, nagy pelyhekben hullt a hó. Kéz a kézben siettek az iskola felé. Vígan csúszkáltak a jeges szakaszokon, cinkosan nevettek össze, ha valamelyik járókelő rosszallóan nézett rájuk. „Olyanok vagyunk, mint két gyerek” - jutott az asszony eszébe. A terembe lépve az asszony azonnal Kristófot kereste a szemével.- Anya! Anya! Ide gyertek! Ez a te helyed, ez pedig apáé - mutatott rá két székre a kisfiú. - Nektek foglalom időtlen idők óta.- Akkor biztosan már nagyon elfáradtál - kapta fel az apja. - Még hogy időtlen idők óta! Gyere, adok egy nagy puszit, hogy legyen erőd a műsorhoz. Csengőszó jelezte az előadás kezdetét. Az asszony feszülten figyelt. A gyerekek pásztorjátékot adtak elő, tüneményesek voltak. Kristóf maga volt József, annyira beleélte magát a szerepébe.- Nem fogok sírni, nem fogok sírni - hajtogatta magában az asszony, de azért morzsolgatta a zsebkendőjét. A közönség óriási tapssal jutalmazta a gyerekeket. Pár pillanat múlva Kristóf már szülei előtt állt, és boldogan nyújtotta át a maga készítette karácsonyi ajándékot.- Mézeskalács. Tetszik? Nektek sütöttem. Magam díszítettem. Ahogy tőled tanultam, anya.- Meseszép - mosolygott rá az asszony. - Még soha senkitől nem kaptam ilyen szép ajándékot.- Jaj, de örülök! Féltem, hogy nem fog tetszeni. És... mit csinálsz vele?- Természetesen elteszem emlékbe. Amikor majd öreg nagymama leszek, előveszem, és megmutatom az unokáimnak, a te kisfiádnak és kislányodnak, hogy te sütötted - nevette el magát az asszony.- Akkor jó - szakadt ki a kisfiúból a megkönnyebbült sóhaj. - Képzeld! Volt olyan anyuka, aki megette!- Még ilyet - csapta össze kezét az asszony mosolyogva. - Mi nem esszük meg. Megígérem. - Felkapta a gyermeket, - Sosem esszük meg.- Akkor jó - nyugodott meg a kisfiú. A férfi a háttérből nézte a jelenetet. Az asszony hosszú szőke haja ráhullott a kisfiú fejére, aki nevetve simította félre a hajzuhatagot. Mint Mária és a kis Jézus - gondolta a férfi. Hirtelen felvillant előtte egy régi kép. Amikor először tartotta kezében Kristófot. Pár perce született csak meg, hangosan sírt. Amikor átölelte a kicsit, megnyugodott, és a szemébe nézett. Állítólag az újszülöttek még nem látnak tiszta képeket, a férfi azonban biztos volt benne, hogy Kristóf őt nézi. Mérlegre teszi az emberségét. Abban a pillanatban félt, hogy könnyűnek találtatik, s óvatosan felesége kezébe tette a gyermeket. Maga előtt látta annak a másik asszonynak az arcát is. Fiatal volt, még szinte gyermek. Szív alakú, finom arcát sötétbarna haj keretezte. Mélykék szeme azonban mérhetetlen fájdalmat tükrözött. Papírlapot nyújtott át nekik. Neki és a feleségének. „Gyermekemről örökre és visszavonhatatlanul lemondok” - ez állt azon a papíron. Karácsony volt. Sűrű pelyhekben hullott a hó. Hét esztendővel ezelőtt Kristófot kapták ajándékba. Életük legszebb karácsonyi ajándékát.- Apa! - hozta vissza a jelenbe kisfia hangja. - Tetszett az előadás?- Nagyon ügyesek voltatok - válaszolta a férfi. — Igazán tetszett. Magához ölelte a kisfiút, átkarolta felesége vállát. „Igazi család vagyunk - gondolta -, igazi család.” ■ Bozó Zsuzsa
