Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-18 / 46. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2012. november 18. » 9- EGYHÁZZENE Dallamos, jóízű találkozó ► Hála Istennek, egyre nehezebb olyan evangélikus templomot találni Észak-Pest és Nógrád megyében, ahova az évenként - a reformáció hetében - megrendezett énekkari találkozó résztvevői beférnének. Idén tizenkét kórus jelentkezett, összesen kétszázhatvan énekessel. Pontosan húsz évvel ezelőtt született meg az egyházmegye akkori vezetésének az az ötlete, hogy a Galgamente lutheránusai a reformáció emléknapjának környékén valamilyen formában gyűljenek össze, így éljék meg evangélikusságukat és magának az egymással való találkozásnak a megerősítő örömét. Ezek a gyülekezetek valóban egy „fészekaljához” tartoznak: az ősök több mint háromszáz évvel ezelőtt költöztek erre a környékre, alapításukkor a településeken tisztán evangélikus, szlovák ajkú lakosság élt. Az éneklés szeretete is nemzedékről nemzedékre öröklődött. Ebben az évben az acsai templomban volt október 28-án a várva várt találkozó. Jó hangulatban gyülekeztek az énekkarok, sokan üdvözölték egymást ismerősként. A megjelenteket Johann Gyula, a házigazda Észak-Pest Megyei Egyházmegye zenei felelőse köszöntötte, majd szólította a „pódiumra” egymás után a kórusokat. Két-két művet adtak elő a következő gyülekezetek énekkarai: Vác, Rád, Penc, Ácsa, Erdőkürt, Iklad, Domony, Aszód, illetve Nógrád megyéből Vanyarc, Galgaguta és Ősagárd. Szíve mélyén mindenki az Aszódi Evangélikus Gimnázium kórusának örült leginkább. A mintegy hatvan gyerek látványa, az üde gyermekhangok, a bátor, jókedvű előadásmód nagyon szép perceket ajándékozott a jelenlévőknek. Közben „pihenésként” Kendek K. Péter, a Luther Kiadó igazgatója tartott előadást a Luther korabeli könyvnyomtatás és a reformáció terjedése közötti összefüggésekről. Laczi Roland csővári lelkész áhítata néhány percre elcsendesítette a vendégeket. A koronát a találkozóra mindig a közösen megtanult és előadott mű teszi fel. Idén Szabó Andrásné vezényelte a nagy kórust, amely L. Osiander Erős vár a mi Istenünk! korálfeldolgozását szólaltatta meg, az eredeti lutheri ritmussal. Az éneklés utáni szeretetvendégségen valaki így fogalmazott: „Jóízű találkozó volt!” Az együttlét résztvevői újra megtapasztalhatták, hogy a reformáció ma is felülről jövő erővel formál és megerősít. ■ Mekis Ádám Istentisztelet Bach-kantátával /. S. Bach kantátái igazán az istentiszteletben szólalhatnak meg, hiszen úgy írta őket, hogy együtt lélegezzenek a liturgiával és az elhangzó mondatokkal. A ferencvárosi evangélikus gyülekezet november 4-ei reformációi istentiszteletén Gémesi Géza karnagy vezetésével a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar nagyszerű zenészei a fiatal énekesekből álló Ferencvárosi Kántorátussal karöltve adták elő Bach Ein feste Burg (BWV 80) kantátáját. Az esemény a Gát utcai katolikus templomban volt, mely az evangélikus közösség lelki otthona. Ezen a novemberi vasárnapon a fenséges zene, a csodálatos bachi harmóniák kihallatszottak a kapun is, mintegy jelképszerűen mutatva az egyház küldetését. A kantáta bemutatójának közreműködői voltak: Juhász Orsolya (szoprán), Wemer Ágnes (alt), Ujházy Márton (tenor), Muntag Lőrinc (basszus), Kertész Rita, Zétényi Tamás (continuo). A kántorátus vezetője Muntag Lőrinc. Az igét Koczor Tamás hirdette. ■ Román Péter felvétele Közösségformálás és szolgálat - egy gazdag életút tükre Ünnepi hangverseny Rezessy László tiszteletére ► Szépszámú emlékező gyülekezet töltötte meg a budahegyvidéki evangélikus templomot november 11-én, amikor zenés áhítat keretében Rezessy László egykori főiskolai tanszékvezető, karnagy, orgonaművész emléke előtt tisztelegtek századik születésnapja alkalmából. Felix Mendelssohn B-dúr szonátájának (op. 65) hangjai után Keczkó Pál helyi lelkész köszöntötte az egybegyűlteket, majd a Dicsértessék, Uram, örökké szent neved kezdetű ének hangzott el az 1997-ben elhunyt Rezessy László orgonaprelúdiumával. A szerző gazdag szakmai életútját a gyülekezet kántora, dr. Ecsedi Zsuzsa idézte fel. A megemlékezésen felcsendült az „ünnepelt” több kórusműve és zsoltárfeldolgozása. A karnagy, orgonaművész múlhatatlan érdemeket szerzett a budahegyvidéki gyülekezet kántoraként, amikor az 1937-1949 közötti időszakban énekkart szervezett, amelyet 1956-ig vezetett. Szerteágazó képzettségei közül kiemelkedik az 1946-ban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán megszerzett egyházkarnagyi diplomája. Több nemzedék került ki a keze alól, abból a környezetből, amelynek alapjai Kodály emberközpontú nevelési elvein és zenei világán nyugszanak. A budapesti Állami Pedagógiai Főiskola, majd az egri tanárképző főiskola tanszékvezető főiskolai tanáraként tevékenykedett évtizedeken keresztül. Szinte minden területen kivette részét az ifjúság zenei neveléséből, így a tanítás mellett jelentős számú pedagógiai kotta szerkesztésében vállalt vezető szerepet. Gyülekezetét sem hagyta el, 1975-1997 között a budahegyvidéki gyülekezet karnagyaként szolgált. Erre a szép időszakra emlékezett Dobó Józsefié, Marietta, a gyülekezeti énekkar egykori tagja, megható emlékeket felidézve. Megemlítette többek között az 1996 júniusában bemutatott, Exodus című oratóriumot, amelynek szövege - a megemlékezésen is jelen lévő - Mohr Tamás munkája, zenéjét pedig Rezessy László írta. A zeneszerző, aki élete végéig kötődött evangélikus gyülekezetéhez, hét hónappal élte túl művének bemutatóját. Az emlékező alkalmon a gyülekezet énekkarának tolmácsolásában részletek is elhangzottak az oratóriumból Hikisch Zoltán vezényletével. Az ünnepségen Csorba István mutatta be azt a jubileumi kottakiadványt, amelyet Rezessy László, id. Fasang Árpád és Sulyok Imre művei előtt tisztelegve jelentettek meg. ■ - Hetessy -Luther a muzsikáról ► Márton-nap alkalmából múlt vasárnap a Budapest-Deák téri gyülekezet megkoszorúzta a templom falán lévő Luther Márton-emléktáblát. Az alábbiakban dr. Kamp Salamonnak, a Lutheránia ének- és zenekar karnagyának ez alkalommal mondott ünnepi beszédét közöljük rövidítve. Luther zenefelfogásának forrása Augustinus, aki a zenét „donum Dei”nek, Isten adományának tekintette. Amikor Luther azt írja: „Die Musik ist eine Gabe Gottes”, egyértelművé teszi, hogy a zene nem scientia (tudomány), hanem mindenekelőtt creatura, mégpedig Isten teremtménye. A zenén keresztül lehetősége nyílik az embernek arra, hogy a felfoghatatlan isteni bölcsességre lásson, s a Teremtő arcának vonásait megpillantsa. Az Isten bölcsessége hangzatokban és harmóniákban válik felfoghatóvá, melyek létrejötte számarányokban fejezhető ki, ahogyan a Bölcsességkönyvében olvassuk: „Te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el" (Bölcs 11,20) 1530-ban Luther a zenére vonatkozó nézeteit így foglalta össze röviden: „Szeretem a zenét mert az: 1. nem az emberek, hanem az Isten adománya; 2. mert a lelket megvidámítja; 3. mert elűzi az ördögöt; 4. mert ártatlan örömöt (boldogságot) teremt. S eközben eltűnik harag, vágyakozás és önhittség. A teológia után a zenének adom az első helyet. Ez Dávid és az összes próféták példáján könnyen belátható, akik minden mondanivalójukat versekben és énekekben fejezték ki.” E tömör megfogalmazás második felére külön is érdemes odafigyelnünk. Dávid zsoltárénekével űzi el Saul rossz szellemét. Luther maga is megtapasztalta, hogy a zene képes elűzni a bánatot. „A szomorúság szelleme a sátán, következésképp elviselhetetlen számára az öröm; ezért a zenétől messze távol tartja magát.” A zene képes megfutamítani a sátánt, ezért került Luther gondolkodásában közvetlenül a teológia mellé, és ezért kapott a zene és az evangélium hirdetésének egységes eszméje közötti szoros összefüggés különleges hangsúlyt. „Az Úrnak énekelni nem azt jelenti, hogy mindig vidámak legyünk és örüljünk, ellenkezőleg: az »új« ének a kereszt éneke, és ez azt jelenti, hogy a szomorúságok közepette, sőt a halálban az Isten, akit magasztalsz, mindig veled van.” Hogyan írt erről Luther a 95 tétel magyarázatában? „A kereszt teológusa (vagyis aki a megfeszített és elrejtett Istenről beszél) azt tanítja, hogy a büntetések, a kereszt, a halál a legeslegdrágább kincs és a legeslegszentebb hagyomány, melyet maga e teológiának ura szentelt és áldott meg, nem csupán a legeslegszentebb teste szenvedésével, hanem az ő mindenekfelett szent és isteni akaratának szeretetével, és azokat úgy hagyta ránk, mint amelyek valóban megérdemlik, hogy csókolgassuk, keressük és magunkhoz öleljük őket. Igen, boldog és áldott az, akit Isten méltónak ítélt arra, hogy a Krisztus hagyománya e kicsinyek ajándékát megnyerje, és még inkább, aki érzi, hogy az ajándékot megnyerte.” Meggyőződésem, hogy Krisztus hagyománya e kincseinek ajándékát az evangéliummal - amely az autentikus létezésről szóló egyetlen kinyilatkoztatás, mert Jézus Krisztus valóban Isten Fia - megnyertük. Az isteni kinyilatkoztatást a számunkra legérthetőbb zenei nyelven a lutheránus korái őrzi, melynek megszületését és alapvető istentiszteleti jelentőségét Luthernek és munkatársainak teológiai munkássága készítette elő. A lutheránus énekköltészettel megszületik az evangélikus egyházzene legdrágább zenei kincse, a korái, amely a lutheri egyháznak sérthetetlen egyéni arculatát és tanítását megőrző sajátos öröksége. Ennek folytán a rímekbe szedett strofikus gyülekezeti ének az istentisztelet lényeges elemévé vált, és - a prédikáció mellett - mint az evangélium hirdetésének élő hangja a reformáció egyik legjelentősebb eredménye. A korái egyetlen belső igényből született: „Ich glaube, darum rede ich.” - Hiszek, ezért szólok. (Zsolt 116,10) Ennek megfelelően a korálszerző mint igehirdető, mint exegéta lép a gyülekezet elé. Ahogyan a prédikáció kerül az istentisztelet középpontjába, úgy kerül a zene centrumába a személyes hitvallás. Az ortodox tanítás dogmatikus szigora mellé a hitvallás személyes istenélményének közvetlensége és melege társul. A lélek a zene hangjaival forró szenvedélyekről, a halál fájdalmáról, mennyei üdvösségről, kínzó bűntudatról, bűnbánatról és vágyakozó Jézus-szeretetről énekel. Merjünk hát személyesek lenni ma is, mert a személyesség mindenkor üdvöt is jelent. Mert ne feledjük, felelősségünk óriási. Ha mi nem őrizzük, ápoljuk és adjuk tovább a ránk bízott lutheránus zenei értékeket, kitől fogják örökölni az utánunk jövő nemzedékek az evangélikus szellemet? „Hogyan vallód meg hitedet?” - hangzott a kérdés valamennyiünk felé ifjúkorunkban konfirmációnk alkalmával, és hangzik ma is. S rá a felelet: „Vallom az evangélikus keresztyén egyház tiszta és igaz tanítását, és hozzá hűséggel ragaszkodom.” Ezt a tántoríthatatlan hűséget és ragaszkodást kérem számon mindannyiunktól, mint akik tudják, hogy a kisebbség az igazságot követi, a többség az igazság látszatát. A nagyszívűség és a hűség mellett a koráiban megőrzött lutheránus hitvallás a legfőbb kincsünk, mellyel bizonyságot tehetünk a lutheri felismerés mellett: a lélek senkinek sem adatik másként, egyedül a Jézus Krisztusban való hit által.
