Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-11 / 45. szám
6 -m 2012, november ii. élő vízt r Evangélikus Élet Az üres bugyelláris Gazdagok és szegények Megszokta: ha valamit akart, jött a megvesztegetés, zsarolás, erőszak meg ami kellett. Már maga sem tudta számon tartani a vagyonát. Gondnokot fogadott. Rettegett, hogy becsapják, ezért a gondnokot is ellenőriztette, és az ellenőrt is figyeltette. így tett mindenkivel a környezetében. Az emberi szeretetben nem bízott, csak a bankszámlájában. Egy napon, amikor a gazdasági tanácsadója ismét fényes arccal lépett elé, már gondban volt.- Jó, jó, de mit kezdjek megint ezzel a pénzzel? Szinte már terhemre van! - sóhajtott álszenten.- Te, Béla, vedd már meg azt a földet itt a szomszédban, és építs rá egy csini hotelt. Meglátod, nagy biznisz! Azt a kis házat meg ott bízd rám. Intézkedem. A csepp ház éppen az árterületen állt. Józsi gazda sose épített volna oda, de ezt örökölte, és nem volt módja másba költözni. Egész életében szorgosan dolgozott, hogy a betevőt előteremtse a családnak. Többre nem futotta, de ezért is minden este hálát adott Istennek. Körbeülték a családi asztalt, és sorolták a nap áldásait. Apa mondta, a gyerekek sorban megköszönték. Anya mondta az áment. Olyan volt ez, mint egy igazi mennyei koncert, szólistákkal és karral. Józsi gazda tudta, hogy ha hisz és bízik Jézus Krisztusban, békében van az Atyával, mindene megvan. Amikor eljött az aratás feletti öröm, boldogan vitte adományát az Úr házába. Amikor ellett az állat, Istené volt az elsőszülött. Amikor valami anyagi áldás érkezett, az volt az első, hogy kiszámolta a tizedet. Ha volt valami kis félretennivalója, megkérdezte az Urat, hogy mire kapta. Gyakran segítette a szegényebbeket. Sokszor esti pihenője se volt. Ha valaki szükséget látott, ő odament. Csak három ruhája volt. A munkaruha, a hétköznapi és az, amelyben vasárnaponként Istent tisztelte meg. De nem is kellett több. Minek? így éltek a gyerekek is. A polcok nem roskadoztak a játékoktól, és ami volt, azt megosztották másokkal. Anya se pompázott a tévéreklámok cikkeiben, ami persze „jár neked” Boldogan éltek és megelégedéssel. Aztán eljött az az este. Nyugovóra tértek, Józsi gazda boldogan fogta meg felesége puha, kedves kezét. Békében aludt el. Béla is elégedett volt. Az összes hitelkártyáját pizsamája egyik zsebébe tette, a banki igazolásokat meg a másikba. így nem lophatják meg, míg alszik. Aztán megsimogatta őket. Azon az éjszakán Isten árvizet bocsátott arra a területre. Többeknek ez volt az utolsó éjszakájuk. Józsi gazdának is, aki éppen a hömpölygő ár közepén aludt. Bélának is. Amikor mindketten Isten előtt álltak, az Úr Józsi gazdát szólította elsőként. Megdicsérte, mert nagyon gazdag hátizsákkal érkezett. Egymás után vette ki belőle a hitet, irgalmat, segítőkészséget, türelmet, jóságot, megelégedettséget... és így szólt hozzá:- Jól van, hű szolgám, gyere be atyád örökségébe! - és kinyílt a menny ajtaja. Béla mindezt csak nézte. Nahát, ilyen semmiségeket hozni Istennek? Nevetséges! Na de most jön ő! Neki tele van a zsebe minden földi jóval, ő aztán tud mit adni Istennek. Erre aztán megnyílnak a kapuk, és ő itt is a legjobb helyre kerül! Aztán a zsebébe nyúlt a kártyákért, de nem voltak vele! Kotorászott a banki papírok után, de semmi! Már majdnem kétségbeesett, de ismét megtalálta a megoldást:- Mindjárt jövök, visszamegyek, és elhozom azt, ami téged illet.- Most már késő! - felelte az Úr. - Ide csak az a pénz érkezik meg a mennyei számládra, amelyet a földön átutaltál. Itt mások az értékek! Itt fizethetsz kegyelemmel, irgalommal, szeretettel is, de a te javaid, amelyeket eddig gyűjtöttél, itt semmit se érnek.- De hát azok az enyémek!- Sose voltak a tieid, csak megengedtem, hogy használd őket. Enyém a föld minden aranya, ezüstje, földje és marhája. Azt akarod nekem adni, ami úgyis az enyém? Mid van még? Béla lázasan törte a fejét. Az Úr segített neki, és levetítette élete döntéseit. Isten egyikben sem volt kedvezményezett, mindig csak ő, ő és ő. De Béla próbálkozott.- Egy pillanat, talán van itt mégis valami... De bármennyit törte a fejét, semmi se jutott eszébe. Jöttek az angyalok, hogy segítsenek, és felmutatták a mennyei értékeket. Ám neki egyik se volt ismerős, sőt egy csomó dolgot nem is értett, mintha most látná őket először az életében. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig él! Földi teste ugyan eltűnt, ő mégis él. De ehhez az élethez nincs már semmije. Isten kimondta az ítéletet:- Gonosz szolga, elengedtem volna minden tartozásod, ha idejében kéred. ...s elvitték az örök kárhozatra. ■ SalyámosyÉva Kedves, régi ismerőssel találkozom. Idősgondozással foglalkozik, mindig lelkesen mesél a „kis öregeiről”. Csodálom a szeretetét, türelmét, humorérzékét. Azt, hogy pontosan tudja, mikor kell határozottnak lenni, hogy valakit felemeljen a beletörődés mocsarából, és mikor gyöngédnek, hogy vigasztalni tudjon egy-egy mozdulatnál, amely tegnap még ment, ma pedig már nem sikerül. Sosem szokott panaszkodni, most viszont látom, hogy keserűség van a tekintetében.- Mi történt? Belefáradtál? - kérdezek rá rögtön.- A, bele is lehet! - legyint. - Már megint több az adminisztráció. Nem győzöm összeírni, mit csinálok egész nap, hogy megkapjam a fizetésemet. Alig marad időm a „kis öregeimmel” beszélgetni, kicsit leülni melléjük, mert hív a kötelesség - csóválja a fejét. Csak bólogatni tudok, megsimítom a karját. Látom, hogy magában tovább morgolódik, de hangosan röstell panaszkodni. Aztán hirtelen felderül az arca.- Tudod, mit szeretnék? - neveti el magát. - Nyerni a lottón vagy valami nagy pénzt találni. Ha nem volnék ilyen csóró, nyugodtan foglalkozhatnék az én kis öregeimmel, nem adminisztrálnék én semmit. Csak ugyanezt csinálnám tovább, mint eddig. Szerintem nem is tudja, milyen gazdag... # Ht # A gyerekek csak Füleskének hívják, pedig már túl van a nyolcvanon. Nem csúfolkodás ez, inkább a kimondhatatlan igazi nevének a becézése. Csak nevet rajta:- Addig jó, míg az embert meg akarják a kicsik szólítani! - mondja. Valahogy elfelejtett megöregedni, a mosolya olyan huncut, mint egy gyereké, és simán megsüt magának hétköznap is három palacsintát, sosem nyafog, hogy ekkora mennyiségért kár összekoszolni a serpenyőt. Pedig megtaposta az élet. Egyedüli gyerek volt, a szülei halála után nem maradt testvére, rokona. Korán férjhez ment, korán meg is özvegyült, egyedül nevelte fel az egyetlen fiát.- így hozta az élet - tárja szét a karját. Csak azon búsul, hogy unokája nem született.- Hiába próbálkoztak, nem maradt meg egy baba sem szegényeknek - bólogat szomorúan. - De szépen, jól éltek, legalább ketten szeretetben- toldja meg gyorsan, és látszik, ebben el tudott gyönyörködni. Aztán betegségek jöttek, az öregedés bosszúságai, minden lassabban ment, de azért még ma is bevásárol a maga kis tempójában a nehezebben mozgó szomszédoknak. Döcögősen jár, cipeli haza a kenyeret, tejet, tejfölt; ha segíteni akar neki az ember, elutasítja.- Ugyan már! Kell az embernek egy kis mozgás - nevet, és rákacsint az arra járó kisgyerekekre. Néhány hete már nem tudja elhagyni a kertjét sem, a lába igen rossz állapotban van, nem sok jóval biztatják. A fia már nem él, a menye látogatja szorgalmasan.- Nagy ajándékot kaptam az Úristentől, hogy megadta: jó anyós lehettem. Különben mi lenne most velem? Egyedül volnék, mint a kisujjam. Az Úr kincsei viszont kamatoznak. Igazán gazdag vagyok így öregkoromban. Pedig nincs semmim - mondogatja. Mi is szívesen elmegyünk hozzá, a kicsiknek van egy külön kis lomos fiók, tele csapágyakkal, gombokkal, csatokkal, régi cipzárakkal, gyöngyökkel, bőröcskékkel, fa húsvéti tojásokkal.- Ez a szekrényed nagyon szép - mondja sóvárogva a pici lányom, miközben könyékig turkál a kincsek között.- Jaj, hát az egy olyan öreg szekrény, mint én magam. Még talán Noé bárkájából dobták ki valamikor- nevet Füleske jóízűen. Szegény szekrény különben nem valami gyönyörű, amolyan kis összetákolt, praktikus darab, talán csak az idő szépített rajta valamicskét, de a kicsi szemében ez a sok érdekesség meséssé teszi.- Ha meghalsz, nekem adod majd? - röppen föl az őszinte gyermeki kérdés. Döbbenten nézek egyikről a másikra. Ez azért durva volt, hirtelen meg sem tudok szólalni. Füleske viszont rögtön kész a válasszal.- Hát persze, hogy neked adom. Csak nem gondoltad, hogy magammal viszem? Á, nekem az Úr Jézusnál erre nem lesz semmi szükségem, csak szégyenkeznék vele. Persze, csak legyen a tiéd! Világos - nevet önfeledten. - Na, ezen is túladtam, erre se lesz gondja a kis menyemnek- kacsint rám. Megkönnyebbülök. Füleskénél meg lehet pihenni, nem kell kínosan jónak lenni, ide az ember feltöltődni jár. * * * Szuszi néni teljes életet élt. Neki aztán szó szerint minden kijutott. Harmadik gyerekként még éppen megpillanthatta az édesapját, aztán félárván nőtt fel. Volt közben háború, kitelepítés és rengeteg munka, hogy a család eltartsa magát. Csak hat osztályt végzett el, többre nem volt alkalom, a lét volt a tét, de Szuszi néni sosem panaszkodott emiatt, azt mondja, akkor az volt a természetes. Az adatott. Mindent úgy kell elfogadni, ahogy az Úr Isten kirendeli - mondogatja. És úgy is él. Hihetetlennek tűnt számára kislány korában, de mire felnőtt, lett rendes házuk. Nem a régi gyönyörű, amelyet még az édesapja faragásai díszítettek, de azért lakni lehetett benne. Aztán teltek az évek, férjhez ment, gyerekei lettek, és felépítettek egy házat. Állatokat tartottak, szőlőt műveltek, lassacskán minden szükséges meglett. És múlt az idő, munkával, örömmel-bánattal. A fiatalok kirepültek, ő pedig megözvegyült. Szépen ellátják, nincs gondja semmire. Csendesen, békésen, háborítatlanul él. De néhány hete gazdát cserélt az a ház, a gyermekkori. A gyönyörű, ahonnan úgy kellett elmenekülni annak idején a kitelepítéskor, hogy csak a legszükségesebbeket kötötték be egy lepedőbe nagy hirtelen. Jaj, de régen volt, mégis milyen elevenen él benne annak a napnak az emléke! Talán elevenebben bármelyik másiknál. A félelem, a kapkodás, a bizonytalanság, az elkeseredett maradni akarás, a düh és a kétségbeesés, a fáradtság. Mind-mind beleégtek a leikébe. Nem beszélt róluk soha, de valahol mélyen megvannak kitörölhetetlenül. Akkor egy Alföldről odatelepített család kapta meg a szülőházukat. Azok is féltek, látszott. Az asszony görcsösen szorította magára a nagy fekete vállkendőjét. Reszketett a szája széle, ahogy beszélt. Nem, ő nem adhat ki semmit. Nekik kiutalták ezt a házat, ő nem tehet semmiről, ne zaklassák. Nem adja a gyerek holmiját sem. Ha elkezdenek kipakolni innen, ugyan mi maradna nekik? Ők is egy kis batyuval érkeztek ide, semmijük sincs, hagyják őket békén. Úgy csukta be az ajtót, a szülőházuk ajtaját, ahogy a nem kívánt vendég előtt szokás. Megalázó volt és érthetetlen. Az az ajtócsukás tette az egészet visszavonhatatlanná. Addig még élt bennük egy kis reményszikra, ott, az ajtóban hamvadt el végleg. De most, ennyi év után átjött a Geiger Adiék fia. Ők vették meg azt a házat. A padláson egy poros dobozt talált, benne rongyos kis babát, egérrágta rajzmappát, rajta a név: Steiner Susanna 4. elemi. Hát áthozta. Nem, nem ül le, nem akarna zavarni, meg sok is a munka most, pakolás, rendezkedés, tavaszra várják a kicsit, szeretné addigra felújítani is a házat. Szuszi néni egyedül marad a dobozzal. Lassan, remegő kézzel nyitja ki. A szíve hevesebben ver, az arca kipirul az izgalomtól. Ó, a Rongyos! Ezzel a babával aludt kiskorában. Alig emlékezett már rá. „Ez tényleg rongyos”- neveti el magát. És a rajzok. Ölébe veszi az egérfogaktól kicsipkézett mappát, ujjaival finoman végigsimítja a lapokat, mintha csak leporolná, de valójában simogatja. Mint aki nagy kincset kapott. A szeme kicsit könnyes lesz, talán el is sírná magát, ha be nem toppanna a menye. A fiatal nő csak beköszön, és már futna is telerakni a hűtőszekrényt, összeszedni a szennyest, kirakodni a tiszta ruhát.- Nézd csak, Sári - emeli föl Szuszi néni az öléből az egyik rajzot -, ezek az én műveim. Negyedik elemiben készítettem - mutatja büszkén. A képen egy kocka van mértani pontossággal megrajzolva, mellette a szabályos árnyékolás. Nem jobb, nem rosszabb, mint bármelyik gyakorló negyedikes munkája. Sári megáll, félrebillenti a fejét, a rajzot nézi, aztán az aprócska öregasszonyt, a férje édesanyját, aki most nem anyóka, hanem egy kicsit dicséretre vágyó kisgyerek megint. Elmosolyodik, leteszi a kezéből a teli táskát, sokáig nézi azt a kockát, aztán kikiabál az udvarra:- Gyertek csak be, gyerekek! Nézzétek, itt vannak a nagymama iskoláskori rajzai. De előbb mossatok kezet, nehogy összepiszkítsátok! És szelíden megsimogatja az öregasszony kontyos, ősz fejét. ■ Füller Tímea
