Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-30 / 39. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. szeptember 30. »- 11 Ilyenkor, szeptemberben. Ilyenkor, szeptemberben feltűnően sok lehajtott fejű kisgyereket látok, ami aztán eszembe juttatja Móra Ferenc Szeptemberi emlék című novelláját. Az írás főhőse a másodikos gimnazista kisfiú, aki a család szegénysége miatt nem járhat iskolába, ám - tudásszomja miatt - az ablakon kívül hallgatózik latinórán. Amikor Eyszrich tanár úr megkérdezi a diákoktól, hogy magyarul miként lehetne legjobban visszaadni az Unus esDeus mondatot, akkor sorra hangoznak el a tökéletlen fordítási kísérletek. Egy vagy Isten.- No, nem egészen. Micsoda szórend ez? Nagy Mátyás észbekapott.- Vagyis hogy: egy Isten vagy... Megint a tanár úr hangját hallottam:- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?” A kint fülelő kisfiú - a gyermek Móra Ferenc - ezek után már nem tudja magába fojtani saját megoldását, és kalapáló szívvel, az izgalomba beleszédülve bekiáltja az ablakon: „Egyedül te Szeptember közepén évek óta ismétlődő sormintaként jelenik meg az életemben a hitoktatás. Ennyi év alatt sok minden megtörténik az emberrel - volt már óriási, harmincfős óvodás csoportom és két-három fős kis csapatom is. Volt csupa lány, idén pedig új kihívásként megkaptam a csupa fiú változatot. A sok barkácsolós, éneklős, virággyűjtős, szelíd foglalkozás után itt van újra a nagy csaták és hőstettek felidézésének ideje. Ha eddig Eszter, Anna és Sára vezették a népszerűségi listát, most ismét az élre kerülhet Sámson, Józsué és Dávid. Örömmel várom az idén rám bízottakat, és nagy várakozással nézek Istenre, hogy vajon mi jót készített nekünk erre a tanévre. És persze akarva-akaratlanul felidéződnek arcok, sorsok a régi időkből. Jó néhány évvel ezelőtti fiú többségű hittancsoportunk egyik jellegzetes alakja volt Bamus. Nem is gondoltam, hogy hozzánk íratják. Nem nálunk keresztelték, nem is igen volt kapcsolatunk azelőtt, de Bamus valahogy mégis kinézhetett magának, mert az első órán ő is ott feszített a sorban az oviból már jól ismert régi tanítványaim között. Nagy fekete szeme huncutul csillogott, és ahányszor a padok között járva megsimogattam a fejét, mindig hálás mosollyal simult a tenyerembe. Megszerettük egymást, jól elcsatázgattunk az órákon. Harcoltunk mi filiszteusokkal és ammóniákkal, győztünk Gedeon és Dávid oldalán az Úrral, szóval szépen telt a tanév, és reménykedtem, hogy szépen telegetnek a szívek-fejek is jó üzenetekkel. Már tavaszodott, amikor az Újszövetségről szólva komolyabb fordulatra szántam el magam. Az élő vízről akartam beszélni, amely ugye azért elég elvont fogalom, hát cselhez folyamodtam. Van egy olyan növényke, amely a sivatagban csontszárazzá töpörödve vészeli át a víztelen hónapokat, éveket, de ha eljön a várva várt eső, azonnal kizöldül, életre kel, csodás virággá bomlik. Jerikó rózsája a neve. Ezt vittem be a kis csapatnak.- Nézzétek csak, tapogassátok meg, él ez a növény? - adtam a kezükbe a gombóccá szikkadt kis csomót. A gyerekek a fejüket rázták. Nem, valóban nem látszik benne életnek semmi jele.- És most betesszük a vízbe, meg is öntözzük, lássuk, mi történik vele! - adtam ki a parancsot. A kis csapat szájtátva figyelt. A töppedt száradék, amint vizet ért, azonnal mozgolódni kezdett. Havagy az Isten!” A szegénységet legyőző tudásszomjat érzékletesen bemutató novellát ezzel a mondattal zárja Móra: „...mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyerekeket látok...” E szeptemberi emlék nyomán két kérdést fogalmazok meg magamban. Az első: létezik-e ma is tisztes szegénység? Vannak-e olyan koldussorsra jutottak, mélyszegénységben élők, akik fel akarnak kapaszkodni, és a paradicsomból kiűzött Ádámként vissza akarnak jutni az édenbe, ahonnan kiűzettek? Ábrázolható-e még ilyen, szinte idilli módon a szegénység - vagy a nyomor már csak agresszívvé és amorálissá teszi az embert? A másik kérdésem: vannak-e köztünk ilyen Eyszrich tanár urak, akik valóban egyszerre akarnak oktatni és nevelni? Akik az Unus es Deus mondatot tanítják diákjaiknak? Akik nemcsak szakmailag kiválóak, de jó lelkűek is? Amikor ugyanis Móra latintanára meghallotta a helyes fordítást („Egyedül te vagy az Isten”), ak-Jerikó rózsája lottnak hitt ága-boga kunkorodott, nyújtózkodott, és élénkzölddé vált.- A víz, látjátok, milyen csodát tett Jerikó rózsájával? Jézus azt mondja, ilyen a lelkűnknek az a víz, amit ő ad. Örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. Felüdíti, életre kelti. Folytattam volna még, de nem lett volna értelme. Nem kellettek szavak, ezt a csodát úgysem lehetett volna felülmúlni. Csak álltunk a virág körül, amely most már ott pompázott teljes díszében, zölden és élőn. Csendben voltunk, áhítatos, lüktető csendben. Aztán elmúlt az a tanév, és múlt az idő megállíthatatlanul. Barnuskám nagyfiú lett, afféle problémás kamasz, fékezhetetlen és öntörvényű. Van, amikor ki kell várni, míg kiforrnak a dolgok. De Barnus sajnos türelmetlen volt... Egy vasárnap - sok évvel később - az istentisztelet közepén elhallgatott az orgona, és elaludt az összes lámpa. Előfordul olykor áramszünet a falunkban, de ez valami dermesztő volt. Baljós és villámcsapásszerű. Mindenki nyugtalanul nézett körbe, rosszat sejtettünk többen is, láttam a tekintetekből. Aztán persze újra lett áram, csak az a rossz érzés okozta kis karcolás maradt a lelkűnkben. És mentők hangja sikított a vasárnap délelőtti békés csendességbe, majd egy helikopter süvített el egészen közel, hatalmas szele tépteszaggatta a fákat. Aztán újra csend, de már nem az a békés, inkább valami olyan, mint amikor az ember ijedten lapul a sötétben, és figyeli, várja a zajokat, mert fél attól, amiről még nem is tud, csak sejti, hogy baj van. Délre mindenféle pletykák keringtek. Egymásnak ellentmondó hírek, egy volt csak közös bennük: hogy Barnus valami vita során dühbe gurult, és felmászott a nagyfeszültségű vezetékhez a póznára. Hogy miként jutott le, azt senki sem tudta biztosan. Mire ennyit megtudtam, már több különböző felekezetű keresztény barátunk is ott gyülekezett a faluban, mindannyian együtt imádkoztunk Barnus életéért. Tizenhét éves volt, nem lehet ez a vége. Sírva és öklöt rázva ostromoltuk az eget, és újra meg újra próbáltuk átadni Istennek a döntés jogát, hisz ő biztosan a legjobbat akarja, de ismét csak oda jutottunk, hogy nem és nem, Barnus nem halhat bele kor ölben vitte be a gyermeket az iskolába, és többet azután sose kértek tandíjat a családtól. Bár ilyenkor szeptemberben feltűnően sok lehajtott fejű kisgyereket látok, hiszem, hogy mindkét kérdésre lehet igennel felelni. Minden rossz tapasztalatunk ellenére beszélhetünk tisztes szegénységről, és ismerünk olyanokat, akik lehajolnak a mélységbe zuhantakért. Törekednünk kell a kiáltó ellentétek kiegyenlítésére, a nyomor enyhítésére, de a fő kérdés minden esetben az Istennel való viszony rendezettsége. Élhet valaki gazdagságban hit nélkül vagy szegénységben, Istenbe kapaszkodva. Ezért vizsgázunk valamennyien napról napra, hogy az Unus es Deus mondatot tudjuk-e helyesen fordítani: „Egyedül te vagy az Isten!” ■ Fabiny Tamás Elhangzott a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában 2012. szeptember 16-án ebbe az ostoba kalandba. Harc volt ez, valóságos küszködés, verítékes és elkeseredett munka. Az órák vánszorogtak, olyan sokára jött csak valami hír... A műtőben van, altatják, még mindig semmi változás. Végül este: amputálták mindkét lábát, így talán túléli. Másnap a falu vidám reggeli zajai is halkabbak voltak, az emberek lehajtott fejjel jártak, mindegyikünknek fájdalom, iszonyat és szégyen töltötte meg a lelkét: vajon mit rontottunk el, hogy ez a kajla gyerek idáig jutott? Végül a pont a mondat végén: túléli, ha elfogadja a helyzetét, és akar tovább élni. És többé már alig voltak jó hírek, mert nem akart. Tombolt és üvöltött, dühöngött és csapkodott, és leesett az ágyról zokogva, aztán csak feküdt csukott szemmel, mozdulatlanul, és nem reagált semmire. Ezt mesélték a szülei, és mi tehetetlenül bámultunk magunk elé csöndes imáinkat morzsolgatva. „Istenem, ki tudja, mi is a jó neki? Én már semmit nem tudok.” Aztán nagy sokára mégiscsak felderengett egy kis fény. Csak annyi: ma kinyitotta a szemét, megszólalt, már evett pár kanál joghurtot. A dolog eldőlt, Barnus élni fog, lábak nélkül fog élni. Néhány hét után hazahozhatták. Még ügyetlenül mocorgott a tolókocsiban, hamar elfáradt, csak az udvarukon levegőzgetett. A lábcsonkok látványát nekünk is nehéz volt megszokni és nem megbámulni. De nagy sokára mégis meg-megjelent az utcán újra. Nagy fekete szemében ott bujkált egy kis szomorúság, a hangja csöndesebb lett, de újra ő volt mégis, vitathatatlanul. Ha találkoztunk, mindig köszöntünk, de nem tudtam, mit mondhatnék neki. Ugyan ki tud itt okosat mondani? Végül ő szólított meg.- Timi néni! Megvan még magának az a... Jerikó rózsája? - kérdezte.- Megvan - bólogattam csöppet elmosolyodva a közös emléktől.- És használja hittanórákon? - nézett a szemembe komolyan.- Nem is tudom, valahogy nem került mostanában elő... - tétováztam. Nagy fekete szemében megcsillant valami nedvesség. Szégyenlősen hajtotta le a fejét. A kezére tettem a kezem. Azt hittem, el szeretné kérni a rózsát. Már éppen fel akartam ajánlani neki, amikor újra rám nézett, és az ajkát harapdálva azt mondta:- Hát csak használja! Használja! És továbbgurult a kerekes székével. Barnus, használni fogom! ígérem! ■ Füller Tímea A hónap igéje „Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz” (JSir 3,25) Jeremiás talán a legnehezebb sorsú próféta volt. Sokat szenvedett azért, mert hűséges volt az Úrhoz, és világosan tolmácsolta Isten igéjét mindenkinek. De hát miért ilyen „siralmakat” mondott, miért az ítéletről, pusztulásról beszélt? Mert neki ez volt az üzenete. Mert Izráel már annyira megkeményedett, hogy csak az ítéletet lehetett hirdetni neki. Persze még akkor is benne volt az, hogy hátha megtérnek bűnös és gonosz útjaikról, az Isten-nélküliség hiábavalóságából. íme, most milyen vigasztaló és bátorító szavakat hallunk a próféta ajkáról! Csak az a baj, hogy hallgatói nem hallják meg az üzenetet, vagy ha meghallják, sértésnek és ellenük szóló támadásnak veszik. Te látod-e, hogy jogosan ítél az Isten? Észreveszed-e, hogy még akkor is könyörülni és segíteni akar? És: hiszed-e, bízol-e abban, hogy amikor nem látod a jövendőt világosan, ő akkor is a javadat munkálja? Bízhatsz benne, hisz ő a leghatalmasabb, az Isten. Mégsem kegyetlen zsarnok, hanem szeret. „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindenkit, akit fiává fogad” (Zsid 12,5-8) És Isten szolgájának időnként „nemszeretem” dolgokat is kell hirdetnie. Istenünk a nehézségekkel is tisztogatja, próbára teszi, erősíti életünket. Ezért hangzik Jeremiás biztatása minden kor embere számára, számodra is: bízz az Úrban, és reménykedj ígéreteiben. Hiszen az ő ígérete nem puszta szó a jövőről, hanem olyan biztos valóság, amely még nem történt meg - de meg fog történni bizonyosan. Ezért olvasunk igét, és tudunk belekapaszkodni Isten élő szavába, amikor az megelevenedik, és éppen nekünk szól, a mi aktuális helyzetünkben mutat utat. Nagy kiváltság ez is. Ez is a fiúságunkhoz tartozik. Jegyezd meg tehát: nem „Jóistenünk” van, aki majd valahogy mindenkit megsegít, egész a mennyig, hanem „jó Istenünk”. Azaz tudatosan bízunk benne, és valljuk, hogy ő jó. És látjuk az egyetlen föltételt, amelyről Jeremiás is beszél: benne reménykedj, benne bízzál teljes szívedből. Hiszen mi az Úr Jézus eljövetele óta még többet tudunk szeretetéről és kegyelméről. Ahogy Péter apostol is látta a pogányokból lett hívők és a zsidó vallásosokból lett, de a törvényt nehezen elhagyni tudó zsidók életében: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen ők is’.’ (Ap- Csel 15,11) Jeremiási helyzet van ma is. Egyre nagyobb a gonoszság. Egyre többen akarnak bármiféle mérték nélkül élni. A szabadság szabadossággá változott. De hát a szívbe bele van írva Isten akarata, az, hogy mi a helyes, és mi a rossz (Róm 1,20-32). Ha pedig a jót elvetjük, akkor mi marad? ■ Széll Bulcsú HETI ÚTRAVALÓ „Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk’.’ (íjn 5,4) Szentháromság ünnepe után a 17. héten az Útmutató reggeli és heti igéi az egyház egységéről, a hit győzelméről és az angyalok szolgálatáról adnak tanítást (Mihály arkangyal emléknapját követően). Krisztusban egy az egyház. Ő Isten szétszóródott népét szeretetben egyesíti. „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus, aki önmagát adta váltságul mindenkiért.” (íTim 2,5.6; LK) „ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség / Az atyafiak közt az egyenesség...” (GyLK 765) A kánaáni asszony alázatos, kitartó és bátor hite még Jézust is meggyőzte: „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!” (Mt 15,28); s lányát nem gyötörte tovább a gonosz lélek, mert „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja” (lásd Jóéi 3,5). S Pál megválaszolja a saját kérdését - „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek?” - is: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által!’ (Róm 10,12.14.17) Az örömhír e világ végezetéig hirdettetik. És János láthatta, „hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak” (Jel 14,6). Istennél igen értékesek az „egy ügyű” kicsinyek; mi se vessük meg őket, ezért Jézus nekünk is mondja, hogy „angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát”, és „a ti mennyei Atyátok sem akarja, hogy elvesszen egy is e kicsinyek közül” (Mt 18,10.14). Péter így szabadult ki: „És íme, az Úr angyala odalépett hozzá, és világosság támadt a cellában..’.’ Majd vallott: „Most tudom igazán, hogy az Úr elküldte az ő angyalát, és kimentett engem..!’ (ApCsel 12,7.11) A viharos tengeren hajózva Pál is megtapasztalta Isten szabadító hatalmát, amint ő hírnökével üzente: „...ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod... Én hiszek az Istennek’.’ (ApCsel 27,23-25) De kik is az angyalok? (A választ lásd Zsid 1,14.) Ezért bátran kér(het)jük reformátorunk szavaival: „Szent angyalod legyen velem...!” Ám elfogatásakor Jézus ezt nem kérte: „...gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?” (Mt 26,53) „Egyetlen angyal is elég lett volna, hogy megvédje Krisztust az egész világgal szemben. De mi módon teljesednének be akkor az írások? Lám, tehát ez az oka Krisztus szenvedésének; Isten akarta így, jótetszéséből.” (Luther) Péter azt is átélte, hogy nem az Úr angyala, hanem maga az Úr áll őrt „az istenfélők mellett, és megmenti őket” (Zsolt 34.8). Mikor a tengeren járva süllyedni kezdett, Jézus megragadta, megmentette, megkérdezte: „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Az egyház hajójában lévők ma mi is hittel valljuk: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,31.33) „Eljössz! ígérted! / S akkor a te néped / Felviszed, Jézus, oda, ahol téged / Angyalok, szentek karában dicsérhet! / Dicsérjük Istent!” (EÉ 52,6) ■ Garai András
