Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-04 / 44. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2012. november 4. ► 3 Megszólított, hogy legyek tanítványa... November 13-án nyílt nap az Evangélikus Hittudományi Egyetemen Száz éve épült Páhiban az iskolatemplom Mint minden felsőoktatási intézmény, az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) életében is különösen fontos esemény a nyílt nap. Minden érkező örömöt jelent ezen a napon az intézmény számára. Az utóbbi években mindig szép számmal érkeztek középiskolás fiatalok hozzánk azzal a szándékkal, hogy betekinthessenek az evangélikus teológiai képzés mindennapjaiba. Esetleg el is gondolkodjanak arról, hogy merre menjenek tovább az érettségi után. Ebben az évben november 13-án reggel 8 órától kerül sor erre a rendezvényre az EHE épületében. Többféle indítéka is lehet a pályát kereső fiatalok életében annak, hogy elindulnak majd ezen a napon az egyetem épülete felé. Vannak, akik hosszú évek óta tudják már, milyen hivatást választanak maguknak, és szinte évente visszatérő program számukra ez a látogatás. Sok áldás van ebben az érlelődésben. De érkeznek jó néhányan úgy is a nyílt napra, hogy inkább csak kíváncsiak, érdeklődők. Körülnéznek. Kutatnak és keresnek. Ezt sem szabad lebecsülni, mert azt mutatja, hogy a jövő nemzedékét is komolyan érdekli, hogyan lehet valakiből lelkész, hittanár, hitoktató, kántor vagy éppen katekéta-lelkipásztori munkatárs. Lehet ez olyan közeledés is, amely mögött a kérdés ennyi: vajon lehet-e „a lelkészi pályára történő teljes elkötelezés vállalása nélkül” is teológiát tanulni? Mert valahogy mégiscsak izgalmas az Istenről, Isten és az emberi élet kapcsolatáról szóló tudomány. Általában onnan érkeznek a legtöbben, ahol egy lelkész vagy hitoktató valóban őszintén beszélget a fiatalokkal arról, milyen szerepe és küldetése van a teológia tudományos művelésének az egyház életében; ahol előkerül az ifjúsági órákon vagy a hittanórákon az a felelősség is, hogy az egyháznak nagy szüksége van képzett munkaerőre a jövőben. Onnan jönnek, ahol példaként áll előttük a lelkész élete. Ez önmagában elindíthat valakit olyan gondolatok irányába, hogy „hátha nekem is ilyen hivatást kellene választanom...” Nincsen ennél hitelesebb kampány a lelkészi pálya mellett! Indítóerejük van az egyházunk által szervezett kisebbnagyobb nyári táboroknak, találkozóknak is. Az evangélikus középiskolák is egyre inkább sugározzák az oda járó fiatalok életébe az érdeklődést a teológiai tanulmányokkal kapcsolatban. Az utánpótlás nagy százalékát az itt tanító tanárok és lelkészek jó munkájának köszönhetjük. Néha döntő lehet egy kérdés az iskolalelkészhez: „Te hol tanultál? Mire nyílik lehetőség ott? Hogyan lesz valakiből ma lelkész?” Nagyon jó érzés minden évben megtapasztalni, hogy sokan őszinte érdeklődéssel és figyelemmel fordulnak a lelkészképzés, a teológia tanulásának műhelye felé. Most különösen is gondolunk azokra a gyülekezeti tagokra, akik nyitott szemmel járnak az utánpótlást illetően: ha a lelkészi hivatásra alkalmasnak látszó fiatallal találkoznak a környezetükben, akkor biztatják és bátorítják: ne féljen ezt a küzdelmes hivatást választani. Az a jó, ha a megszólítást megelőzi és kíséri az imádság. Nagy bátorító erő a hitéleti képzésre induló fiatal hallgató életében, ha maga mögött tudhat olyan embereket, akik imádságban hordozzák és figyelemmel kísérik az életét. A lelkészképzés felé indulni és benne hűséggel meg is maradni testi és lelki egészségben akkor lehet, ha a teológián tanuló fiatalnak élő kapcsolata van egy gyülekezeti közösséggel, különösen a küldő gyülekezettel és lelkésszel. A német evangélikus templomok mostanában úgy is készülnek a 2017-es nagy reformációi jubileumra, hogy sok helyen látható egy plakát a templomkapukon: „Nyitva van az Ön számára!” Ma különösen nagy szükségünk van arra, hogy nyitott és befogadó egyházként, „templomként” lásson minket a környezetünk. Az üresedő padsorok csak így telhetnek meg új érkezőkkel. Az egyházidegenség csak így változhat át egyházbarátsággá. A hiányzó, de létfontosságú megújulás ezen az úton érkezik el a megfáradt gyülekezetekhez. Jó, ha egy-egy épületünk, templomunk ma már hétköznap is „üzemel” és be lehet térni egy kis levegővételre, imádságra, pár perc lelket erősítő csendre. Sokan keresnek ilyen helyeket napjainkban! Tudományos kutatások egyértelműen jelzik, hogy hazánkban minden harmadik embernek szüksége van valamilyen lelki segítségre, akár csak a kommunikáció szintjén. Ha az egyház a lelket gyógyító fogadótér akar lenni a jövőben, akkor ezért ma kell áldozni és befektetni. Ehhez pedig szükség lesz jól képzett lelkészekre, egyházi munkásokra, akik alapos tanulmányokkal és elmélyült közösségi élettel készülnek fel a minőségi és hiteles munkára az egyházban. Igazából azzal lehetne hirdetni a lelkészi pályát, hogy az valóban olyan hivatás, amely személyes elhívásra épül, és nagyon széles kibontakozási lehetőséget kínál annak, aki ezt választja. Igehirdetés, lelkigondozás, tanítás vagy missziói gyülekezetépítés bőven kínál majd munkát a „vállalkozóknak” A felsőoktatás mai helyzetében nagyon sok kérdéssel kell szembenéznünk és megküzdenünk Magyarországon. A gazdasági szempontokon azonban a jövő igényének kell uralkodnia, még a teológiai képzés összefüggésében is! Túl kell látnunk a nehézségek szövevényén. Távolra érdemes figyelni. Sok mindenről nem tudjuk, hogyan alakulhat majd a jövőben, de az stabilan állhat előttünk, hogy akit megérintett a meghívás az egyházi hivatásra, annak érdemes megtenni azokat a lépeseket, amelyek során majd kirajzolódik előtte, hogy merre induljon, és hová adja be felvételi kérelmét a következő tanévre. Akik majd hozzánk küldik, azokra már most biztatással és örömmel gondolunk. Így nyitjuk ki a kapunkat november 13-án a megszokottnál szélesebbre, és várjuk szeretettel azokat, akik szeretnék átlépni az idei nyílt napon az Evangélikus Hittudományi Egyetem küszöbét. ■ Szabó Lajos, az EHE rektora Száz évvel ezelőtt Páhi községben különleges, kicsiny templom épült: a hétköznapokban sokáig szolgált a lelki hajlék a település iskolájaként. A több évtizede a református gyülekezettel közösen használt templom kicsinek bizonyult október 27-én a szentelés századik évfordulóját ünneplő közösségnek, így a gyülekezet nagyobb része a templomkertben felállított sátorból hallgatta Gáncs Péter püspök igehirdetését, valamint az istentiszteletet követő köszöntéseket. A Csengőd-Páhi-Kaskantyúi Társult Evangélikus Egyházközség lelkésze, Nagy Veronika kezdte a köszöntések sorát, emlékezve a gyülekezetben korábban szolgáló elődeire, majd átadta a szót az egyházkerület felügyelőjének, Radosné Lengyel Annának, akit id. Cserháti Sándor professzor, majd Sárkány Tiborné követett. A köszöntők sorából nem maradhatott ki a gyülekezettel hagyományosan jó kapcsolatot ápoló Pénzes Péter református lelkipásztor és Podmaniczki Imre katolikus plébános sem. A templom különleges múltjára utalva a gyülekezeti teremben szép kiállítást rendeztek, amelyben a korabeli falusi iskola eszközeivel, dokumentumaival és a gyülekezet múltjával ismerkedhet a látogató. ■ Kiss Tamás Örömeink Beszélgetés Adorjáni Dezső Zoltánnal, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökével- Több szórványhelyen is megfordult Püspök úr az elmúlt hónapban. Kiket látogatott meg?- Októberben valóban több szórványban jártam. Ünnepség zajlott 6- án többek között Temesbökényben, ahol a templom felépítésének százötven éves jubileumát ünnepeltük meg, és felszenteltük a gyülekezeti házat. Ezután 27-én Kézdivásárhelyen adtunk hálát a hatvanöt éves, megújított evangélikus templomért.- Mi volt a benyomása, van értelme a szórványlét küzdelmeinek, vagy kár erőt, energiát, anyagiakat fektetni a szórványokba, mert halálra vannak ítélve?- Ez az út megerősítette bennem, hogy Isten sokszor ott ad növekedést, ahol az ember talán nem is várja, vagy ahol emberileg ezt teljesen lehetetlennek tartottuk. Gondoljunk csak bele: az elmúlt időszakban, főként a hetvenes, nyolcvanas években volt egy olyan hibás elképzelés, illetve egyházpolitika - természetesen állami sugallatra -, hogy fölösleges foglalkozni az olyan helyekkel, mint Temesbökény, Simonyifalva, Szapárliget, Kézdivásárhely, Csíkszereda, Nagysemlak - és sorolhatnánk tovább -, hiszen ezek halálra vannak ítélve, a közösség vegetál, sorvad. Nincs tehát semmi esély arra, hogy ezeken a helyeken jövőt építsünk. És lám: mindennek cáfolatául Temesbökénynek mára nemcsak a temploma, parókiája újult meg, hanem gyülekezeti házat építettek, illetve újítottak fel a helyi evangélikusok. Az istentiszteleten zsúfolásig megtelt a templom, és egész napos ünnepi műsor volt - bizonyíték ez arra, hogy él, virágzik, nem apadt el ez a szórvány. Kontrasztként ugyanakkor ott van egy szomszéd - valamikor német - falu, Kissemlak. A németek egyszerűen kivándoroltak, az otthon maradottak pedig feladtak mindent. Feladták a templomot, az istentiszteletet, feladták a községet. így lassan az enyészeté lett a parókia, a templomból elhordták minden használható, mozgatható dolgot. Ma már csak a csonka, szürke templomtorony - mintegy mutatóujjként az ég felé — jelzi, hogy itt valamikor egy ezerlelkes, élő, virágzó közösség volt. Számomra Isten ezekkel azt mutatja meg nagyon megszégyenítő módon, hogy ahol az ember leír valamit, ott ő felír. És ahol az ember felír, nem biztos, hogy Isten is felír. Az embernek több hittel kell hagyatkoznia Isten kegyelmére - nem azt kell mérlegelnünk, hogy tegyünk-e valamit egyáltalán. Tenni kell, mert a növekedést Isten adja!- Ezt a „leíró”, lemondó hozzáállást Kézdivásárhely esetében is megtapasztalhattuk, hiszen a templom és a szórványgyülekezet évtizedekig el volt hanyagolva. Változott-e a helyzet, és ha igen, miben?- Az elmúlt évtizedekben valóban úgy érződött, hogy a kézdivásárhelyi evangélikus szórványközösség egyszerűen felszámolja önmagát, megszűnik. A templom léte is majdhogynem értelmetlenné vált, még azon is gondolkodtak, hogy el kell adni. És mára itt van egy megújuló templom. De ennél is fontosabb, hogy az élő kövek temploma kezdett el épülni! Igény van a rendszeres szolgálatra, vágynak az emberek az istentiszteletek és a lelki élet után.- A kézdivásárhelyi evangélikus templom kapcsán szokta említeni Püspök úr, hogy ennek a története jelképesen az erdélyi magyar sorsot is magába sűríti. Hogyan értsük ezt?- Jelképes már a templomépítés története is. Amikor 1944 júniusában elkezdték az építkezést, akkor Kézdivásárhely - a második bécsi döntés értelmében - Magyarországhoz tartozott. Az ünnepélyes alapkőletétel közben - Járosi Andor főesperes végezte ezt a szolgálatot - légiriadót rendeltek el. Mintegy előjátéka volt ez a közeledő megrázó eseményeknek. Amikor a templom már szinte teljesen kész volt, 1944 őszén bevonultak a szovjet csapatok, és az építkezést abba kellett hagyni. A magyar közigazgatás megszűnt, légüres térbe került a város. 1945-től viszont újra Romániához tartozik Kézdivásárhely, így a gyülekezet tagja lett a romániai evangélikus egyháznak. A templomépítés - a körülmények miatt lassan, de - folytatódott Argay György püspök támogatásával, Kovács László lelkész és Bothár Vilmos felügyelő áldozatos munkájával. A felszentelés időpontjában - 1947. november 2-án - pedig karnyújtásnyira volt a rendszer megváltozása, a kommunista hatalomátvétel... Nem is beszélve a hatalmas gazdasági átalakulásról, amely akkor zajlott. Valóban jelképesen mutatja tehát ez a történet az erdélyi magyarság sorsát. Vigasztaló viszont, és optimizmusra ad okot, hogy míg a hatvanas, hetvenes években szinte lehetetlen volt Kézdivásárhely gondozása - ezt államilag is minden eszközzel megakadályozták -, most azt tapasztaljuk, hogy bár nagyon kicsi, ötven-hatvan fős a gyülekezet, de létezik, és igényli a szolgálatot. Tanulságos az is, hogy évtizedekig úgy tűnt, szinte fölöslegesen épült fel a templom, most viszont három felekezet is használja. Tudniillik az unitáriusoknak nincs lelki ÉGTÁJOLÓ hajlékuk a városban, ugyanakkor egy körzet református gyülekezete is rendszeresen tart istentiszteleti alkalmakat az evangélikus templomban. Nem volt tehát hiábavaló a felépítése, mert ahol Istent dicsőítő lelkek vannak, ahol Isten gyülekezete megjelenik, az igét hirdetik és kiszolgáltatják a szentségeket, ott anyaszentegyház van. ■ Vagyasné Boldizsár Beáta Adorjáni Dezső Zoltán püspök Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház