Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-12-23 / 51-52. szám

8 * 2012. december 23-30. NOVELLAÍRÓ-PÁLYÁZAT Evangélikus Élet NOVELL Aí RÓ-PÁLYÁ! ► Az Evangélikus Élet szerkesztősége az ősz folyamán novellaíró-pályáza­­tot hirdetett Karácsony címmel. A kiírás szerint pályázónként legfeljebb három írást vártunk, amelyek tematikailag szabadon kapcsolódhattak Jézus születéséhez. Szerkesztőségünkhöz huszonnyolc pályázótól negyvenkét írás érkezett. A bírálóbizottság első, illetve második díjban részesítette az arra érdemes pályaműveket, harmadik díjat azonban nem osztott ki; ehelyett három írás szerzőjét könyvjutalomban részesítet­te. A pályázatra beküldött írások közül többel is találkozhatnak olva­sóink lapunk jelen számában. 2. HELYEZETT Az ajándék 1. HELYEZETT f Emma néni karácsonya utcán nem különbözött a többi nyug­- És ha ezt vennénk Anyunak? A karácsonyi vásár általános zsiva­jában az apának szinte kiabálnia kel­lett, hogy kisfia meghallja a hangját. Egy gyönyörű kék sálat tartott a kezé­ben; finom anyaga átvette a forralt bor és kürtőskalács illatát, színéről a fele­sége szeme jutott eszébe.- Emlékszel, apa? Már tavaly is ilyet szeretett volna. Nem emlékezhetett. Tavaly valami fontos dolga volt, a családjánál is fon­tosabb; nem jött hát velük akkor sem. Idén minden más lesz: idén akarta jó­vátenni, minél több időt akart tölteni a családjával, a fiával, mielőtt ehhez is túl késő lesz. Megdörzsölte szemét.- Akkor jó lesz, ugye? Nem akart arra gondolni, ami tavaly történt. Ez a nap nem erről szól. Jól be­gyakorolt mosolyt öltött, és közben azon töprengett, a fia hány évesen döb­ben majd rá, hogy nem szívből jött. Az ötévesforma gyerek bólintott, majd - mint aki jól végezte dolgát - a játékokhoz vonult. Peckes járását elnéz­ve az apja ez egyszer megengedett ma­gának egy őszinte mosolyt. Fizetett, a táskájába rakta a kék sálat, és a fia után indult. Órákat töltöttek a játékok és az édességek között. Egy szájharmonikát választott végül, legalább olyan hosszas töprengés után, mint ahogy az anyja számára válogatott.- Mehetünk - jelentette be a kisfiú elégedetten.- Most adjuk oda Anyának a sálat, vagy várjunk karácsonyig? - kérdez­te az apa.- Most. Hátha addig is hordaná. Azzal elindultak. A tél abban az év­ben nem volt olyan hideg, gyalog vet­ték nyakukba a várost.- Nem fázol? - húzta a fia szemé­be a kötött sapkát az apa. - Siethetünk, ha akarod.- Nem, nem kell. Apró kesztyűs kezeivel megragad­ta a vaskaput, és teljes erőből befelé lökte. Az engedett, beléptek, az apa pe­dig becsukta maguk után. A fiúcska kikapta táskájából a sálat, és előreszaladt a járdán. Tudta az utat, mégis, céljuktól pár méternyire megállt, és bevárta az apját. Apró csizmáit egymás elé rakosgat­va, a vékony ösvényen az egyszerű fa­kereszthez igyekezett. Picit lábujj­­hegyre állt, rácsomózta a sálat, az ég­re nézett, és azt dünnyögte:- Ugye tetszik, Anya? Hullani kezdett a hó. ■ Máté Gabriella Emma cukros volt, mégis örült, mi­kor kihalászta a tortát a kukából. Igaz, lapos volt a cukrászdoboz, mert va­laki ráülhetett a metrón, de jó lesz majd Bandinak. Az öreg, mikor még koldult, el se fogadta volna Emma meghívását szentestére, csakhogy időközben talált egy hólapátot, ami visszaadta a tartását. Vállalkozó lett. Igaz, még nem esett hó, de mivel szorgalmasan járta a környéket lapát­tal a vállán, egyre több boltos bízta meg egy kis munkával. Hálás volt Emmának, mert kará­csonykor a legkínzóbb az egyedüllét. A néni is maga volt, de azért derűsen járt-kelt a mindennapi betevőért. Néha már unta a hideg pizzadarabo­kat meg az amerikai gyorsmoslékgyár termékeit, de még ezért is rengete­get kellett talpalnia. Na azért nem kell arra gondolni, hogy Emma hajléktalan lett volna. A mosókonyhából lett otthont, ahová minden este hazatérhetett, és kulcsra zárhatta az ajtót, még az édesapja hagyta rá örökbe; meg azt a mondást is, hogy a rendszeres testmozgás és a spártai életmód a hosszú élet titka. Ő maga, szegény, nem tudta bizonyíta­ni igazát, mert sírba vitte a lakásmaffia. Ám ha ma látná a lányát, meg lenne elégedve. Bandi is csodálta Emma derűs kedvét és szabályos életrendjét. A néni úgy kezdte a napot, hogy hideg vízzel megmosdott a csapnál. Más nem is volt, mert a kazánt már akkor leszerelték, mikor meg­roggyant a ház. Később a villanyt is kikapcsolták, mert a szigetelés szét­rohadt a falban. Mielőtt Emma elindult otthonról, ellenőrizte magát a tükörben. Az díjastól, talán csak annyiban, hogy ő aggodalom nélkül tekintett a nap elé. A Bocskai úti piacon evett egy kis péksüteményt a büfében, aztán kávét vagy kólát ivott rá, ahogy éppen megkívánta - na meg attól is függött, hogy mi maradt a poharakban, s mikor szedte le a kínai a pultot. Később kényelmesen elindult a Kálvin tér felé, hogy odaérjen délre. Út­közben elég eledelt találhat a szemét­tartókban. Az ünnep előtt beugrott Idához a vásárcsarnokba egy kis gyü­mölcsért. Arrébb meg a libás Leipzi­­gertől kapott egy tyúkot karácsonyra. Mire kiért a Kálvin térre, megtelt a ke­rekes kocsija. Emma néni ott szokott ebédelni egy finom állóbüfében. Ne­ki aztán felesleges lett volna változa­tos étrendet ajánlani, hiszen mindig mást talált a tányérokon. De ha csak Jolika volt ott a főnök helyett, kapott egy nagy adag főzeléket. És még egy fa­­sírtot is dobott rá az aranyoska. Télidőben korán sötétedik. Haza­felé hiába villogtak a karácsonyi ki­rakatok pazar fényei, ő már csak azt várta, hogy kinyújthassa otthon fá­radt lábait. Szenteste napján Emma ki se moz­dult a lakásból. Egy kicsit izgatott volt, mert már nem is emlékszik rá, hogy mikor járt nála vendég. Feltet­te a tyúkot a sparhertre főni, majd ne­kiállt szorgoskodni, hogy a szoba is érezze az ünnepet. A rádió zenélt hozzá, mert elemet adott a trafikos. Később felállította a hokedlire a tér­dig érő fácskát. Gyönyörködve néz­te, s nem bánta, hogy hiányzott a fel­ső harmada, hiszen a kertész jó szív­vel adta. Aztán egy gyermek örömével rak­ta a fa alá a betlehemi figurákat. Iga­zán szívderítő látvány volt a kisded, ahogy körbetérdelik az ájtatos pász­torok. A tehén a hokedli széléről hódolt, mert túl nagy volt ahhoz, hogy ő is odaférjen. A birka persze ott volt a jászolnál, lehelete szinte melegítet­te a kis Jézust. Egyedül ő maradt a nyájból a Megváltó mellett, mert társai az idők során szétszéledtek. Emmának rég felejtett zsoltárral köszöntött szentesték jutottak eszé­be, miközben a vattás dobozban ta­lált hópelyhekkel díszítette az ágakat. Estefelé megérkezett Bandi. Kezet csókolt Emmának, s olyan gráciával nyújtotta át a mikulásvirágot, ahogy csak az urak szokták. A frissen gőzölt öltönye is jól mutatott; megérte a nap­számot meg az üveg bort, amelyet rá­adásul kapott. Elvégre mégse hozhat lőrét, amit ő iszik. Emma megható­dott, mikor Bandi megdicsérte a fri­zuráját. Még kisasszonyként hallott ilyesmit, csak akkor nem mondták, hogy jól áll szeméhez a szürke hajszín. Később, mikor már vacsoráztak, lassan elhalkult közöttük a szó. Haj­dani karácsonyok emléke éledt újra, s a család árnyai: együtt kanalazták velük a tyúklevest. Emma érezte, többé nem lesz egyedül, mert a sze­retet kegyelme nem csak Betlehem fölött leng. Bandi meg kamasz mód­ra közös jövőről álmodozott; eddig se volt rossz, de ha egymásért élnek, az csak szebb lehet. A gyertya közben békésen nézte lángja táncát a borosüveg falán. Aztán megették a diótortát. Tény­leg finom volt. ■ Kisslaki László A dombos tájon néha felszikrázik a késő délutáni nap vörhenyes fénye a hepehupás havon, ahogy a vonuló fel­hők közül ki-kitekint. Szinte tapint­ható a csend és a nyugalom. Egyszer csak szellő siklik a dombok körül. Ro­hanva fellendül, a dombtetőn meglas­sul, majd a völgynek futva egyre iramlik. A havat mint port kavarja maga körül. A völgyben szerteoszlik, semmivé lesz. Majd új erőt kapva most egy ligeterdőt céloz. Az erdőszé­li bokrokról nagy lendülettel rázza le a hótakarót. Egy csipkebokor bo­gyói belepirulnak fedetlenségükbe. A szél nekiered, és már a fenyvest rázza. Zúg az örökzöld. Hónyomokat hullat a hóba. A lombos erdőben a szél ereje már csak süvítésre elég. Nincs már levél, amibe belekapasz­kodhatna. Csak zúg, siseg, rezgeti az egyéves vesszőket, ágakat. Egy sompolygó róka felnéz:- Na! Ez mire volt jó, szelecske? Lerázza bundájáról a ráhullott ha­vat. Folytatja útját. Nyúlnyomon halad. A szél kedveszegetten lendül to­vább. Csak úgy magának dúdol a csu­pasz gallyak között. Újra erdőszélre ér, és egy-két fagyott kórón hárfáz­­va lecsúszik a domb hátán. A domboldalon Pokaj Dániel lép­ked fáradt-megfontoltan. Vállán szo­rosan összekötött csomag. A szél mo­hón kap belé. A férfi lépne, de meg­billen a szél hirtelen lökésétől. Meg­áll, leteszi terhét, báránybőr sapká­ját a feje búbjára nyomja, izzad.- Még ez is! Ha nem vigyázok, a csuszamlásba lök ez a szél. De minden-KÜLÖNDÍJAS Karácsony nek ez a Magdi az oka! Kitöröm a nyakam, aztán sírhatna. Vagy talán nem is sírna. Tessék-lássék elpitye­­redne, de belül... No mindegy, gye­rünk tovább! Azzal vállára veszi a hosszú cso­magot, és jobb kézzel egy fűrészen botozva, arra támaszkodva megy tovább.- A bront érti az asszonyokat! Kimegyünk a piacra, ez sem jó, az sem jó. Ez a fa kopasz, az alacsony. Ennek ritkás a levele, az hamar pe­reg, amaz meg szép lenne, ha nem lenne tele kosszal, törekkel. Mondom, vegyünk műfenyőt! így is giccses, úgy is giccses. Erre:- Mit képzelsz? Élő fa nélkül ka­rácsony?- Vegyünk akkor gyökeres fát! Ünnepek után a pincébe viszem, ta­vasszal elültetem a szőlőbe. Úgyis el­lopták a szép fenyőinket. De rögtön replikázik:- A cserepes fenyők kicsik. Milyen lesz a gyerekeknek? Mindenkinek szép nagy a fája, csak a miénk csenevész!- Hej! Megvert téged az Isten, Dá­niel! Már sötétedik, mire a városka szélére ér. Oda, ahol a pincék sora kezdődik. A göröngyös, lejtős kocsi­­úton mégis könnyebb a járás, mint a domboldalon. Egy nagykabátos, kucsmás alak jön szembe. Gallérja felhajtva, hóna alatt demizson, hosszú nyelű fejszére tá­maszkodik az egyenetlen úton.- Adjon Isten békességes, bol­dog karácsonyt, Márton bátyám! A megszólított hunyorog a gyér lámpafényben, lép még kettőt; sze­mében felismeréssel, meleg hangon fogadja a köszönést:- Erős vár a mi Istenünk! Dani, hát elhoztad?-El.- Helyes! No gyere, és ne szabódj! Egy kis bort viszek szentestére. Kós­told meg hamar! Mondom: ünnepi bor. Nem mindenkinek adom. A nagy, patinás pincekulcs csikor­­dulva mar az öreg zárba. Nyösszenve tárul a vaskos tölgyfa ajtó, szörcsög a lopó, csordul a kis pohár. A gyertyafényben aranyló bor szét­árad ínyen, nyelven. Pár kortytól he­lyére kerül minden a megnyugvás pincéjében. Helyükre kerülnek a té­nyek, és helyükre kerülnek az érzések. Melengeti az átfázott testet, és fényt ad a jövőnek. Az idős és a fiatal férfi szeme ösz­­szecsillog a táncoló gyertyafényben. Elmosolyodnak.- Márton bátyám!- Ne is szólj, Dani! Ez után a bor után apád is így nézett. Töltök egy üveggel, aztán hazafelé Magdihoz! Dániel óvatosan csúszkál, baktat haza a fagyos, ködös úton. Otthon először az üveget teszi le. Magdi a konyhából szalad elé.- Dani! Mi ez? Csak nem? Hát ki­vágtad az utolsó gyönyörű fenyőnket a szőlőben?- Inkább én, mint a tolvajok!- Drága! Ebben az időben? Nem fáztál át? Gyere, melegedj! Nem vagy éhes? Hát szomjas? Elé szaladnak a gyerekek is. Meg­csodálják a gyönyörű, dús fenyőt, és elröppennek a sérelmek, széppé vá­lik a világ, lágy, meleg ölelésével át­karol mindenkit a szeretet. Egyszerre karácsony lett. Csak az a huncut, csavargó szél dudál be minden kéményen. ■ Placskó Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents