Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-04 / 44. szám
2 -m 2012. november 4. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus! Szánd meg földön küzdő egyházadat, és erősítsd hitünket, hogy imádságunk kedves legyen a mennyei Atya előtt! [Lektor:] Úr Jézus Krisztus! Tisztítsd meg és egyesítsd egyházadat, hogy amíg tart a kegyelem ideje, megteljék a föld ismereteddel, és minden ember eljusson az üdvösségre. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Úr Jézus Krisztus, aki nem találtál irgalmat bíráid előtt, és elszenvedted a világ minden bűnének ítéletét, tartsd távol tőlünk az ítélkező lelkületet, és add, hogy szeretettel fedezzük el embertársaink vétkét. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Úr Jézus Krisztus, taníts, hogy hozzád hasonlóan szeressük rosszakaróinkat és gyűlölőinket is, és soha ne szűnjünk meg imádkozni értük, hogy velünk együtt ők is elnyerjék a bűnbocsánat és az örök élet ajándékát. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Úr Jézus Krisztus, aki életedet adtad, hogy Istennel és egymással is kiengesztelj minket, oldozd fel az előítéletek foglyait, és csitítsd az ellenségeskedést mindenütt, hogy a féktelen erőszak lángba ne borítsa a földet. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Úr Jézus Krisztus, adj reménységet a csüggedőknek, erőt a gyengéknek, vigaszt a gyászolóknak, gyógyulást a betegeknek, és mutasd meg az örök hazába vivő utat minden haldoklónak. Kérünk téged... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Úr Jézus Krisztus! Légy velünk nap mint nap kegyelmeddel, hogy szándékod szerint használjuk fel életünk hátralevő idejét, és minden kísértést legyőzve meglássuk örökkévaló országod dicsőségét, ahol minden térd előtted hajol meg, és minden nyelv téged magasztal, aki az Atyával és a Szentlélekkel Isten, élsz és uralkodói mindörökkön örökké. [Gyülekezet:] Ámen. „Hálaadás. Hálát adunk tenéked, örök, mindenható, felséges Úristen, hogy nemcsak az mi testünket élteted kenyérrel, hanem lelkünket is az te szent igéddel. Kérünk is tégedet, tartsd meg ez te ily hozzánk való kegyelmességedet mindvégig hogy tégedet az te szent igédnek általa tisztán és igazán megismerhessünk, azmennyire most ez szegény, gyarló testben akarsz megismertetni az te szerelmes szent Fiaddal, és az te vigasztaló Szentlelkeddel; tégedet mindenek f előttefélhessünk, csaktebenned bízhassunk, tenéked istenes, igaz, józan és mindenben kedved szerint való életben szolgálhassunk, tűled nagy jó reménSégvel itt is várhassunk minden oltalmat, gondviselést és segítséget, végre az feltámadást és az örök életet. Holott tégedet minden megszámlálhatatlan sok jótettidről tisztelhessünk és dicsérhessünk mindörökkön örökké. Úgy legyen, Uramisten, úgy legyen’.’ (Bornemisza Péter: Prédikációskönyv, 1579) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 22. VASÁRNAP - 1MÓZ 50,15-21 „Vajon Isten vagyok én?” „istennél a bocsánat!" — a bíró ezzel a mondattal fejezi be a halálos ítélet kihirdetését. „Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” (Mk 2,7 és Lk 5,21) - jegyzik meg zúgolódva Jézus ellenfelei, amikor hallják, hogy Jézus megbocsátja a gyógyulás reményében elé hozott béna bűneit. Ezek látszólag Isten szuverenitását védő mondatok. Ha a megbocsátás Isten privilégiuma, akkor bárki joggal kérdezheti: „Vajon Isten vagyok én, hogy megbocsássak?” József ellen testvérei nem kis bűnt követtek el. Eladták a rabszolga-kereskedőnek, apjuknak pedig azt hazudták, hogy a mezőn vadállat tépte szét. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor később a fáraó főminiszterében Józsefre kellett ismerniük. Rettegtek József bosszújától, ő azonban megbocsátott nekik, és apjukkal együtt letelepedhettek Egyiptomban. Azt gondolnánk, hogy ez volt a „happy end” József és testvéreinek történetében. De amikor Jákob egy idő múlva meghal, a testvérek ismét József bosszújától kezdenek rettegni. Félnek, hogy József korábban csak színlelte a megbocsátást, mivel idős édesapjukat nem akarta megszomorítani azzal, hogy érdemük szerint megbünteti őket. Attól tartanak, hogy József a bosszút és a megtorlást az apjuk halála utáni időre halasztotta. Ezért nem mernek József szeme elé kerülni, hanem csak üzennek neki, és így kérik újra a bocsánatát. Aztán mégis fölkeresik, leborulnak előtte, és így szólnak hozzá: „Szolgáid vagyunk!” Remélni sem merik, hogy József valaha is testvérüknek tekinti őket. Beérik azzal, ha mint rabszolgáinak meghagyja az életüket. Ezt látva József elsírja magát, és így szól hozzájuk: „Ne féljetek! Vajon Isten vágyókén?”Majd hozzáteszi:„Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa ’.’ Ezzel arra utal, hogy ha testvérei annak idején nem adják őt el a rabszolga-kereskedőnek, akkor sosem kerül Egyiptomba, sosem fejti meg a fáraó álmát a hét bő és a hét szűk esztendőről, és Egyiptom az éhínség idején nem rendelkezett volna sok nép életének megmentéséhez elegendő gabonával. „Vajon Isten vagyok én?” - József szájából ez a kérdés nem a megbocsátani nem tudás indokaként hangzik. Nem így kiált fel: „Vajon Isten vagyok én, hogy megbocsássak nektek?” József az ellenkezőjét gondolja: „Vajon Isten vagyok én, hogy a bírátok legyek?" „Vajon Isten vagyok én, hogy bosszút álljak rajtatok, hogy megtoroljam az ellenem elkövetett vétketeket?” Nem, József nem a bíró szavával fordul testvéreihez, nem azt mondja, hogy: „Számotokra Istennél a bocsánat!" József szívből megbocsát. Azért fakad könnyekre, mert fájlalja, hogy testvérei ezt nem tudják elhinni. Fáj neki, hogy nem tudják felismerni: ő igaz ember, aki nem azért mondja, hogy megbocsát, mert ki akarja várni a bosszúra alkalmas időt, hanem mert valóban szereti őket, és bármilyen súlyos bűn, amit ellene elkövettek, nem tud nem megbocsátani. A16. századi reformáció központi kérdése a megigazulás volt. Erre gondolva fontoljuk meg, hogy a szív Isten előtti igazságáról a száj így tanúskodik: „Vajon Isten vagyok én, hogy bárkinek is bírája legyek?” „Vajon Isten vagyok én, hogy ellenségemen bosszút álljak, ellenem elkövetett tettét megtoroljam?” Ezzel szemben az Isten előtti igazságnak híján levő, tisztátalan szívű ember így beszél: „Vajon Isten vagyok én, hogy megbocsássak?” Az ellene vétkezőnek pedig ezt mondja: „Istennél keresd a bocsánatot, ne nálam!” Vagy ha Jézus evangéliumának tekintélye nem engedi, hogy ezt nyíltan kimondja, akkor így szól: „Megbocsátani tudok, de felejteni nem!” Magában pedig hozzáteszi: „Az első adandó alkalommal megfizetek neked azért, amit velem tettél.” És így is cselekszik. József nem a maga erőfeszítéséből lett igaz emberré, hanem Isten tette azzá. így vall erről: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt!’A rabszolga-kereskedő által Egyiptomba hurcolt Józsefet azonban Isten nem azonnal tette rangban a fáraó után következő főemberré, hanem előbb rengeteg szenvedésen vezette keresztül. József először rabszolga volt Potifár házában, ahol bár ellenállt csélcsap úrnője csábításának, „jutalomból” ura mégis börtönbe vetette. Több mint két évet kellett raboskodnia. József ekkor tanult meg igazán bízni Istenben. Pedig minden azt sugallta, hogy Isten elhagyta őt. Isten azonban éppen így vezette el Józsefet a minden tapasztalásnak ellene mondó hitre. Más szóval: igaz emberré tette. Amikor aztán a kilátástalan mélységből egyik napról a másikra szédítő magasságba emelte, József nem szédült meg, és nem kezdett „Istent” játszani: nem akart testvérei bírájává lenni, és nem akart elégtételt venni rajtuk, noha megtehette volna. Az ifjúkorában testvérei haragját és gyűlöletét gőgjével kiváltó József a hatalom magas polcára jutva már alázatos ember: hatalmával még az ellene súlyos bűnt elkövetett testvéreinek is csak használni akar, ártani nem. Istennél a bocsánat! - igaz kijelen-A VASÁRNAP IGÉJE tés ez, de csak első fele az igazságnak. Mert Istennél nemcsak bocsánat, de szánalom is van a bűnös iránt. A vasárnap evangéliumában ura megszánja a kifizethetetlen adósságba esett szolgáját, és minden tartozását elengedi. A gonosz szolga azonban nem indul szánalomra a neki összehasonlíthatatlanul kisebb összeggel tartozó társa iránt. Jézus a példázattal arra figyelmeztet, hogy az Istentől ajándékba kapott bocsánat bennünket is megbocsátásra kell, hogy ösztönözzön. De ha nem tudunk szánalomra indulni az ellenünk vétkező iránt, akkor nem érezzük ezt az ösztönzést, és nem tudunk megbocsátani sem. A szánalom viszont nincs hatalmunkban. De ha Isten a hittel viselt keresztek és szenvedések által végzi bennünk megigazító munkáját, annak első jelét éppen az ellenünk vétkezők fogják tapasztalni. Mert ahogy Jézus reflexszerű válasza az ellene elkövetett bűnökre a bűnös iránti szánalom volt, úgy az Isten által igazzá tett ember reflexe is a szánalom és nyomában a megbocsátás lesz. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy te mindig kész vagy megbocsátani bűneinket, ha igazán bánjuk azokat, és kérünk téged. Megváltjuk, mi nem mindig tudunk hasonlóan megbocsátani az ellenünk vétkezőknek. Kérünk, mégse vond meg tőlünk irgalmadat, hanem teremts bennünk a tiedhez hasonló, irgalmas szívet, hogy harag és bosszúvágy helyett szánalomra induljunk az ellenünk vétkezők iránt, és örömmel tudjunk nekik megbocsátani. Add, hogy így lehessünk valóban gyermekeid a Jézus Krisztus által. Ámen. Isten megszentelő igéje Még gyermek voltam, édesapámat hallgattam a veszprémi szószék alatt, amikor megragadott engem ez a mondat. Hozzátartozott az igehirdetéshez. Ez adta meg számomra azt a bizonyosságot, hogy ami a lelkész szájából elhangzik, az igazság. Nem csupán a gyermeki bizalom és a feltétlen elfogadás erősítette meg bennem ezt a tudatot, hanem Jézus szavai, amelyek a főpapi imádságban szó szerint így hangzanak el: „Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság’.’ (Jn 17,17) Teológus lettem, s meglepetten tapasztaltam, hogy a liturgia menetét, kötött szövegeit meghatározó Agenda nem írta elő az igehirdetési alapige felolvasása után ennek a megerősítő hitvallásnak az elmondását. Éltem azzal a szabadsággal, amellyel liturgikus tanulmányaim során megismerkedtem, és bátran mondtam a jól ismert választ Isten igéjére, bárhol léptem is szószékre. Nagy volt az örömöm, amikor a megújuló istentiszteleti rendet szorgalmazó Liturgikus könyvben Jézus szavai a levélbeli igék után elhangzó állandó responsumként jelentek meg. Bevallom, ma is az evangéliumi szóhasználatot alkalmazom inkább, mint a Liturgikus könyv változatát: „Szentelj meg minket igazságoddal..!’ Ha már szóismétlés, akkor hangsúlyozzuk az igazság fogalmát! Nemcsak napjaink nagy kérdésére ad választ ez, hanem az emberiség örök tanácstalanságára: „Mi az igazság?” Pilátus is ezzel a dilemmával állt szemben, amikor őrlődött a Jézusban megtapasztalt békesség és a felbőszített nép ajkán felcsattanó gyűlölet kibékíthetetlen ellentmondásában. Jézus személyében azonban egymáshoz simul az ige és az igazság fogalma. S ha már e két szó egymás mellé került - az ige (logosz - Xoyoc,) és az igazság (alétheia - aXr/deia) -, akkor érdemes megvizsgálni a teológia ezen fontos szakkifejezéseinek egymáshoz való viszonyát. Mindkét szó Jézusra mutat. János evangéliumában ugyanis Jézus úgy jelenik meg, mint a kezdetben levő Ige, akiről ezt olvassuk az első fejezet első versében: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige!’Ez az Ige lett testté Jézusban! Amikor tehát a főpapi imádságban ő maga tanúskodik isteni küldetéséről, rámutat arra, hogy benne a mennyei Atya az Igét (Isten teremtő, cselekvő szavát) küldte el a földre. így szentelte meg az Úr az ő népét! Jézus jelenlétében, az ő közösségében lettünk igazán az övéi, királyi papsággá, szent nemzetté (íPt 2,9). Erre gondolhatunk akkor, amikor kimondjuk: „Szentelj meg igéddel.” Ugyanakkor az igazság szó is Jézus személyére hívja fel a figyelmet. Az „Én vagyok...” mondások egyike ez a jól ismert ige: „Én vagyok az út, az igazság és az élet..!’ (Jn 14,6) Ebben a mondatban is ugyanaz a görög szó áll az eredetiben, mint amelyet a főpapi imádságban találunk. Jézusban teljesedik be az igazság. Ma sokszor vagyunk tanúi az igazságszolgáltatás bizonytalanságának. Hallunk arról, hogy ártatlanok bűnhődnek, és hogy valódi bűnösök csúsznak ki a bírók kezei közül. Lehet-e pártatlanul odaállni az igazság mellé? Van-e lehetőségünk és van-e jogunk ítéletet hozni, és azt végre is hajtani? Isten úgy látta jónak, hogy egyszülött Fiát ártatlanul állítsa bíróság elé, és egy jogtalanul, felindulásból kimondott ítélet alapján szolgáltassa ki hóhérainak. Milyen igazság ez? Isten igazsága, amely egyben a mi számunkra felmentő ítéletet, kegyelmet jelent. Erre az igazságszolgáltatásra egyedül Isten képes! Ennek kifejezésére használja a görög Biblia a másik szót, amelyet szintén „igazságának fordítunk, de értjük a mögötte rejlő szabadítást, a megváltás beteljesedését (dikaioszüné - öiKaioovvr/). Evangélikus igehirdetésünk jellegzetessége, hogy mindig Krisztus áll a középpontjában. Ez a lutheri elv domborodik ki tehát akkor, amikor RÉGI-ÚJ LITURGIKUS i_ SAROK raagewiiB közvetlenül a Szentírás felolvasása után hangsúlyozzuk: Jézusra akarunk figyelni! Ő az Ige - és ő az igazság! Ő van közöttünk, általa szenteli meg Isten az ő gyülekezetét. Csak ezután jöhetnek emberi gondolatok, értelmezések, magyarázatok. A lelkész szinte saját magát inti: igazat kell mondanom, csakis az igazat; az igét kell hirdetnem, csakis az igét; Jézust kell megmutatnom a hívek seregének, csakis Jézust! János apostol Szentlélektől kapott bölcsességgel jutott el arra a teológiai megvilágosodásra, hogy Jézus földre jövetelével új teremtés kezdődött el a földön. Ahogy kezdetben Isten Igéje alkotta meg az egész világot a semmiből, most ugyanígy érkezett hozzánk az Ige, hogy ami megromlott Isten és ember, ember és ember között, az helyreálljon. Amikor tehát ezt a mondatot halljuk, ne arra gondoljunk, hogy végre hallhatjuk bölcs lelkészünk szavait, hanem az igehirdetés gondolatai által figyeljünk fel Jézusra: az Igére, az Igazságra! ■ Vető István, a Cinkotai Evangélikus Egyházközség lelkésze EVANGÉLIKUS ÉLET. HU
