Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
Evangélikus Élet NOVELL AÍRÓ-PÁLYÁZ AT 2012. december 23-30. » 9 AT UN K R A ÉRKEZETT KÜLÖNDÍJAS KÜLÖNDÍJAS Anna karácsonya József imája A kislány aznap ebéd után alig tudott elaludni. Túlságosan izgatott volt. Végül mégis elálmosodott, magához szorította lila kutyusát, szürke elefántját, és fel sem ébredt késő délutánig. Akkor már sötét volt, csak a kislámpa égett, hallotta szülei hangját, ahogy a nagyszobában beszélgetnek. Visszacsukta a szemét először, kinyitotta, visszacsukta másodszor, újra kinyitotta, majd sűrűn kezdett pislogni, és kinyújtózott macis takarója alatt. Szokatlan volt, hogy este ébred. Nem szerette, ha a takarója lelóg az ágyáról, mert a macik ilyenkor nem egy irányba néztek, és ő mindig sajnálta azokat, akik fejjel lefelé vannak. Most is sietve visszagyűrte maga alá, közben azonban elbizonytalanodott, hogy érezhetik magukat ettől a macik. Kicsit felemelte a fejét, és rögtön megnyugodott, mert azok még mindig rendületlenül mosolyogtak. Egy darabig bámulta az árnyékokat a plafonon, majd lassan kidugta az egyik kezét a takaró alól. Aztán gyorsan visszahúzta, és komolyan sóhajtott egyet: túl hideg volt „odakint” Percekig szoktatta magát a gondolathoz, hogy neki most márpedig fel kell kelnie, majd sóhajtott még egyet, és lerúgta a takaróját. Alvás közben a padlóra lökte a kutyát és az elefántot; most gyorsan felkapta őket, puszit adott nekik, visszafektette az ágyba, és betakarta. Belebújt a mamuszába, és a nagyszoba felé csoszogott, ahonnan szintén csak egy kislámpa fénye szűrődött ki. És ott állt a fa. Amióta csak az eszét tudta, ugyanott volt a helye a színes égőkkel, a díszekkel és alatta a titokzatos csomagokkal. A szülei is ott ültek a kanapén, háttal a fának, és úgy tűnt, hogy sem azt, sem a kislányukat nem vették észre, aki most négyéves hangján sípolta örömmel:- Jött a Jézuska! A mamája és a papája megfordult, és először rá, majd a fára bámult.- Hát ez hogy lehet, mikor mi végig itt ültünk? - kacsintott mama papára.- És nem is hallottunk semmit - tette hozzá papa, majd mikor a kislány elfordult, kivett néhány fenyőtűt mama hajából. A kislány érezte a csodát a levegőben. Alaposan megbámulta a fát, majd visszafordult, a szüleire nézett, aztán újra a fára. Apró szívében túlcsordult az öröm, hosszú szempilláin pár könnycsepp jelent meg.- Mik lehetnek azok a csomagok? - álmélkodott még mindig papa, miután gyorsan zsebre vágta a felesége hajában lelt fenyőtűket.- Én ugyan nem tudom. Megnézzük? - kérdezte mama megemelve a szemöldökét. Felállt, közelebb lépett, majd hozzátette:- Én nem merem.- Én bonthatom? - kérdezte a kislány, a szülei pedig mosolyogva bólogattak. Közelebb lépett, először óvatosan, majd felbátorodva felkapott egy csomagot, és óvatosan bontogatni kezdte, hogy a papíron lévő mesefigurák el ne szakadjanak. Képeskönyv volt benne, és ő már felismert néhány betűt. A következő, kék zacskós csomagban is könyv volt, két pár zokni, ami hatalmasnak tűnt a pici kezekben, egy sapka és egy vastag, fekete kötött sál. Átnyújtotta papának, aki adott egy puszit a feje búbjára és egy másikat a felesége arcára.- Boldog karácsonyt! - mondták egymásnak, és a kislány is utánuk cincogta:- Boldog karácsonyt, mama! Boldog karácsonyt, papa! - azzal visszafordult az ajándékokhoz. Most egy lila zacskós csomag következett, egy plüssoroszlán volt benne és egy rózsaszín fésű. Előkerült még egy csomag mesefilmekkel, egy nagy csomó zokni neki és a mamának, egy hajszárító, rengeteg édesség. Aztán következett egy fehér papírba csomagolt ajándék: könyvek, egy kulcstartó és egy pár fülbevaló volt benne. A kislány átnyújtotta mamának, aki megölelte először őt, aztán a papát.- Köszönöm - suttogta a férjének, aki magához ölelte. A kislány kibontogatta a maradék csomagokat, melyekből további könyvek, pulóverek, számára rejtélyes konyhai felszerelések, egy beazonosíthatatlan üveg kék bogyókkal, amire mama azt mondta, fürdősó, egy plüss fekete párduc és egy hóemberes nyakkendő került elő.- Azt a húgod küldte - súgta mama papának, aki először mosolygott, majd a mosoly eltűnt a bajsza alatt, a szemöldökei pedig összehúzódtak.- Nagypapa is küldött valamit - mondta végül papa, és eltűnt a fürdőszobaajtó mögött. Egy kétmaréknyi kiscicával jött vissza, amely ijedten pislogott, láthatóan nem tetszett neki, hogy felébresztették. Bundája vörös volt és szemmel láthatóan nagyon-nagyon puha. Az apró lény a papa hatalmas kezeiben olyan törékenynek látszott, hogy a mama elfelejtett méltatlankodni, csak nézte leesett állal. A kislány az apja elé ugrott, nagyon lassan felemelte a jobb kezét, és megsimogatta a cicát. Az erre először megmerevedett, majd valahonnan a pici kis mellkasa mélyéről recsegni kezdett.- Papa, dorombol, hallod? - ujjongott a kislány. A cica erre összerezzent, mama is, így halkabban folytatta:- Mi a neve?- Döntsd el te - mosolygott papa, a mama pedig azt akarta mondani, hogy ez azért mégis túlzás, és hogy ez egy igazi, élő macska, amelynek enni kell adni, és ha van bemenet, akkor kell lennie kimenetnek is, amivel ugyebár szintén nem tudnak mit kezdeni, és hogy igazán megbeszélhették volna előre. De a férje megelőzte:- Vettem neki konzervet. És kisfiú. Mama már nyitotta a száját, hogy sorolja a kifogásait. Aztán meggondolta magát, és csak annyit mondott:- Legyen Marci. A kislány pedig bólogatott, és továbbra is egyik szülőjéről a másikra nézett, arca ragyogott, aztán a cicához fordult, és azt mondta:- Boldog karácsonyt, Marci! így történt, hogy a kislány aznap, karácsony este, pár órával később, az ünnepi vacsora, a mese, az imádság és a mama meg a papa puszija után egy lila kutyus, egy szürke, hiányos ormányú elefánt, egy doromboló plüssoroszlán, egy doromboló plüsspárduc és egy doromboló cica mellett aludt el. És bár nem akart elaludni, mert nem akarta, hogy vége legyen az ünnepnek, miután mama elmagyarázta neki, hogy a karácsony több napig tart, maga alá tűrte a takaróját, és határtalanul boldog mosollyal az arcán elnyomta az álom. ■ Máté Gabriella A szerző a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium 10. osztályos tanulója. - Az írást egyházunk női missziói szolgálata különdíjban részesítette finom humoráért, családábrázolásáért. Késő éjszaka volt, mire lecsendesült az istálló és környéke. Az asszonyok bementek szállásaikra, és József végre egyedül maradt szeretteivel. Mária a szalmán egy gyolcstakarón pihent. Ő odaállt mellé, és hosszasan nézte meggyötört arcvonásait. Ám ahogy lélegzetvétele egyre mélyebb lett, bőre kisimult, a szuszogása is mutatta, hogy elaludt. Ekkor József a jászolhoz ment a bebugyolált kisgyermekhez. Letérdepelt elé, és csak bámulta a csodálatos teremtményt. Gondolatai egyre erősebbek lettek, és észre sem vette, hogy hangot is adott nekik.- Ember vagy-é vagy Isten? Úgy nézel ki, mint egy rendes embergyerek! Mi hát a csoda benned? Elszégyellte magát.- Miket beszélek itt!- Felállt, és az ajtóhoz indult. - Az Úr parancsa mindenekfölött, ha értem, ha nem! Mégis, kezeit felemelve egyszer csak imádkozni kezdett.- Urunk, Istenünk, ki égi mannát adtál a pusztában sínylődő népeknek, bocsásd meg, hogy nem házadban kereslek. Szavai elhalkultak, szemét lesütötte.- Miért adtál ily dolgot nekem, egyszerű, szegény embernek? Emlékszel, Mózest palotába vitted! És Józsefet is! Dicső fényedet vihették! Mi meg csak itt, e szegény helyen! Hallgatott, s válaszra várt.- Mim van nekem, amit megoszthatnék én Isten fiával? Gondolatban végigpásztázta a kis hajlékot és szerszámost, ahol él, de nem értette, mi történik vele.- Mit szeretnél, Istenem, mit tegyek? - kérdezte, de senki sem válaszolt. Fejét lehorgasztva énekelni kezdett, csak úgy mormogva. „Mert gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” Kellett néhány pillanat, hogy felfogja, mit is beszél: a jövendölést Ézsaiástól.- Ez a kicsi lesz ily óriás? - vívódása nem hagyta békén, tovább magyarázta csak úgy magának.- Hiszen az angyal pontosan megmondta: „...mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” Ó, gyermek! Mily nehéz dolgod lesz neked! Istenem, adj erőt, bölcsességet neki, hogy kinyújthassa kezét a szegényekért, hogy helyük legyen Isten országában! Mert emberek vagyunk mi, Ádámtól és Évától való bűnösök, kik nyomorúságban, a szombatév eltörlésével nincstelenségbe, pusztulásba taszítottak lettünk. Fürdőink, országútjaink, városaink mind-mind a megszállók eszközeivé váltak. A hatalom hálója szövevényes rontássá vált. Pusztulás, éhezés, betegség és járvány követi útját! A nagy helytartó művét, Jeruzsálem szívét, a liliomvirágot rothadó trágyába ültette! Az táplálja és élteti még, de félő, hogy kiég e szennytől. Arcán könnycseppek gördültek le, mert a látszólag virágzó vallás már nem ősei hite volt. A jászolhoz hajolt, hogy megfogja Jézus piciny kezét. Vagy ezt talán neki nem is szabad? S ekkor a gyermek kinyitotta szemét. Úgy érezte, őt nézi, és abban a tekintetben annyi szeretet és áhítat volt, hogy nyomban elfelejtette kétségeit.- Embergyerek ő! A csecsemő apró ujjacskái puhák és melegek voltak, s körbefonták József érdes, kemény ujját.- Meglásd, megtanítalak én mindenre! A fa tudományára, a szerszáméra, csodákat fogsz te még művelni! És imádkozni úgy, ahogy az én apám tanított engem! Kimegyünk majd a hegyre, megmutatom neked, melyik a legjobb szilfa, mit lehet abból csinálni! Szemei lassan lecsukódtak, míg elképzelte, hogyan fogja Jézus kezét, és másznak a hegynek fel. Ám hirtelen a datolyafa mögött valami megmozdult, és ahogy közeledett, egyre jobban elvakította szemüket a fény, amely betöltötte a teljes hegyoldalt. József most már tudta, mi ez. Leborult a földre, s miközben felemelte fejét, érzékelte, nincs már mellette a gyermek.- Üdvözölve légy, emberfia! Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket. Szívében érezte, nem késlekedhet egy percet sem. Ez ébresztette fel. Hiszen elszundikált ott a gyermek mellett. Körbenézett, s a szeme a napkeleti bölcsek ajándékán akadt meg. Nem gondolkozott, csomagolt. Minden sejtje azt üzente:- Sietned kell! Valami borzalom készül, valami istentelen! Nem voltak már kétségei, csak feladata, amelyet az Úr adott neki. Kilépett az ajtón, de visszafordult egy pillanatra, tekintete végigpásztázta a helyet, szemét lecsukta, kezeit az égnek emelte:- Ámen. És elindultak. ■ Kocsis Kata
