Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-09 / 49. szám
6 4i 2012. december 9. élő víz Evangélikus Élet Hit, remény, szeretet Átnyújtotta a gyűrűket. Az eladónő megmérte, hány gramm.- Tizenháromezer forint. Ennyit tudok adni érte. Az asszony nézte a két csillogó aranykarikát. Jegygyűrűk. Az ő gyűrűje és a férjéé. Hogy is mondta a lelkész azon a napon? Hit. Remény. Szeretet. Arról beszélt, hogy a szeretet felelősség. Most érzi igazán a súlyát a szavaknak. Felelősséggel tartozik a négy gyermekéért. A gyerekeiért, akik csillogó szemmel, igaz hittel néznek a világba. Felvillant előtte az esküvőjük napja. Milyen boldog volt! Szerelmes. Úgy érezte, meg tudja váltani a világot. Jóban, rosszban, mindig együtt - ismételték a mondatot. Felnézett a férfira, tisztelte, szerette. Ő volt az első az életében. Neki adta mindenét. Talán az egész életét. Szépen is indult minden. Lakás, biztos állás, gyerekek. Mindenki őket irigyelte. Figyeltek egymásra. Középpontban persze a gyerekek álltak. Minden este mese, sok-sok játék, nekik szóló programok. Következetes, szeretetteli nevelés. Amikor felépült az új házuk, úgy érezte, révbe érkezett. Mindent megkapott, amit földi halandó kaphat. Nem voltak gazdagok, fizették a banki hitelt, minden fillért be kellett osztaniuk, de határtalanul boldogok voltak. És akkor rászakadt az ég. Pedig sablonos történet. Már-már nevetséges, hétköznapi sztori. Az egész város beszélte, mégis ő tudta meg utoljára. Gyanútlanul vette fel a telefont azon a verőfényes napon.- Anita vagyok - csicseregte a női hang. - Csak annyit akarok mondani, hogy hagyd végre elmenni a férjedet. Ő engem szeret. Ne akaszkodj rá, mint valami pióca. Megfordult vele a világ. Pedig mint később kiderült, nem is ez a fiatal lány volt a legnagyobb baj. Hanem az adósság, amelyet a férje felhalmozott. Verejtékkel szerzett házukat elvitte a bank, egyik napról a másikra kerültek az utcára. Férje beadta a válópert, amit később megbánt. Továbbra is velük akart élni, de nem dolgozott, nem adott haza egy fillért sem. Szerencsére ismerősök befogadták őket. Örökké azonban nem élhet kegyelemkenyéren. Tudta jól. Pénztartalékai vészesen fogytak. Az irodában napi tíz-tizenkét órát dolgozott, de ez nem volt elegendő az élelemre és a még meglévő hitel törlesztésére. Másodállást vállalt, majd eladogatta mindenét. A két aranykarikát őrizte mostanáig. Mert bármi történt is, élete legszebb napjaira emlékeztették. Ma azonban már kenyeret sem tudott venni, így nem volt más választása. Elhozta a gyűrűket is.- Megfelel? - rántotta vissza a valóságba az eladónő hangja. Nem, nem felel meg - sikoltott legbelül egy hang. Keze mozdult a gyűrűkért. - Hogy felelne meg, hiszen ez a két karika az életem. - Szemét elborították a könnyek. Aztán fakó hangon, akarata ellenére megszólalt:- Igen. Köszönöm. Táskájába csúsztatta a tizenháromezer forintot. Ma este finom vacsorát főz a gyerekeknek. Megérdemlik. A nagy megszerezte a nyelvvizsgát, a középső úszóversenyt nyert, a kicsik pedig hozzák a piros pontokat. Hit, remény, szeretet - csengtek a lelkében a szavak. Ezek még megmaradtak. Megmaradnak örökre. Felnézett az égre. Önkéntelenül imára kulcsolódott a keze.- Uram, segíts rajtunk - sóhajtott fel, majd sietős léptekkel elindult a kicsikért az iskolába. ■ Bozó Zsuzsanna Mikor van karácsony? Kaszás Csabi születése mindenkinek meglepetés volt. Abban az évben amúgy sem unatkozott a Kaszás család: az édesapát nyugdíjazták, a nagylány az első unokát hordta a szíve alatt a leendő nagyszülők örömére, a nagyfiú érettségizett, az édesanya rosszulléteit meg betudták a klimaxnak. Csak amikor már szemmel láthatóan mocorgott a pocakja, akkor kezdett el kapkodni mindenki, hogy jaj, milyen veszélyeztetett egy ilyen kései gyerek, és egyik vizsgálatról a másikra küldték a megszeppent kismamát, hogy legalább a szükséges pecsétek meglegyenek. Az első ijedség és meglepődés utáni időszak azért örömmel telt, különösen amikor az unokaöcsi után három héttel szép kerekdeden világra jött Csabika, és a falu népe is felsóhajtott: ép kisemberrel gazdagodott a világ. De az élet sajnos nem ilyen egyszerű sorsot tartogatott nekik. Egy rutinvizsgálaton már a kicsi néhány hónapos korában daganatot fedeztek fel a fejecskéjében, és a megkönnyebbült sóhajt egyre keservesebb sóhajtozás váltotta fel. A szülők nem nyugodtak, emberfeletti küzdelembe kezdtek kisfiúk életéért: időt, pénzt, erőt nem kímélve vitték orvostól orvosig, kezelésről kezelésre; műtéttől műtétig reménykedtek, virrasztottak, szorították egymás kezét. Harcaiknak csak töredékét látta a külvilág, a gyerek többet volt kórházban, mint otthon, a család meg csendben szenvedett. Talán csak az látszott, hogy - ugyan eddig sem voltak gazdagok - az évek múlásával a bevásárlókosárba egyre kevesebb dolgot tett az asszony. Megállt a tejespultnál, nézegette a drága joghurtokat, egyet kivett, forgatta a kezében, aztán kínos kis mosollyal visszatette. Többször vett száraz kenyeret, mint frisset, és az egy-egy alma, narancs vagy banán mellett olcsó száraztészta meg krumpli árválkodott csak. Am ha kérdeztük, mindig bizakodva beszélt Csabikáról. A kisfiú korát meghazudtoló hősiességgel viseli a kemoterápiát, türelmes, komolyan beszél az orvossal, és igen, ha ezen túl lesznek, akkor már biztosan hazajöhet végre. Aztán eljött a pillanat, amikor már senki sem biztatta őket tovább. Öt év küzdelem után a főorvos a szobájába rendelte a szülőket. Némán bólogatott maga elé, mielőtt felemelte volna a tekintetét rájuk, aztán csak ennyit mondott:- Amit emberileg lehetett, megtettük. A kicsi szervezetétől függ a folytatás. Sajnos nem merek semmit ígérni, mert a gyerek elég gyenge, nincs sok remény, de ha karácsonyig kihúzza, van esélye a gyógyulásra. Karácsonyig. Ez lett hát mindennek az alfája és ómegája. Karácsonyig kihúzni. Csak addig bírják még erővel, csak addig tudják még a lelket tartani az el-elcsüggedő gyerekben, a meg-megfáradó test pihenésért kiáltó követelődzésével küzdve... Október eleje volt, a fák épp kezdték szélnek ereszteni búcsúzkodó leveleiket. A nap már halványabban sütött, és Csabit csak tolószékben lehetett kivinni az udvarra, mert lábra állni sem volt ereje. Emberek közé meg hiába vágyott, nem mehetett, mert féltették a fertőzésektől. Egy ideje már a mindig virgonc unokaöcsivel sem találkozhatott, hiszen az az óvodából minden vírust elhozott volna a kis betegnek. Csabi hát csak bámulta reménytelenül vágyakozva a nagy kerek világot. Sápadt kis arcából csak úgy feketéllettek hatalmas szemei, olyan sóvárogva nézegetett a kerítés irányába, oda, ahol azok a boldog többiek szaladgáltak, bicikliztek, veszekedtek, nevetgéltek, rosszalkodtak. Csupa olyasmit tettek, amit ő még csak meg sem próbálhatott eddig. Milyen jó lehet rohangálva rendetlenkedni. Rosszalkodni persze ő is szokott, nem akar fürdeni, kiköpi a gyógyszert, vagy a kutyának adja a vitamint, ami keserű és büdös és túl nagy. De a legjobban akkor szomorodnak el, amikor nem éhes. A többieknek valahogy jobban megy az evés, de ő rossz, és ha nem eszik, anyáék mindig mondják, hogy vissza kell mennie a kórházba. Pedig nem akar. Ráadásul a szülei suttogását is egyre kétségbeesettebben figyelte. Talán csak nem rossz ő annyira, hogy visszavigyék oda?Figyel, fülel, fél - és reménykedik, hogy itt maradhat apával és bátyussal. Anya mindig vele megy mindenhova, de a többiek nagyon tudnak hiányozni. Igaz, itt meg a nővérkék hiányoznak olykor, de azok mindig változnak. Az a legrosszabb, hogy nem dönthet el semmit, vele mindig történnek a dolgok. Nem akarja, és újabb rosszindulatú valamiket gyárt a teste. Ha nem mennének el vizsgálatra, talán nem is venné észre senki azt a sok rosszindulatú valamit. Anyáék sutyorognak. Muszáj figyelni, hogy sejthesse, mire készülnek. Újabban állandóan a karácsonyról pusmognak valamit, holott még ősz van - érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele. Talán csak valami nagy meglepetést készítenek neki - forgatta magában tovább a gondolatot. - Igen, az a reklámújságban látott mentőautó nagyon klassz lenne. Mondták, hogy drága, de hogy ez mit jelent, azt nem igazán értette, nem is nagyon érdekelte. A „drága” olyan gyakran szerepelt a család szóhasználatában, hogy már szinte nem is jelentett semmit. Olyan töltelékszó lett, mint a „fene" vagy a „csudába” vagy a „húha!”, amelyek szintén nem jelentenek semmit, legalábbis semmi fontosat. A szomszéd néni a kerítésnél beszélget anyával. Megint a karácsonyról van szó, meg arról, hogy ő nem eszik. A néni csóválja a fejét, és a kosarából egy nagy fürt szőlőt ad anyának. A szőlő jó. Roppan az ember szájában, és szétfut az édes leve a nyelvén. Igen, kér! Nem, másikat nem, csak ez a két szem esett jól, teljesen tele van. De miért futott el anya ilyen hirtelen sírva? Az éjszaka a legborzasztóbb. A gyerek már alszik, nyögdécsel álmában, talán fájdalmai vannak, pedig milyen erős gyógyszereket kap. Egyáltalán kibírja-e a mája ezt a sok mérget? A férje is ébren van, hallja abból, ahogy krákog, de nem akar most beszélgetni vele. Nem akarja hallani, hogy milyen rosszul néz ki a gyerek, hogy minek vett neki csokoládét, amikor úgysincs étvágya, meg a számlákat sem akarja tudni, hogy mennyi pénz hiányzik a befizetésükhöz, és hogy el fogják veszíteni a házat a fejük fölül. Most nem akar ezekkel foglalkozni. Ki tudja, felkelnek-e mind reggel? Milyen csend van, csak nincs valami baja Csábinak? Kiugrik az ágyból, odafut a kicsihez, az éppen fordul álmában. Él. Él, de ki tudja, meddig? Jártányi ereje sincs. És milyen komoly a tekintete. Nem is tanult meg ez a gyerek mosolyogni. Szegénykének olyan nehéz az élete, annyi fájdalommal ismerkedett meg, némelyik öreg nem szenved ennyit. De lehet, hogy csak sejt valamit. Valami veszélyt, bajt, ami vár rá? Ki tudja, mi járhat egy ilyen ötéves fejében. Talán mindent tud, csak őket akarja kímélni, azért tartja magát. A férje átöleli.- Ne bőgj, hanem aludj. Nem lesz erőd folytatni... - súgja a fülébe. Hallgatnak. A reggel szép, biztató. Távoli szelíd fény szűrődik be a szobába, jó a takaró alatt feküdni és beszippantani a kávéillatot, ami a konyhából tévedt ide. Nagytesó indul dolgozni. Apa és anya beszélgetnek. Halkan beszélgetnek, nem muszáj hallgatni, csakaduruzsolás dallama a fontos, az jó, hogy ilyen szépen elbeszélgetnek. Bár most apa éppen dühös lett valamiért. Hallani, hogy haragszik, mert rákiáltott anyára:- Hallgass már! Minek vennél neki kisvasutat, mikor azt sem tudod, élni fog-e még karácsonykor? Az áramot meg maholnap kikapcsolják. Akkor aztán nézhetsz. Tudod, mennyibe kerül visszaköttetni?- Nem azt mondták, hogy nem éri meg a karácsonyt, hanem azt, hogy ha megéri, akkor megmarad - szól közbe anya. Apa meg sóhajt. Valami vízről beszél, meg hogy kikapcsolják a hálózatot vagy mit. Miről beszélnek ezek? Mi van a kisvasúttal? Ki marad meg ha megéri a karácsonyt? Lehet, hogy most megfogok halni? Tudja! Most már biztos, hogy tudja! De honnan tudhatja? Lehet, hogy csak érzi? De egyre azt mondogatja, hegy legyen már karácsony, mert ő meg akarja érni a karácsonyt. És fél, látszik, hogy fél, és nem lehet neki mit mondani, hogy nyugodjon meg, mert tudja, igen, tudja, hogy meghalni... nehéz. Felnőttnek is, öregnek is - de gyereknek... Istenem, nézz ide ránk! Fordítsd ide az arcod, segíts Csabikának, hogy hinni tudjon még, hogy küzdeni bírjon, hogy ne rettegéssel teljen az ideje - legyen az bármennyi is! Ha megérem a karácsonyt, akkor meggyógyulok. Ha megérem... Mikor lesz már karácsony? Mikor lesz már karácsony? Istenem, segíts!!! * * * Abban az évben egy október végi nap reggelén lehullott az első hó. Az üvegre nyomott lapos kis orr alatt fogatlan szájacska mosolygott ki Kaszásék ablakán, és a rosszul szigetelt házból még az utcára is kihallatszott Csabika boldog kiáltozása:- Karácsony van! Hull a hó, karácsony van! Ma van karácsony! A régen nem hallott gyerekkacagás betöltötte a házat, a kertet, az utcát, és az emberek megálltak egy pillanatra. A világ sok-sok városában és falujában az emberek mindenszentek ünnepére készültek, de a Kaszás Csabiék utcájában senki nem ment temetőbe aznap. Az emberek mással voltak elfoglalva. Először Láng Pali bácsi fejszéjének csapásait lehetett csak hallani a hófehér csendben, ahogy kivágta a házuk előtt azt a sudár kis fenyőt.- Rossz helyen nőtt ez úgyis. Meg aztán... kell karácsonyfának - magyarázta az arra járóknak szégyenlős mosollyal. A szemben lakó Mariska néni döcögős lépteivel igyekezett a boltba friss élesztőért a bejglihez, a férje, Péter bácsi meg elhatározta, hogy befejezi azt a tíz éve elkezdett kis favonatot, amelyet még az ő unokájának szánt, csak aztán mégis inkább pénzt kértek a fiatalok. És a készülődés lázas öröme lassan mindenkire átragadt. Mindenki sütött, fenyődíszeket keresgélt, ajándékot készített, csomagolt, ablakdíszeket ragasztott. És estére csupa fény volt minden ablak, csillagok, gyertyák és angyalok ragyogták be az utcát. Kaszásék is megérezték valami fontosat, mert szó nélkül beengedték az egész szomszédságot, hogy a kis beteg ágya körül elénekelhessük együtt a Mennyből az angyalt. És gyönyörű, szedett-vedett karácsonyfa is volt, igazi gyertyákkal - hiszen mindenszentek idején ezt volt a legegyszerűbb beszerezni - meg rengeteg apró csomag, telis-tele ajándékkal. Friss gyümölcs, opálszínű szőlő, fényesre simogatott piros alma Horváthéktól, a kis Kovács Józsi alig használt mentőautója, amelyet személyesen bontott ki Csabikának, és Péter bácsi favonatja, Mariska néni illatos bejglije, néhány saját készítésű szaloncukor celofánban Vargáéktól. A mézeskalácsot én sütöttem. Egész betlehemet készítettem belőle, hogy elmesélhessem vele a kis Kaszás Csabi családjának Jézus történetét. A karácsonyi kisdedét, aki éppen így megszületett, mint mi, és aztán közöttünk élt, hogy megértsen bennünket, és mindig velünk maradhasson. Akkor is, ha gyengék vagy betegek vagyunk. Akkor is, ha nehéz élni, vagy ha eljön az idő a búcsúzásra. És még akkor is, amikor éppen hazudunk egy kicsit... Különben meg ki tudja biztosan, hogy nem éppen aznap volt-e az igazi karácsony? Vagy talán ma van? ■ Füller Tímea
