Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-15 / 28. szám
8 « 2012. jÚÜUS 15. PANORÁMA Evangélikus Élet ► Bár azt sokan tudják (még többen gyanítják), hogy a minden évben március első péntekén tartott női világimanap hátterében egy globális hálózattal rendelkező szervezet áll, ám e szervezet New York-i munkatársaival és vezető testületének tagjaival csak kevesek lehetősége-feladata találkozni. Az ötévente megrendezett nagygyűlések így különösen nagy jelentőséget kapnak. Ilyenkor születik ugyanis döntés arról, hogy mely országok készíthetik el a következő esztendők imanapi liturgiáit, illetve hogy milyen imatémákra hívják fel a földkerekség keresztény asszonyainak figyelmét. E sorok írója nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy - a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa megbízásából - hazánk képviseletében lehetett jelen a június 10- 19. között New Yorkban megtartott legutóbbi nagygyűlésen. NEW YOI Globalizált világ imája egy, a „hivatalos egyházi életben” járatlanabb német lelkésznőt, a Szlovéniában élő Corinna Harbigot választották meg a delegátusok. Imponáló volt, ahogyan a különböző régiók készültek a szavazásra. Kevés beszéd hangzott el, annál több imádság. Tudván, hogy az Úristen ad bölcsességet a döntésekhez, az ő vezetése nélkül életképtelenné válik még az ilyen történelmi távlatra visszatekintő mozgalom is. A világimanapi helyszín a világ imahelyévé vált azokban a napokban... # .# * Teljesen persze ez a szervezet sem mentesülhet a bürokratikus teendőktől - a New York-i iroda munkatársainak figyelemmel kell lenniük az Egyesült Államokban az egyesületek működésére vonatkozó rendelkezésekre. A világ keresztény asszonyai mindebből azonban keveset érzékelnek. Csupán a New Yorkból érkező angol nyelvű imanapi anyag postai bélyegzője és a kísérőlevélen a nemrég megválasztott főtitkár, Rosangela Oliveira aláírása emlékezteti őket arra, hogy a mozgalom aktivitását egy jól szervezett munkacsoport segíti. S hogy mi érkezik az elkövetkezendő esztendőkben hozzánk, vagyis mely országok dolgozzák ki a világimanapok istentiszteleti liturgiáit, azt a nagygyűlés delegátusainak volt módjukban eldönteni. Nos, a jövő évben sorra kerülő Franciaország után az Egyiptomban, majd a Bahamákon élő asszonyok életét ismerhetjük meg közelebbről, Magyarországon is. Egészen 2021-ig kialakult a sorrend, amelyet - Kuba, a Fülöp-szigetek, Suriname, Szlovénia, Zimbabwe után - Vanuatu szigetének istentiszteleti liturgiája zár majd. Ama csaknem tíz esztendő múlva tartandó imanapnak a témacíme pedig így hangzik: „Erős alapra építs!” Június 10-19. között tarka sereg vette birtokába a manhattani egyházi központ épületét. A föld minden sarkából összesereglett asszonyok különböző kultúrákból, eltérő hagyományokból érkeztek. Mindegyikük másfajta terhet hagyott hátra otthon, és bizonyára más és más gondokkal szembesül hazatérése óta... Egy dologban azonban egyek mégis: tudják, kire építenek! ■ B. Pintér Márta New York, New York „Egy nagy faluban élünk” - hangzik el gyakran a globalizálódó világ jellemzésére. És valóban, repülőgéppel ma már a föld legtávolabbi pontja is huszonnégy órán belül elérhető, a világhálón pedig szinte azonnal értesülhetünk a messze távolban történtekről. Ezt a „világnagy falubeliséget" élhette át az a közel kétszázötven asszony, aki a világ száztizenöt országából érkezett az imanapi konferenciára. De már maga a helyszín, az Egyesült Államok nyolcmilliós metropolisa is ezt az érzetet erősítette. Hogy tudniillik New Yorkban található a világ összesűrítve. Az utcákon színes kavalkád fogadja az idelátogatót: eltérő bőrszínű, különböző etnikumú és öltözetű emberek tarka egyvelege. S ha a repülőtérről a konferencia-központba szállító nigériai sofőr nem emlékeztetett volna rá, akkor is eszembe jutott volna: most a lehetőségek földjén járok, a szabadság városába nyertem bebocsátást. Igaz, előtte még jócskán kifaggatott a bevándorlási hivatal tisztje, hogy kik is az én meghívóim, nem tervezek-e titkon illegális munkavállalást, sőt - biztos, ami biztos - még ujjlenyomatot is vett tőlem... De most a sofőrre figyelek, aki széles mosollyal ecseteli, mennyivel jobban él itt, Amerikában, mint a hazájában. „Csak dolgoznod kell, és milliomos lehetsz! - mondja csillogó szemmel. - Bármit csinálhatsz - mutat az emblematikus Szabadságszobor irányába. - Tiéd a világ!” Néhány nappal később aztán módom nyílt találkozni azokkal, akik a „fényes lehetőségek” hazájának árnyoldalára kerültek... A „szabad” világ kegyetlenül meg tud feledkezni azokról, akik a jól strukturált társadalom peremére sodródnak. Az a 98. utcabeli metodista gyülekezet, ahová egy látogatóprogram keretében vittek el bennünket, igyekszik felkarolni néhány - ahogyan ők fogalmaztak -, a szociális hálón kicsúszott rászorulót. A hozzájuk hasonlóan karitatív szolgálatokat végző közösségek segítsége így is csupán csepp a tengerben. „Kegyetlen város ez” - mondta egy idősebb indiai mérnök, akivel az utolsó napomon egy gyorsbüfében váltottam néhány szót. Ő már harminc éve dolgozik New York „fő” szigetén, Manhattanben, egy nagy számítógépes vállalatnál. Sajátos angolsággal fejezte ki három évtizedes tapasztalatát: „New York jó megélhe► Hazánkban több mint huszonöt esztendeje tartjuk meg minden március első péntek estéjén a nők világimanapjának alkalmát. Az istentiszteletekről szóló beszámolókból kitűnik, hogy a magyar asszonyok azonosulni tudnak társaik sorsával, éljenek azok bárhol a világban. Még inkább megtapasztalhatták ennek az összetartozásnak az érzését azok a keresztény nők, akik június 10-19. között résztvevői lehettek a világimanapi mozgalom ötévenként megrendezett nagygyűlésének, amelyet idén Manhattanben (New York), a Riverside Park mellett fekvő egyházi konferencia-központban (The Interchurch Center) tartottak. tés, de kegyeden élet.” (Goodfor make a living hard for live a living.) A turisták zöme persze nem jut el a „Nagy Almaként” (Big Apple) is emlegetett város romlottabb negyedeibe. Az Empire State Building tetejéről szemléli a felhőkarcolók lenyűgöző világát, sétahajóról élvezi a Hudson folyó felől elé táruló látványt, vagy a Central Parkban keresi fel a John Lennon emlékére állított Strawberry Fieldet. Egy helyszínt azonban, ha lehetősége van rá, „újabban” mindenki felkeres. Tíz éve szerepel New York térképén így: Zero Ground, vagyis a nullával egyenlővé tett föld. Pedig tizenegy esztendővel ezelőtt itt magasodtak a Világkereskedelmi Központ (World Trade Center) ikertornyai. A két épület helyén ma emlékpark van, két hatalmas medencéjű szökőkúttal. Az A konferenciára a földkerekség szinte minden pontjáról érkeztek asszonyok - közel kétszázötvenen -, a kontinensek jelentős országaitól kezdve az olyan piciny szigetekig, mint a Csendes-óceánban fekvő Niue. Az onnan érkezett fiatal lány, Vai Pihigia kedves iróniával mutatta be hazáját: „Ez az a picike pont a térképen, amelyet nagyító nélkül nem érdemes keresni.” Ám a csendes-óceániak éppen hogy kitűntek méltóságteljes vidámságukkal a New York-i „rengetegben” Vakító színű virágminták díszelegtek a ruháikon, és a hajfonatukból sosem hiányozott az orchidea vagy a más egzotikus növényből font koszorú. Talán csak az afrikai testvérnők kelhettek versenyre velük tarka mintás kangáikban és bámulatos ügyességgel fejükre tekert „turbánjaikkal”. Vidám karneválnak is tűnhetett volna ez a konferencia, felszabadult, örömteli találkozás helyszínének, ha közben nem kerültek volna terítékre olyan súlyos, megoldatlan problémák, mint az AIDS betegség terjedése, a szigetvilág korallzátonyainak fokozatos eltűnése, a bioszféra tönkretétele, éhínség, háborúk... Ezek a bajok elsősorban az asszonyokat és a gyermekeket érintik, hiszen ők a legkiszolgáltatottabbak. * % Ht Az El Salvadorból Costa Ricába menekült Rebeca Cascante Gómez története mindenkit megérintett. Előbb kegyetlenkedő férje, majd a nélkülözés elől keresett védelmet kicsiny gyermekével együtt a szomszédos országban. Itt azonban csöbörből vödörbe került. Pedig pont egy „hívő” ember karolta fel. Valamelyik protestáns közösség presbitere, aki azután úgy dolgoztatta éhbérért a birtokán, mintha a rabszolgája lenne. Végül a gyülekezet nőszövetségének tagjai figyeltek fel arra, hogy Rebeca nem mer a szemükbe nézni, hallgat, ha családi életéről faggatják. A szabadulást is ők hozták el neki. Ma már a világimanapi mozgalom lelkes munkatársa, sőt éppen ezen a New York-i gyűlésen bízták meg a Az Interchurch Center épülete teljes latin-amerikai régió koordinálásával. Úgy is mondhatjuk, vezető beosztásba került, pedig nem beszél idegen nyelveket, néhány osztályt végzett, egyszerű háziasszony. A több mint másfél évszázados világimanapi mozgalom ereje éppen ebben van. Alulról építkezik. Nem alkot stratégiákat, nem akar túlstrukturált, agyonbürokratizált szervezetté válni, hanem azokra a keresztény nőkre, azoknak az imádságaira épít, akik a helyi gyülekezetekben szolgálnak - talán még különösebb tisztség nélkül is - csupán Krisztus iránti elkötelezett szerétéiből. így történhetett, hogy a szervezet legmagasabb posztját öt éven át Bahama szigetéről töltötte be egy metodista iskola igazgatónője, s utódjául is
