Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-04 / 44. szám
„Evangélikus hívőként mit jelent ma nekünk az, hogy a reformáció, a lutheri örökség az életünknek az identitásunkat és gondolkodásmódunkat alakító és formáló része?” A reformáció és értelmünk megújulása !► 9. oldal „Úgy igyekeztünk elkészíteni az e-könyv formátumát, hogy az is elolvashassa, akinek nincs speciális e-olvasója vagy táblagépe, csupán egy hétköznapi számítógépen szeretné megtekinteni a kötetet.” Megjelent a Luther Kiadó első e-könyve !► 5. oldal . .Luther egyházában éppen a reformátor példája és hitvallásainkban is olvasható érvei nyomán alakult ki a sokféle liturgikus rend néhol díszesebb, néhol pedig egyszerűbb formája.” Ami megoszt, és aki összeköt !► 13. oldal Az „esküszegő” doktor 8. oldal Luther útján - bakancsban, hátizsákkal, kerékpáron ► 7. oldal „Kézben és kézből éltem az életem” !► 8-9. oldal Térképből múzeumba !► 15. oldal REFORMÁCIÓ ÜNNEPE - ROM 3,20-27 A rómaiak hiábavaló dicsekedéséről Árnyék vagy utánzat? Valamikor régen - így képzelem - a pusztában vándorló, honát kereső népnek azért volt szüksége Mózes szavára, irányt mutató rendelkezéseire, hogy megvesse lábát azon a földön, amelyet Ábrahámnak s miatta nékik ígért az Isten. S miközben hétköznapi életében, munkájában, közügyéinek intézésében erősen hasonlóvá lett a körülötte élőkhöz, kultusza, vallási előírásai és szokásai nem engedték feloldódni a nála hatalmasabb birodalmakban és kultúrákban. Mire jó a törvény? Elkülönít, megőriz és megigazít - személyválogatás nélkül. Akik magukra veszik igáját, tudják, kik ők, és miért. A törvény szelektál és minősít: a közös megegyezés meghalad minden személyességet, de a személyeskedést is. A törvényadó személyes értékei és teljesítménye nem írhatja fölül a közösség önérdekét, tehát a hozzá tartozók individuális teherbíró képességét. A zsidóság háromezer éves története tanúsítja, hogy ez működik: jó a törvény, és jó azok közösségéhez tartozni, akik a törvény karámjában élnek- Isten dicsőségére. Pál apostol Rómában élő híveinek azonban azt írja, hogy ez mégsem így van: „Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik” Mit jelent ez? Elege lett abból a közösségből, amelyhez éppen a törvény betöltése révén, sőt kizárólag ennek napi aktív megélése által lehet tartozni. A törvény önmagában sem nem jó, sem nem rossz. A törvényhozó közösséget lehet, s ha lehet, kell is minősíteni. Az apostol Tóra-hű zsidó volt haláláig. Halála pedig mesteréhez méltón- kádós haSém - az Örökkévaló nevének megszentelése, mártírium: igazi tanúság és tanítás volt. De nem törvény, nem szabály, még csak nem is példa, sőt lényege szerint: „törvényentúliság” Ahogy írja, számára „a törvény nélkül jelent meg Isten igazsága” Akárcsak ezerötszáz évvel később a bányász fiából szerzetessé és tanítóvá lett Luther Mártonnak vagy korábban Augustínusnak - ők mindnyájan meghasonlottak. Elviselhetetlenné lett számukra az őket megteremtő, felnevelő közösség. Szabad szellemű, bátor férfiak voltak, akik nemcsak gyermekkoruk szociokulturális meghatározottságait hagyták faképnél, de megátalkodottan hittek abban, hogy az ember - nem csak ők, a többiek is - minden megkülönböztetés nélkül eljuthat az igazság ismeretére. Csak a szabadságra elhívott és teremtettségi rendjét létfeladatként hol büszkén, hol szomorúan, de mindig hordozó ember lehet vendége Isten asztalának. „Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” - írja az apostol -, ezért szükségszerű, hogy csak Isten rendezheti emberével közös dolgaikat. Ha akarja, és azzal, akivel akarja, és akkor, amikor neki tetszik. S mindebben nemcsak kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan, de számonkérést sem tűr az Isten. Lelke és szava teremt, és ha kell, újjáteremt. Tönkretesz és megajándékoz, ültet és irt. Ettől szenvedett Jób és Jeremiás, ennek örült Dávid és a babiloni fogság evangélista prófétája, második Ézsaiás, és ettől vált lassan tűnődővé A Prédikátor könyvének írójától a názáreti Jézusig minden élni és hinni bátor tanúja az Örökkévalónak. Nincs semmi kétségem: igazságát ma sem akarja másképp megmutatni, mint tette ezt a próféták és apostolok idejében, a kazamatákban élő ősegyAZ ÜNNEP IGÉJE házban vagy a reformáció gyönyörűséges, embert próbáló küzdelmeiben. Aki teljes szívével Isten szaván csüng, az belülről tudja: az ő ideje „e mostani idő” Mert aki van, az mindig „most van” vagy nem is volt, s nem is lesz soha. Ez a hiábavalóságok alá rekesztett ember végső tapasztalata az életről és önmagáról. De aki van-ként volt, az az elrejtőzködésében is egy, igaz Isten. Aki, ha neki tetszik, a belé vetett hitet is a hiábavalóság álarca mögé rejtheti, nemcsak haszontalanná, hanem értelmetlenné is téve Jób küzdelmét azért, hogy legalább őt el ne veszítse. Jóbnak is, nekünk is csupán a hit marad: még ha mindahányszor Isten nem igaz voltáról győz is meg bennünket a vele való tusakodás és a történelem, csupán a bennünket megigazító szuverén kegyelem juttathat el ahhoz a hithez, amelyet az apostol így mondott: „Mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz!’ Másképp fogalmazva: mivel ő igaz, azért igazította meg azt, akit akart, s azért igazíthatja is meg a mindig múló időben, akit akar. Húsvétkor Jézust is, és azt is, aki immár Mózes nélkül, Jézusért hisz őbenne. Nem az igazzá létei lehetetlen, és nem is a vidám szív vagy a szabad lélek vált lehetetlenné a Jézusban személyes megváltójára lelt embernek. Hanem a dicsekvés. Lehet sóvárgó lélekkel keresni az Istent. Lehet fölpanaszolni hiányát, Jóbként vagy Jeremiásként átkozódva. Lehet kétkedőn kutatni lába és keze nyomát a természetben vagy a történelemben, lehet túl minden szkepszisen magunkban vagy szeretteink körében imádkozni, és lehet reggeltől estéig és estétől reggelig hálát adni mindenért. De dicsekedni nem lehet - még egy ágostai hitvallású magyarnak sem, kivált, ha lelkész. ■ Donáth László ■ Lázár Attila „S elfelejtem, hogy minden látható, / tapintható és megcsókolható: / a rejtett igazinak / árnyéka csupán.” Az utóbbi napokban jutottak eszembe - talán nem véletlenül - Dsida Jenőnek, az erdélyi keresztyén költőnek eme kedves, kissé filozofikus hangvételű, ám teológiailag is „értékesíthető”, őszinte szavai. Igen, az ember, ha okos, ha bölcs, ha templomjáró is, könnyen felejti az axiómát, s gyakran megesik, hogy összetéveszti a „rejtett igazit” annak „árnyékával” E tévedés talán emberi gyarlóságból ered, s így van is rá bűnbocsánat, ám ha a tévedés folyamattá lesz, végső kifejletében már kifejezetten ördögi eredményre vezet: a tetszetős utánzatra késztet, majd pedig az utánzatot igazinak nyilvánítja. Mert az árnyék mindig utal az „igazira” mindig kötődik ahhoz. Lehet, hogy nem elég tetszetős, biztos, hogy változékony is, viszont elválaszthatatlanul hozzátartozik az igazihoz. Nem így az utánzat, amelynek - noha tetszetős és változatlan a megjelenési formája - egzisztenciális kötődése nincs az eredetihez, az igazihoz, attól elidegenedett módon, önálló „életet él”. Amikor a 21. század egyházáról, az egyház jövőjéről gondolkodunk - és ilyenkor jó, ha megmaradunk a magunk háza táján -, azt kell megvizsgálnunk, hogy egyházunk, gyülekezetünk árnyék-e, vagy utánzat. Életbevágóan fontos e kérdés megválaszolása! De vajon miért elodázhatatlan az őszinte szembenézés? Azért, mert a tét hatalmas. Gondoljuk csak meg: ha árnyék, akkor az Úr (küriosz) áll mögötte; ellenben ha utánzat, akkor sajnos a titkon bomlasztó, szemfényvesztő diabolosz szervezte be magát a keresztyénnek mondott képződménybe. De tudunk-e mondani valamit a „rejtett igaziról” kifejezetten az eklézsia vonatkozásában? Igen, tudunk, nem is keveset. A „rejtett igazi” - Pál megfogalmazásában - a Krisztus-test! Testvérem! Ha ezt mondod: „nem tudtam róla” akkor nem mondasz igazat, és hetente meghazudtol téged a saját nyelved, amellyel vallód: „Hiszem az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházat.” De vajon feltetted-e már valaha a kérdéssort magadnak: mi az, hogy „egy” mi az, hogy „szent” mi az, hogy „egyetemes”, és mi az, hogy „apostoli”? És ha ezen túl is lennél már, továbbléptél-e szívedben és elmédben? Elmentél-e már egy egészen egzisztenciális határkőig: „Vajon amiben én részt veszek, amihez adom magamat, az valóban az egység irányába mutat? Az valóban a szentséget munkálja? Az valóban az egyetemesség horizontját szélesíti? Az valóban az apostoliság lényegét mélyíti el?” Ha nem így van, akkor legjobb, ha abbahagyod, és kezdesz valami egé-Ha nem tud meglenni a Lélek dinamikus jelenléte nélkül, akkor árnyék, és az Úr áll mellette. Ha elég számára a szentimentális atmoszféra, akkor diabolikus utánzat. szén újat. Ha senki nem ért meg, hát egyedül. Hogy ne légy az utánzat szolgája s a diabolosz foglya. Lehetőség van tehát arra, hogy a szervezett egyház és benne az egyes gyülekezetek helyesen tájékozódjanak. Ha egyedül Jézus Krisztusnak, a főpásztornak kíván követő „nyája” lenni, akkor árnyék, és akkor ő megy előtte. De ha igénytelenül és meggondolatlanul rábízza magát akármennyire képzett béresekre, akkor utánzat, és a diabolosz űzi. Ha nem tud meglenni a Lélek dinamikus jelenléte nélkül, akkor árnyék, és az Úr áll mellette. Ha elég számára a szentimentális atmoszféra, akkor diabolikus utánzat. Ha rajongva csüng annak személyén, szaván, tettén és tervén, akit ajkával „Úrnak” mond, akkor árnyék, és az Úr körülveszi. De ha kiégettségét tartósítószeres konzervliturgiával álcázza, akkor diabolikus utánzat. Ha rá mer kérdezni: „Urunk, mondd, te hogyan látsz minket? Mit cselekedjünk?”- akkor árnyék, és az Úr eligazítja. Ha csupán klubszerű létre vágyik, hogy a maga érzelmi, kapcsolati, szociális vagy kulturális igényét kielégítse a maga jó közérzetének és a környezet pozitív ítéletének fenntartása érdekében, akkor diabolikus utánzat. A sort nem folytatom, mért érzem, hogy szavaim erőtlenek ahhoz, amit szeretnék megértetni. Inkább kérek tőled valamit, tisztelt Olvasó. Annyiannyi év után vedd le a Bibliádat a polcról! Porold le, simogasd meg, és nyisd ki! Nem, nem! Ne mondj el egy imát! Inkább imádkozz! Talán életedben először. Talán életedben először igazán. És a rejtett igazi, „a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván” (Mt 6,18). A szerző a kelenföldi evangélikus gyülekezet tagja, teológiát végzett nyugdíjas szociális munkás EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLED. ÉLED?
