Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-14 / 41. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. október 14. *■ 7 Ha lenne több idő Születésnapi beszélgetés Halász Judit színművésszel ► Az egyik legboldogabb magyar színész: szeretik a felnőttek, rajongva hallgatják a gyerekek, együtt éneklik vele Weöres Sándor versét: „Csiribiri csiribiri / zabszalma - / négy csillag közt / alszom ma.” Betegségéről tudomást szerezve az egész ország aggódott érte, és felsóhajtott, mikor hallotta a jó hírt: meggyógyult, újból játszik színházában. Ismerősöket, barátokat kérdeztem: nézik-e Halász /üdítőt? Volt, aki azt mondta: „Reményt sugároz a mosolya.” A másik azt felelte: „Már nem nézem, egyidősek vagyunk, és ő fiatal nő.” Bizony letagadhatna sok évet a hetvenből, annak ellenére, hogy kicsit fáradtan érkezett. Nehéz napok után és szoros napok előtt, de amikor édesanyjáról kérdeztem, születése másik „hőséről” újból a kedves arcot láttam magam előtt.- Ahogy múlnak az évek, az embernek egyre gyakrabban eszébe jut a gyerekkora - kezdi az emlékezést. - És egyre inkább foglalkozik az akkori történésekkel. Nem vagyok közeli kapcsolatban az unokatestvéreimmel, valahogy messzire kerültünk egymástól. A legközelebbi unokaöcsém meghalt a nyáron! Három és fél éves lehettem, amikor hazahozták a kórházból, mert akkor született. A halála rettenetesen megrázott. Nekem sokáig ő volt a kistestvérem, nagyon szerettük egymást. Azután mi elköltöztünk távolra, kevesebbet találkoztunk, de most egyszeriben előjöttek a közös emlékek... Nekem nagyszerű édesanyám volt. Békésen neveltek, nagy szeretetben. Mikor születtem, édesapám a Don-kanyarnál szenvedett, és kapott két hét szabadságot, hogy meglátogasson. A fele ráment az utazásra, de a többit velünk tölthette. Apám öccse francia fogságba esett, 1946-ban került vissza. Anyai ágon még két férfi is távol volt tőlünk, végül, hál’ Istennek, mindenki hazatérhetett. Anyám édesapját Helfensteinnek hívták, a család 800-ból eredezteti magát, Svájcban a Landes Múzeumban van egy szoba, ahol az egyik ősömre emlékeznek. Közöttük, úgy mondják, útonálló és őrgróf is található. Az anyai nagyszülők felvidékiek, az apaiak szintén onnan jöttek. Az apai nagymamám teljesen szlovák volt, nagyapám félig szlovák, félig magyar. Egy nagyon sok helyről jött és összekovácsolódott családba kerültem első unokának. Úgy mentem haza, hogy mindig várt valaki, akivel lehetett beszélgetni vagy játszani. Megértem azokat a gyerekeket, akik arra vágynak, hogy így lakjanak. Unokáim is mondogatják, két ház kellene egymás mellett, közöttük pedig egy híd, hogy bármikor át lehessen menni látogatóba.- Hogyan került a színészi pályára?- Nem tudom. De azt igen, hogy apukám mindig mesélte, Ambrus nagyapám szeretett volna bohóc lenni. Apámat mindig vitte a Beketov-cirkuszba és a Jancsi-arénába, és bámulattal nézte a bohócokat. Nekem első általánosban, az év végén a tanító néni adott egy verset, József Attilától a Mamát. Nem éppen gyerekvers, de anyukám olyan szépen és türelemmel értette meg velem a vers lényegét, hogy az utolsó tanítási napon, mikor bejöhettek a szülők megnézni, mit tanultak a gyerekeik, olyan sikerem volt, hogy attól kezdve én lettem az iskola versmondója. Elköltöztünk, de az új helyen is felfedezte a tanárnő a versmondó tehetségemet. Sőt nagyszerű énektanárom lett, aki maga is népdalgyűjtő volt. Azt mondta, szépen énekelek, és bevett az iskola kórusába, ahol sokszor énekelhettem szólót. Rengeteget jártam színházba, lelkesen moziba, de meg nem fordult a fejemben, hogy a színészet, az hivatás, mesterség. Mikor megmagyarázták nekem, már nem voltam bizonytalan, ha kérdezték a felnőttek, hogy mi leszel, ha nagy leszel. Érettségizni kell, aztán felvételi vizsgát kell tenni a Színművészeti Főiskolán, mondta egy okos ember, és sok-sok verset kell tudni. Ez nekem igazán nem ment nehezen! Megpróbáltam, és szerencsére az első nekifutásra sikerült.- Kikkel járt együtt?- Nagyon jó évfolyam volt. Béres, Tordai, Szegedi, Polónyi, Dobós. Mi voltunk a lányok az osztályban. Két évig nem lehetett külső szereplést vállalni. Másodév végén bejött hozzánk Keleti Márton, Bacsó Péter és Szász Péter, és azt mondták, hogy egy filmet forgatnak gimnazistákról. Esős vasárnap volt a címe, négyen játszottunk benne: Béres Ilona, Polónyi Gyöngyi, Tordai Teri és én. Mikor végeztünk a főiskolán, két évre kötelező volt vidékre szerződni, de mikor mi letöltöttünk egy évet - én a Pécsi Nemzeti Színházban -, feloldották a rendeletet, és Várkonyi rögtön leszerződtetett a Vígszínházba. Az első előadásban együtt játszhattam Darvas Ivánnal, aki szintén abban a szezonban szerződött a Vígszínházhoz. Várkonyi volt a rendező, és a premier fergeteges sikerrel zárult. Úgy éreztem, filmben ugyan már találkoztam a színház sok tagjával, de most a tagjai közé is befogadott a társulat.- Nem félt színészóriásokkal együtt játszani?- Soha nem féltem. Ők nagyszerű emberek voltak, kivételes színészek. Ha elfogadtak valakit, akkor kollégák voltunk, és nem számított, ki mögött milyen színészi múlt van, csak az, hogy aznap este milyen az előadásban. A közönségnél senkinek sincs protekciója...- Visszatekintve melyik szerepét érzi a legfontosabbnak?- Mindegyik fontos volt akkor, amikor csináltuk. A színházművészet kegyetlen, néhány hét múlva már alig emlékeznek egy alakításra. És újrajátszani pontosan úgy nem lehet soha egy előadást. Ezt én tudom, a közönség jó, ha egyegy pillanatot megőriz egy alakításból. Az első televíziós játék, amelyben szerepeltem, Szép Ernő egyfelvonásosa, a Május volt. Agárdi Gábor és Szabó Gyula voltak a partnereim, a nagyszerű Ádám Ottó rendezte. Ezért gratulált nekem Várkonyi a főiskola folyosóján, ami óriási megtiszteltetés volt. Szép Ernő stílusa engem nagyon megragadott, nagyon közelinek éreztem magamhoz. El is olvastam mindent, amit írt, és az volt a vágyam, hogy egyszer eljátszhassam Tóth Manci szerepét a Lila ákácban. És úgy adta az élet, hogy eljátszhattam filmen, azzal a rendezővel, aki rengeteg régi, sikeres magyar filmet készített, mint például a Hyppolit, a lakájt. De szerettem a Szabó István Szerelmesfilmjében játszott szerepemet, Rózsa János és Kardos Ferenc Gyerekbetegségek című filmjét, az Ismeretlen ismerőst - és sorolhatnám tovább, hiszen csak akkor vállaltam el egy szerepet, ha hittem a rendezőben, és a szerepet is jónak találtam. Sok nagyszerű emberrel dolgoztam, színésszel és rendezővel, akik már sajnos nincsenek közöttünk...- Említette, mennyi sebzett gyermek van. A művészember is érzékeny. Hogyan tud eligazodni ebben a gyűlölködő világban?- Egyre nehezebb tisztán látni. Nekem teljesen mindegy, kinek a gyereke ül a nézőtéren. Igyekszem mindig a teljeset adni, megajándékozni őket valami széppel. Azt mondom, amit gondolok; a koncert az egyetlen olyan hely, ahol senki nem mondja meg, hogy mit tegyek, mit változtassak, milyen sorrendbe tegyem a dalokat. Minden gyerek csoda, előttük a jövő.- Sokan úgy ismerik, mint aki a gyerekeknek énekel.- A főiskola elvégzése után énekeltem egy francia sanzont, amely népszerű lett. Nagyon tetszett, amit az Illésegyüttes játszott, a szövegek is jók voltak, jól tükrözték az én korosztályomnak a hovatartozását, szellemiségét. Ismertük egymást a zenekarral, s egyszer Bródy János levett a polcról egy Weöres Sándorkötetet, és eljátszotta a Csiribirit... Azután megszületett a Micimackó. Az első lemezt nem gyerekeknek készítettük, sok minden volt benne. Ami nekem jelentett valamit az életemben, arról énekeltem, de elsősorban verseket. A fiam akkor múlt kétéves, kimentünk a játszótérre, és hallottam, hogy a kicsik a bugyuta slágerszövegek helyett azt éneklik, hogy „Bóbita, bóbita táncol” A következő lemezt már gyerekeknek szántuk. Egyszer aztán megjelent az öltözőmben három fiatalember a Bojtorján együttesből, és azt mondták, tudják minden dalomat, lépjünk fel együtt. A gyerekekkel való találkozás olyan hatással volt rám, hogy máig sem tudok szabadulni tőlük.- Mit játszik a közeljövőben?- A jelenlegi repertoárból négy előadásban játszom. A Hegedűs a háztetőn nagyszerű előadás, zenés darab; Túl a Maszat-hegyen, Varró Dániel verses meséje Presser Gábor zenéjével; a Sylvia egy amerikai vígjáték, és tizenhat éve szerepel a műsorunkban. És játszom egy számomra nagyon kedves előadásban is, a Monokliban, amelyet Molnár Ferenc írásaiból állított össze Fesztbaum Béla, aki rendezője is az előadásnak. Ezek az írások pontosan száz éve születtek, de semmit nem veszítettek aktualitásukból. Az előadás másik érdekessége, hogy számomra nagyon kedves kollégákkal lehetek együtt: Kern András, Tahi Tóth László, Lukács Sándor, Harkányi Endre, Rajhona Ádám; Venczel Vera, Szegedi Erika, valamint jómagam vagyunk a „lányok”.- Végül az Evangélikus Élet olvasói nevében kérdezem hitéről, a közelgő ünnepekről.- Van egy kis evangélikus kötődésem. A gimnáziumban az akkori egyik legjobb barátnőm édesapja budavári esperes volt. Ha együtt lehettünk, beszöktünk a templomba, és az orgonát próbáltuk beindítani. A férjem vallását követve a fiunkat evangélikusnak kereszteltük. Én katolikus vagyok, hívő ember, de sokszor hiányzóm a templomokból. Karácsony gyönyörű ünnepén azért előfordulok kedves templomomban. Sokat barangolunk Olaszországban, főleg Toscanában és Umbriában. Egyik templomból a másikba megyünk, talán ott pótolok valamit mulasztásomból, hiszen egymást érik a fantasztikus élmények. Titkos csodák. ■ Fenyvesi Félix Lajos 100. születésnapon a 100. zsoltár Tátrai Vilmos-emlékhangverseny ► Áhítattal egybekötött hangversenyen emlékeztek születésének századik évfordulója alkalmából Tátrai Vilmos hegedűművészre a Deák téri evangélikus templomban. A Tátrai Alapítvány szervezte, október 7-i koncert része annak az októberi programsorozatnak, amellyel az 1999-ben elhunyt világhírű hegedűművész emléke előtt tisztelegnek. Az evangélikus Tátrai Vilmos a 20. századi magyar zenei élet egyik meghatározó egyéniségeként 1946-ban alapítója volt a Tátrai-vonósnégyesnek, és hosszú évtizedeken keresztül (1978-ig) koncertmestere az Állami Hangversenyzenekarnak. 1965- 1998 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanáraként, majd professzoraként generációk kaptak tőle életre szóló útravalót a zene világában. Emellett nemzetközi zenei versenyek rendszeresen meghívott zsűritagjaként is tevékenykedett, és több mint száz lemezfelvétel fűződik a nevéhez. Számtalan kitüntetése mellett többek között a Kossuth-díj (1958), a Bartók-Pásztory-díj (1985), a Magyar Köztársasági Érdemkereszt (1992), a Ferencsik-gyűrű (1992) és a Musica Omnia Nagydíj (1993) birtokosa is volt. Tátrai Vilmosra emlékeztek a vasárnapi ünnepi hangverseny előadóművészei, a koncerten jelen lévő családtagjai, barátai, ismerősei, a zenebarátok és az evangélikus gyülekezet. Az ünnepi eseményt Prőhle Gergely nyitotta meg. A Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője beszédében megemlékezett az egykor a kispesti gyülekezethez tartozó cipszer iparoscsalád gyermekéről, Tátrai Vilmosról, akire gazdag zenei pályafutása, világhírű sikerei révén „Bach egyháza és Kodály országa” méltán büszke lehet. Prőhle megköszönte a zeneszerető magyar evangélikusoknak - többek között dr. Kamp Salamon karnagynak és Tátrai Vilmos családjának -, hogy a vasárnapi emlékhangverseny létrejöhetett. A hangverseny első számaként G. F. Händel Passacagliája hangzott el Szenthelyi Miklós (hegedű) és Faludi Judit (cselló) előadásában (képünkön). A szépszámú közönség tetszéssel fogadta a műsort, mely ezek után /. S. Bach János-passiójának (BWV 245) Ich folge dir gleichfalls szopránáriájával folytatódott Fülöp Zsuzsanna előadásában. A művésznő, betöltve a templom akusztikai terét, kiemelkedő színvonalon énekelt, színes és egyéni hangján. A Lutheránia ének- és zenekar előadásában hangzott fel ezután - Kamp Salamon vezényletével - Bach Ein feste Burg ist unser Gott (BWV 80) kantátája. (Az evangélikus koráit Luther Márton 1527 és 1529 között írta.) A kantáta első részében némi aránytalanságot vehettünk észre, mivel a kórus hangzása felülmúlta a vonósok összhangerejét, de ez később,Jekl László (basszus) és Czabán Angelika (szoprán) áriáinak kísérete alatt visszaállt a megfelelő arányokra, s a Bachkantátát az együttes meggyőző művészi tartalommal adta elő. A Lutheránia énekkar biztos szólambelépésekkel, dinamikákkal, érthető szövegmondással és az orgona nyugodt continuo kíséretével igazi ünnepet varázsolt. Németh Judit (alt) és Csapó József (tenor) áriája is megkapó volt, továbbá kiemelkedően finom zenei hangzást produkált a zenekar oboaművésze, aki visszafogottan kísérte az énekesek szólamait. Az ünnepi hangversenyen Gáncs Péter hirdetett igét. Egyházunk elnök-püspöke Tátrai Vilmos századik születésnapjára, az ünnepi hangversenyre a 100. zsoltárt idézte fel a gyülekezet számára. E hálaadó zsoltárral köszönte meg ezt a különleges alkalmat, a művészek munkáját, illetve ezzel mondott köszönetét a művész családjának. Igehirdetése után folytatódott a Lutheránia előadása, majd zenei zárásként Bach D-moll chaconne-ja hangzott el Baráti Kristóf (hegedű) előadásában. A közönséget lenyűgözte a hegedűművész rendkívül szuggesztív előadásmódja. Mind motivikus, mind akkordikus játéka biztos technikai tudását bizonyította. S ehhez hozzájárult az az emberi, nyugodt tempókezelés, ahogyan vitte a zenét a hegedű húrjain. Magával ragadó nyugalom áradt játékából. A hallgató szinte egyedül érezte magát a templomban Bach zenéjével, mely szinte nem is emberi hallgatóságnak, hanem az égieknek szólt. Azoknak is, akik már nincsenek velünk, de emlékezünk rájuk. ■ Hetessy Csaba
