Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-25 / 47. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2012. november 25. m 7 BEMUTATKOZNAK AZ ORSZÁGOS FELÜGYELŐJELÖLTEK Prőhle Gergely Amikor 2006 októberében országos felügyelői iktatásomra készültem, éppen családi házunk építkezésének kellős közepén voltunk. Korábban fogalmam sem volt az ezzel járó nehézségekről, ám hamar szembesültem a sok nyűggel, de leginkább azzal, hogy az építőnek sosem szabad szem elől tévesztenie a célt. Ez pedig nem volt más, mint hogy idősebbik lányunk, Janka 2007 szeptemberében már az új házból indulva kezdhesse az első osztályt a Máriaremetei Ökumenikus Iskolában. S mintha az „égi építtető” jelenléte vált volna mindennapi valósággá: a mesterek dolgoztak, nőttek a falak, s ez volt az a tél, amikor a hőmérő higanyszála szinte egyszer sem süllyedt nulla fok alá. Janka időközben 12 éves is elmúlt, Bori lányunk (10) és Marci fiunk (8) is ugyanoda jár már iskolába, Misi pedig hatévesen utolsó óvodás évét tapossa. Feleségem, Noémi visszament dolgozni az Országgyűlés Hivatalába, s bár sokat utazik, viszonylag kötetlen munkaideje megengedi, hogy fantasztikus derűjével és szeretetével működtesse ezt a nem is olyan kicsi „családi vállalkozást”, amiben persze nagy segítségünkre vannak olykor rokonok, barátok is. Mert én - nehéz szívvel írom ezt le - elfoglaltságaim miatt csak néha tudok érdemben besegíteni a mindennapi sürgés-forgásba, de azért igyekszem reggelente és a szabad estéken, no meg a hétvégeken minél több időt tölteni a családommal, kivenni a részemet a ház körüli munkából. * * * latainkból sosem rekeszthetjük ki a távlatosabb kérdéseket. Hálás vagyok Istennek, hogy olyan munkát végezhetek, amely érdekel, amely nap mint nap új ismeretekhez, tapasztalatokhoz segít. Az európai uniós tagállamokhoz fűződő kétoldalú kapcsolatainkért felelve a legtöbb feladat - a nagy nyugateurópai országok mellett - a szomszédos országokkal való kapcsolattartásból ered. Ezáltal folyamatosan követem a határon túli magyarság sorsát, mely egyházi, testvér-gyülekezeti kapcsolatainkban is számottevő elem. Mostanság, amikor világszerte a válságból kivezető utat fürkészik tudósok és politikusok egyaránt, munkám során gyakran találkozom azzal az érveléssel, hogy a valóban fenntartható fejlődés kulcsa a protestáns mentalitás lehet, melynek alapja a jól végzett munka. Luthertől tudjuk, hogy a munka is lehet istentisztelet. Mindig felmerül bennem, hogy vajon érezzük-e mi magunk ezt a protestáns felelősséget, s tudjuk-e széles körben terjeszteni, hogy e mentalitás alapja nem holmi megszokás, hanem lutheránus hitünk. Erre rendszeresen igyekszem rávezetni kollégáimat is, amerre csak járok. Külügyi munkám, mint korábban, most sem politikai, politikusi tevékenység, hanem államigazgatási, kormánytisztviselői szolgálat, amely persze számos ponton érintkezik a politikával. Tekintettel arra, hogy korábban, németországi és svájci nagykövetdennel foglalkoztam; ezek közül a legmaradandóbb a zenéhez fűződő viszonyom. Az utóbbi időben egyre gyakrabban ülök a zongorához: a pesthidegkúti gyülekezetben vagy egykor Ki mit tud?-győztes zenekarommal játszva mindig abban reménykedem, hogy Kodály országában és Bach egyházában a zenetanulás visszanyeri fontosságát, s azt a végtelen örömet, amelyet életem során én kaptam a közös zenéléstől, minél többen megtapasztalhatják. Nagyobb gyerekeink is sokat muzsikálnak, a zongora, a cselló és a fuvola hangja fontos része mindennapjainknak, ami nekem - és persze zenepedagógus szüleimnek - különös öröm. Legkisebb fiunk, aki hat évvel végképp az a helyes, ha ezt a műfajt meghagyom hatéves fiamnak. „Úgy szeretjük mi ezt az egyházat, ahogy van" - mondta nekem nem sokkal halála előtt id. Fabiny Tibor. „Ami persze nem ok arra, hogy ne próbáljunk rajta javítani” - tette hozzá. Az egyháztörténész szájából a Budapesti Történeti Múzeumban elhangzott mondat gyakran a fülembe cseng. Múltunk, felmenőink emléke kötelez, arról nem is beszélve, hogy a közösség ereje az összetartás képességében rejlik. Valóban az a legfontosabb, hogy szeressük az egyházat, hiszen ez ad erőt az építkezéshez. Az egyházépítésnél is fontos a cél folyamatos szem előtt tartása. Ha egyszer a missziói parancs úgy hangzik, hogy „tegyetek tanítvánnyá minden népet”, akkor nincs helye sok magyarázkodásnak, kifogáskeresésnek növekvő intézményrendszerünk mellett is fogyó gyülekezeteink láttán. Bevallom, ebből fakadt olykor az elmúlt hat évben is a türelmetlenségem. Gyakran átéltem azt, hogy az egyházról folyó beszélgetésekben szinte kioltották egymást az imádság erejében bízó és a gyakorlati cselekvésben kiutat kereső hozzászólások. A különböző lelkiségi irányzatoknak természetes helyük van egyházunkban, ugyanakkor ne feledjük, hogy a „nem azé, aki fut” és az „úgy futok, mintaki előtt nem bizonytalan a cél” Pál apostola ugyanaz a személy. * * * A Külügyminisztérium helyettes államtitkáraként sokat utazom, s a hivatali munka is rengeteg olvasnivalóval, adminisztrációval jár. Ugyanakkor gyakran publikálok is, külügyi tisztviselőként és országos felügyelőként számos cikkben, tanulmányban igyekeztem bemutatni azt, ami véleményem szerint a legfontosabb, s ami számomra örvendetes módon a hivatali elfoglaltságomat és az egyházi tevékenységemet is összefűzi: hogy az Istentől ránk bízott felelősség messze túlmutat magunkon s a minket közvetlenül körülvevő kisebb közösségen. Hiszen közvetlen felelősséggel családunkért, gyülekezetünkért tartozunk, de a nagy keresztény közösség részeként gondoként más színezetű kormányok alatt is működtem, van fogalmam arról, hogy mit jelent a lojális állami szolgálat - függetlenül attól, hogy az ember mennyire ért egyet az adott kormány politikai irányvonalával. Pártnak soha nem voltam tagja, s hálás vagyok evangélikus őseimnek, hogy az Istentől kapott szabadság megélését, a nagyobb szervezetekben is autonóm cselekvés és véleményalkotás igényét és képességét rám hagyományozták. # * * A kelenföldi evangélikus gyülekezetben töltött gyermekéveim, gimnáziumi, egyetemi tanulmányaim során a bölcsészettudományok és a nemzetközi kapcsolatok mellett sok minezelőtti beiktatásomkor még szinte újszülött volt, egyelőre csak focizik és rajzol. Leginkább természetesen autót, repülőt, de néhány napja - s tényleg nem a papa kérésére - a képen látható templomot is. * * * Talán nem csak az elfogult apának tetszik a piros tetős, barokknak ható templom, amely az „alkotó” elmondása szerint a képzelet szülötte. Mi is rajzolgathatnánk magunknak templomokat, tele hívekkel, képzelhetnénk magunknak egyházat belső ellentétek nélkül, kifogástalanul működő szervezettel, hibátlan egyházvezetőkkel minden szinten. Hat év országos felügyelőség után azonban Beiktatásomkor egy Bach-kantáta szövege alapján ha nem is futva, de gyenge, ám igyekvő (schwach, aber emsig) lépésekben gondoltam közelíteni a célt. Ma már még inkább tudom, hogy az országos felügyelő mozgástere nem nagy, a gyülekezetek, intézmények autonóm rendszerében a testületek és személyek öntudatával szembesülve legfeljebb ötleteket, impulzusokat adhat az egyház életében, a világ felé fordulva pedig segíthet ráirányítani a figyelmet evangélikus közösségünkre. Az elmúlt években erre tettem kísérletet a Libra könyvelési rendszer bevezetésével intézményrendszerünk átláthatóbb működése érdekében; i%-os kampányunk „megfiatalításával” a rejtőzködő evangélikusok megszólításáért; az Ordass- és a Prónay-díj kezdeményezésével, hogy egyházon belül és a világi közvélemény előtt is tudatosíthassuk a kimagasló evangélikus életművek jelentőségét; a Sztehlo-ösztöndíj bevezetésével, hogy a jelentős hagyománnyal rendelkező lutheránus tehetséggondozásnak kevésbé állhassa útját a gazdasági erőtlenség. És mindezt rendszerbe foglalandó az Élő kövek egyháza evangélikus stratégia, valamint az ehhez kapcsolódó szociológiai vizsgálat előmozdításával, melyek célja nem más, mint hogy képessé tegyék közösségeinket arra, hogy megfeleljenek a jövő kihívásainak. Hálás vagyok elnöktársaimnak, Ittzés János és Gáncs Péter püspökeinknek, az országos presbitériumnak és zsinatunknak, hogy e kezdeményezéseket támogatták. * * * Nem keresem, de nem is kerülöm a konfliktusokat. Számomra a testvéri, felebaráti szeretet része az őszinte, világos beszéd - múltról, jelenről, jövőről. Csak így kerülhető el az önáltatás, csak ez lehet a valós bizalom és belső béke alapja. Mindnyájan követtünk, követünk el hibákat, az igyekezetnek állandó kísérője a gyengeség. Hol másutt lehetne és kellene erre rámutatni, mint egy ilyen kis testvéri közösségen belül? így tudunk a társadalom felé is nagyobb öntudattal megjelenni, a közösség belső erejének tudatában tudjuk az egyház érdekeit képviselni az állammal folytatott diskurzusban. Erre ugyanis nagy szükség lesz az elkövetkező években, hiszen az egyházfinanszírozás átalakulóban van. Fontos, hogy meg tudjuk őrizni intézményeink működőképességét, lelkészeink egzisztenciáját. Ez utóbbira csak akkor van lehetőség, ha belső anyagi forrásaink feltárása, mozgósítása s a külső források minél intenzívebb bevonása kéz a kézben jár. A következő ciklus nagy feladata, hogy közelebb hozza egymáshoz a gyülekezeteket és az intézményeket, amelyek jól belátható missziós területek. * * * Az általam választott másik kép a drezdai Frauenkirchét ábrázolja, előtte a Luther-szoborral, a múlt évi evangélikus egyházi napok idején. Kapcsolatunk a német, elsősorban a bajor egyházzal sokat jelent mindnyájunknak, az ebben való aktív közreműködésem természetes. Közös nagy feladatunk, hogy együtt készüljünk a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára, amely nemcsak lelki megújulást hozhat, hanem kiváló lehetőséget teremt arra, hogy a szélesebb közvélemény is tanuljon Luthertől. A Frauenkirche azonban főleg azért érdekes, mert a második világháború után közel hatvan évvel romokból építették újjá, közadakozásból. így válhatott a megújulás jelképévé, megfáradt evangélikusok lenyűgöző biztatásává. Nekünk nem kell ilyen óriási léptékben gondolkodnunk. Bár az utóbbi időben sok templomunk megújult, én az élő köveket fontosabbnak hiszem. Nem véletlenül áll ez jövőképünk középpontjában is. S ha már a tervezésben részt vehettem, szívesen részt vállalnék a megvalósításban is. Ehhez kérem a testvérek támogatasat.
