Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
i8 m 2012. december 23-30. FORRÁS Evangélikus Élet A rovatvezető előszava december 26. ünnepi igéihez ^ December 26-án az egyház régesrégóta karácsony második ünnepét és István első vértanú emléknapját együtt ünnepli. Mivel a Liturgikus könyv egyházunkban újra lehetőséget teremtett az István vértanúról való megemlékezésre is, igei rovatunk a karácsony másnapi mellett az István vértanú napjára kijelölt prédikációs igéről is közöl cikket. ■ Véghelyi Antal KARÁCSONY 2. NAPJA - ÉZS 11,1-9 Már megjelent az új élet! Advent, szenteste és karácsony ünnepének útjain megérkeztünk karácsony második napjáig. Az ünneplési zavarokkal és torzulásokkal küzdő mai ember számára nem biztos, hogy van igazi mélysége az ünnep második napjának. Legfeljebb a még tartó munkaszünet, az alvás, a nyugalom, amit élvez. Nekünk, Jézus tanítványainak azonban nem fakul az ünnep fénye a második napon sem, s nemcsak azért, mert az ősi tradíciók nyolcnapos ünnepről is szólnak, hanem azért, mert a mi ünnepeinket maga az ünnepelt tölti ki a jelenlétével. Neki minden napon van mondanivalója. Szól az Ige, hangzik az ige. Érdekes a sorrend. Karácsony szentestéjén és az első ünnepen felhangzik a születés evangéliuma, az örömhír: megszületett a Megváltó, az Ige testté lett. A második napon pedig - mintha időutazáson vennénk részt - visszamegyünk a karácsony előtti időkbe. Felcsendül az ószövetségi prófécia. De ha elérkezik a fülünkig, szívünkig, lelkűnkig, akkor újra átéljük az Isten világának más időszámítását. A múlt jelenvalóvá válik, a jövő egészen közel jön, és megvalósul, összeforrva a jelenben, hisz most van a kegyelem ideje, ma van a kegyelem napja. Ahogy olvassuk és hallgatjuk az ézsaiási próféciát, események elevenednek meg, történetek telnek meg tartalommal, jövendölések teljesülnek be, várakozások érnek célhoz. Nem elég merészet álmodni. Mert bár a legszebbet próbáljuk is elképzelni, Isten megszégyenít, és olyan csodálatos világot mutat, amelyről álmodni sem mernénk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy helyükre kerülnek a fejük tetején álló dolgok, s konszolidáltabb világ vár ránk, hanem arról, hogy megváltozik, jóvá lesz, meggyógyul a világ - Isten tervében. A bűneset óta csak halvány sejtésünk van arról, milyen is lehetett az a harmónia, amikor Isten - „az esti szellőfuvallat idején” - ott járt-kelt az édenkertben, azaz az emberrel volt. Az ember: Ádám és Éva megtapasztalta, hogy velük az Isten. Velük van teljes fizikai és lelki közelségben, közösségben. Ez az élmény s ennek az életközösségnek minden következménye szűnt meg a bűneset után. Távol kerültek az Istentől. Nem volt velük az élet forrása, fenntartója, értelme és célba juttatója. Karácsonykor az az örömhír hangzik, hogy a hívő ember életében ismét valósággá lehet: velünk az Isten. Immánuel. Jézus Krisztus sok-sok drága neve közül az egyik legszebb. Velünk az Isten, s ez egész más megvilágításba helyezi a történelmet, átértelmezi a jelent, és szélesre tárja a jövő perspektíváját. Lehet úgy élni, mintha mi sem történt volna, de mi úgy létezhetünk, hogy minden lélegzetvételünket, minden mozdulatunkat és minden gondolatunkat tudatosan vagy tudat alatt meghatározza Isten jelenléte Jézus Krisztusban. Csak az érzi és érti meg ezt igazán, aki rájön: ez a világ s benne az életünk olyan, mint a kiszáradt és kivágott fa. Reménytelen. Legfeljebb emlék a nagy és erős törzs, már csak nosztalgiázva lehet emlegetni a szép lombkoronát. Az idei száraz nyár még a mély gyökerű fákat is megpróbálta. Nem egy közülük kiszáradt. Révfülöpi központunk kertjében is ki kellett vágni két hatalmas, de kiszáradt fát. Már csak emlék volt a zöld lombkorona, szárazak voltak a valaha duzzadó rügyeket hajtó ágak, elkezdett kidőlni a törzs. Kivágtuk. De őszre a kivágott fa a gyökérről újra kihajtott. Vesszőszál sarjadt. Csodának éltem meg. Nem kell illusztrációk sorát egymás mellé tenni, hogy világosan lássuk: a világ nagy baja, a sokat emlegetett (nem új keletű) globális válság eredménye a kiszáradt, kivágott fa. De önkritikus gondolkodásunk ne feledkezzen meg a szüntelen reformációra szoruló egyházról sem. A próféták és Keresztelő János kemény ítélete tapasztalati valóság: a fejsze már a fák gyökerén van. Ha nem dől ki magától, kivágják. Recsegő-ropogó életfánk az ítélet jele. Karácsonykor azonban megjelent az Isten üdvözítő szeretete (kegyelme) minden ember számára - ahogy Pál apostol fogalmaz (Tit 2,11). Ez a kegyelem, hogy kihajt a fa, vesszőszál a gyökérből, és új élet kezdődik. Erről az új életről jövendöl a próféta. Ez lesz valósággá azoknak, akik a hit szemével meglátják, hogy a betlehemi istállóban (ne romantizáljunk, ez bűzös melléképület) nem csupán egy (bizonytalan származású) gyermek született, hanem maga az Isten jött el közénk, lett emberré, vált hozzánk hasonlóvá. Aki a hit ajándék szemüvegével így lát, az nem a távoli jövőben látja álmai megvalósulását. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van. S ez az „örök" nem csupán valami időtlen távlatot jelent, hanem minőséget. A teljeset, a kiteljesülőt, a boldogot. Erről szól a prófécia minden képe. AZ ÜNNEP IGÉJE Akkor is, amikor arról beszél, hogy az Úr lelke nyugszik rajta. A lelketlen és a gonosz lélekkel teli lét egyre nagyobb teret hódít. Mindkettő egyformán veszélyes. Isten közelségében átélhetjük, hogy árad a Lélek. Az Úr félelmének Lelke, a tanács és az erő Lelke, az Úr ismeretének Lelke, az erő, a szeretet, a józanság Lelke - s még bőven sorolhatnánk a Biblia sokféle Lélek-jelzőjét. Legalább ilyen izgalmas a prófécia képe az igazságról az igazságtalanság világában. Az igazságot nem a jogászok, a politikusok, nem a polgárjogi harcosok, sem a szociális érzékenységgel megáldott szakemberek hozzák el. Az igazságot egyedül a Betlehemben közénk érkezett Isten adhatja, teremtheti meg. A prófécia harmadik képe a békességről szól a külső és belső békétlenségtől szenvedő világban. Az angyalok által a betlehemi mezőn meghirdetett békességet Jézus hozta el. Nem úgy adta, ahogy a világ. Az ő békességét... Békességet Istennel, emberrel, önmagámmal. Velünk az Isten. Nem közömbös, nem ellenünk, hanem velünk! Ebből az élményből indulunk az ünnepekből a hétköznapokba. Most még sok minden és sok mindenki árt - a szent hegyen (az egyházban) éppen úgy, mint a világon mindenütt. De Jézus Krisztusban elkezdődött az új világ. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk! Jöjj közénk és légy velünk, Urunk, hogy mi is veled lehessünk! Ámen. ISTVÁN VÉRTANÚ ÜNNEPE - 1MÓZ 28,10-I3A Az ég és a föld összeért Az, hogy megfeledkezünk az egyház hitvalló embereiről, vértanúiról, nem Isten iránti hálátlanságunk-e? Amikor a Zsidókhoz írt levél a múltba irányítja tekintetünket - sok más mellett -, két fontos feladatot nevez meg. Először azt, hogy mi, akiket a bizonyságtevők fellege vesz körül, fussuk meg az előttünk levő pályát, és nézzünk fel Jézusra (Zsid 12,1-2). Azután azt, hogy ne feledkezzünk meg azokról, akik Isten igéjét hirdették nekünk, figyeljük életük végét, és kövessük őket (Zsid 13,7). Isten ajándékaként kell hát számon tartanunk a bizonyságtevők fellegét, és hálás szívvel kell figyelni azokra az emberek életével adott világítótornyokra, amelyekkel Isten utat akar nekünk mutatni. Erről szól mai ünnepünk is, Szent István vértanú ünnepe. S bár a magyar protestantizmus évszázadokon át megfeledkezett e napról (is), szerte a világon a lutheranizmus komolyan veszi a bibliai személyek Krisztust prédikáló ünnepeit. Karácsony második napján Szent István vértanúra emlékezünk, de Krisztusra figyelünk. István szent volt, de nem a tökéletesség és nem is római testvéreink oltárra emelési gyakorlatának értelmében. Szent volt, hiszen Istenhez tartozott. Életével tett hitvallást erről az elválaszthatatlan közösségről. S ha karácsonykor Jézust Immánuelnek nevezzük - azaz így: velünk az Isten -, akkor Istvánról elmondhatjuk: életével pecsételte meg, hogy ő Istennel volt, Istené volt. Az ősi keresztény ünnep-gyakorlat szerint ezért ezen a napon mindkét ünnepi tartalom adott volt: karácsony második ünnepe és István vértanú napja. Az Evangélikus istentisztelet - Liturgikus könyv mindkétfajta ünnep változó részeihez kidolgozott anyagot kínál. Csak két mondatot emelek ki: a zsoltár keretversét és a Kyrie második-harmadik mondatát. „Drágának tekinti az Úr az övéi vértanúságát. Hálaáldozatot mutatok be neked, és az Úr nevét hirdetem.” (Zsolt 116,15.17) Ez a vers keretezi a vasárnap zsoltárát. „Úr Jézus Krisztus, aki embereket vezettél a halálon át az életbe, Krisztus, kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki tanúid életáldozatát áldás forrásává teszed, Uram, irgalmazz!” - így a Krisztus imádására hívó Kyrie. Mai textusunk a perikópa B sorozatának ószövetségi igéje. (Ne zavarjon minket, hogy más ünnep kapcsán hamarosan ismét előkerül ez a szakasz. Isten igéjének kimeríthetetlen a gazdagsága. Van hát mit meghirdetnünk és meghallanunk - kétszer egymás után is.) Érdemes ma újraolvasni István vértanú történetét, ahogy Lukács lejegyezte számunkra (ApCsel 6,8-7,60). Már az is szép és elgondolkodtató, amit a csodákat és jeleket tevő Istvánról jellemzőként állapít meg a Szentírás: kegyelemmel és erővel volt telve. S ez már titkának lényegét árulja el. Nem az ő teljesítményére figyelünk, hanem arra, aki megajándékozta kegyelmével és erejével. Ezek után már hiába minden lázítás, furkálás, koncepciós per. István élete Krisztus-prédikációvá vált. Róla szólt, neki szánta oda életét, s miatta vállalta a halált is. Meg is döbbentek a vádlói, hiszen a halálra készülő István arca olyan volt, mint egy angyalé (6,15). Miután elmondta nagyszerű, minden igehirdető számára példaként, minden szenvedő számára erőforrásként szolgáló prédikációját, az összegyülekezett tömeg dühében („fogukat csikorgatva”) fellázadt, és megkövezte. A legszörnyűbb, legfájdalmasabb, legszadistább kivégzési mód. Ezek azok a percek, amelyek mai igénkhez kapcsolódnak. István nem szitkozódott, nem önmagát védte, AZ ÜNNEP IGÉJE hanem látott, tanúskodott, imádkozott. Nem a bezárt szívekre, a megkeményedett lelkekre figyelt, hanem a megnyíló égre. Látta az Istent, látta az Emberfiát, átélte, hogy a földi és a mennyei világ nemhogy nem választható el egymástól, de össze is kapcsolódik. Ahogyan Jákob álma is erről az ég-föld találkozásról szólt. Mert mindazok számára, akik befogadták a felülről áradó kegyelmet, mindazok számára, akik saját igazuk és saját erejük helyett az Isten kegyelmével és erejével telnek meg, összeér a föld és az ég. És a kettő átjárható. A karácsonykor megérkezett Istenfia megmutatta, hogy járható a „létra” lefelé. István vértanú pedig megmutatta, hogy a legmélyebb helyzetben is van járható út az ég felé. Karácsony második napján, Szent István vértanú ünnepén ezt az örömüzenetet zárhatjuk szívünkbe. így, de csakis a szívünkben megszületett Jézus miatt válik igazzá Weöres Sándor híres mondata: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk a mai ünnep egyik kollekta imádságával! Urunk, Istenünk! Tisztelettel emlékezünk megszeretett Fiad első vértanújáról, aki még hóhéraiért is imádkozott. Add, hogy példáját követve mi is megtanuljuk szeretni ellenségeinket az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön-őrökké. Ámen.
