Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-09-09 / 36. szám

2 -m 2012. szeptember 9.

FORRÁS

Evangélikus Élet

Pl

Oratio

oecumenica

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP - 1SÁM 16,13-23

Allegória

Urunk Istenünk, mennyei Atyánk! Te biztattál minket Fiadon keresztül, hogy bizalommal terjesszük eléd kéréseinket, s tudhatjuk, még ajkunkon sincs a szó, te már tudod szívünk gondolatát, és meghallgatod könyörgésünket.

így fordulunk most hozzád, amikor köszönetét mondunk a teremtett világ csodáiért, az emberi elme határait oly sokszor meghaladó és lenyűgöző, bonyolult összefüggéseiért. Azért a rendért, amellyel működését meghatároztad, és elrejtetted benne számunkra ajándékaidat. Bocsásd meg nekünk, Urunk, hogy gyakran elfeledkezünk alkotó akaratodban vállunkra helyezett felelősségünkről, és zsákmányként tekintve rá, sajátítjuk ki azt, amit ajándékba kaphatunk csak meg.

Hálát adunk, Urunk, azokért a közösségeinkért, amelyekbe életünket helyezted. Országunkért, melyben a szülőföld egyedüli és sehol máshol meg nem található adományával gazdagítottad életünket. Településünkért, ahol családunk gyökeret verhetett, gyermekeink, unokáink tanulhatnak, ahol megtalálhattuk az otthon biztonságát és melegét.

Látod, Urunk, hogy ezekben a ránk bízott közösségekben időnként nehezen találjuk a helyünket, és a helyünk megtalálását sokszor a körülmények sem könnyítik meg. Kérünk, te segítsd azokat, akiknek a kezébe közösségeink irányítását helyezted, hogy döntéseik a te akaratodba simulva szolgálják életünket.

Urunk, egyházad és gyülekezeted közösségében dicsérünk téged, melybe a keresztség és a konfirmáció által elhívtál, megerősítettél, és megmutattad a helyünket. Ez a hely különösen is olyan, ahol a te akaratod a döntő, mégis gyakorta azt érezzük és tapasztaljuk, hogy az emberi kicsinyesség és érdekek felülkerekednek rajta. Ennek ellenére kérünk téged, ne fordítsd el orcádat tőlünk, hanem alakítsd és formáld úgy életünket, hogy te lehess életünk középpontja; a velünk találkozók a hozzád vezető utat ismerhessék fel, és otthonra találhassanak egyházunkban és gyülekezeteinkben.

Kérünk téged, Urunk, te légy a rászorulók, a betegek és szenvedők, gyászolók és erőtlenek gyógyítója és támasza. Te egymásra bízol bennünket, add, hogy ebben a szolgálatban is megtaláljuk helyünket és feladatunkat. Engedd meglátnunk, hogy bár a kövekből is tudsz fiakat támasztani, kegyelmedből mégis felénk fordultál, bennünket szólítottál meg, és életeket bíztál ránk.

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy kegyelmedben és szeretetedben bízva vihettük eléd könyörgésünket, és bízhatunk abban, hogy te megadod és munkálod mindazt, ami javunkat és épülésünket szolgálja. Maradj így velünk továbbra is, hogy el ne szakadjunk tőled! Ámen.

‘Evangélikus Élet®>

EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLED. ÉLED?

A VASÁRNAP IGÉJE

Miközben Saul a király, aközben Sámuel elmegy Isai családjához, ahol a legkisebb gyereket, Dávidot Isten parancsára titokban felkeni királlyá. A törvényes uralkodó mit sem tud erről. Az udvar fő problémája Saul egyre növekvő paranoiája. A körülötte levők felületi megoldásokat keresnek. így találnak rá a közben felkent királyra, Dávidra. Még hosszú idő telik el, mire ő foglalhatja el a trónt, most csak azért hívatják, hogy zenéljen Saulnak. Saul a zenétől megnyugszik. Hogy jobb lesz-e ettől bármi is? Talán arra az időre, amíg a zene szól, de aztán újra felüti fejét az őrület.

* * *

Az allegorizáló igehirdetést általában nem szereti az igehirdetés tudománya. A történeteknek a maguk szintjén kell megtalálnunk mondanivalóit. így ez az elbeszélés annyit hordoz magában, hogy az Úr lemondott Saulról, akit elsőként kijelölt a trónra, és újabb választása Dávidra esett. Ettől kezdve ővele van a lelke, őt támogatja, Sault pedig nem. Ezt az üzenetet meg lehet szólaltatni valamilyen profetikus igehirdetésben, de akkor az igehirdetőnek a próféták leikével tudnia kell, ki az, akit ez érint.

Másfelől Pál apostoltól kezdve az egyháztörténet nagyjai előszeretettel használták az allegorizálás eszközét. A történet ugyanis egyféle valóságot ír körül, egy nagyon is élő valóságot.

* * *

Ez például Jézus köztünk levő története. Teremtett világunk magán hordozta Isten minden jóságát. Tele volt reménységgel. „Isten lelke lebegett a vizek fölött!’ A Biblia úgy beszél a teremtett világról, mint amelyik kezdettől fogva folyamatosan romlik. Ez ugyanúgy érvényes emberi sorsokra, mint az Istennel való kapcsolatra. A kőtáblákba vésett törvényt az ember az ellentettjére fordította azáltal, hogy külső szabállyá tette.

Korunk magát a teremtettséget is kikezdte. A hét napba fogalmazott ébredő csodát ma hét nap alatt képes pokollá változtatni. Az éltető eső radioaktív sugárzással terhes, a simogató napfény bőrrákot okoz. A föld, a víz és a levegő szennyezett. Mentheteden társadalmunk is. A benne feszülő átkos logikák hamarabb végeznek vele, mint a túlnépesedés vagy az atomháború. Oda vannak a lelkek, a pénz diktál, az önző hatalom, az ostoba alpáriság, és közhellyé vált az „őrült világ” kifejezés.

Van-e még lantos, aki ebben az őrületben tiszta akkordokat penget? Amikor mi, keresztyének arról beszélünk, hogy a Jézus által hirdetett boldogság - ami például szépen fogalmazódik meg a boldogmondásokban - az emberség igazi arca, amikor arról beszélünk, hogy a világ átkát Isten Jézus kereszthalálában megmutatkozó szeretetében töri meg, akkor ezek a tiszta akkordok szólalnak meg.

Vajon tud-e változtatni az „őrült világ” beidegzett logikáin a keresztyénség üzenete, Jézus mondanivalója vagy éppen kereszthalála és feltámadása? Rossz érzésünk az, hogy a mi hangszerünk nincs tisztára hangolva. Jézus tiszta hangoltságához képest hamisan szólunk. Ez ugyan sokat ront az összhatáson, de a dallam talán mégis felismerhető. Szép tapasztalatunk az, hogy amikor megszólal ez a dal, az őrület alábbhagy.

* * *

De ilyen ez a mai nap is akár. Hajnalban még tele volt reménységgel. A tiszta reggel tiszta gondolatokat teremt, a sok tennivaló ígéretes szorgalmat szül. Aztán nekibuzdulok, emberekkel találkozom, munkatársakkal és tárgyalófelekkel, az utcán járó emberekkel és családom tagjaival. Beszélgetések, ügyek, kötelességek, levelek, pénzek... A reggeli tisztaság lassan semmivé foszlik. A hajnalban megfogalmazott őszinte imádság mostanra vallásos életem szokásává alacsonyul. Minden tudatos szándék, amely a szépet őrizni hivatott - legyen az egy vers, színházi előadás vagy film, csillagnézés vagy borozgatás -, parányi időre szorul. A nap összegzése végül csupán a fáradtság, a mókuskerékben megtett újabb futam, a gyorsan futó élet lehulló homokszeme.

Van-e még lantos, aki ebben az őrületben tiszta akkordokat penget? Vajon Krisztus tiszta örömhíre megment-e a hétköznapiságtól, az elszürküléstől, a lehullástól? Vajon az esti csendben meghallom-e a dal hívását, mely arra biztat, hogy hálát zengve magam is csatlakozzam hozzá?

# * *

Ezen a vasárnapon a Lukács evangéliumából ismert, tíz leprásról szóló történetet is elolvassuk. Igazi őrült világ. A széthulló test, a reménytelen vándorlás, a tisztátalan, halálra szánt sors megsüketül a harmóniára. A kötelező kétkarnyi távolság nem is engedné közel férkőzni a hangokat. A történet üzenete elsősorban a közel lépő Jézus. Egy más helyen arról olvasunk, hogy megölelte a leprást. Ennek a leírásnak a dinamikája a közeledésről szól. A hálásan visszatérő tízből egy már Jézus áldó keze alatt van.

Zajártalomban élünk. Percről percre romlik hallásunk a minket körülvevő, zajt okádó gépek miatt. A belső hangzavar legalább annyira pusztító. Ebben az őrületben szólal meg a dal. Jézus boldogságról szóló dala. Hogy az őrület hátráljon, hogy áldó keze alatt valami feltűnjék abból a valóságból, ahol Isten lelke van, ami nem álságos királyság, hanem tiszta uralom. Mi így nevezzük: Isten országa.

■ Koczor Tamás

Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...”

v

Áhítattal hallgatta a gyülekezet a szerzési igéket, elmondtuk az úrvacsorázó gyülekezet asztali imádságát, a Miatyánkot is, hallottuk az Isten Bárányát magasztaló himnikus mondatot, s válaszoltunk is rá: „Krisztus, ártatlan Bárány”. S egyre több helyen már a paxot is gyakorolja a gyülekezet. Bár a szolgálatot végző lelkész még nem mondta ki az oltárhoz hívó szavakat - „íme, minden kész! Jöjjetek az Úr megterített asztalához!” -, de tudom, rögtön felhangzik az oly sokszor hallott invitálás.

Már várom a hívást, szinte indulnék, mégis megtorpanok, mert nem liturgikus kötelezettségként, hanem őszinte vallomásként mondom együtt a testvérekkel Jézus Urunk meghívott vendégeinek közösségében: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” De ha nem ezzel a mondattal imádkozom is, hanem az Agendában található, Luther által fogalmazott mondatokkal („Uram! Nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, de segítségedre szorulok, és vágyódom kegyelmedre...” - Vö. EÉ 705. old.) - s ez a felismerés mindig újra meghökkent -, a kapernaumi századostól tanult imádságot mondom. És mondja velem együtt az úrvacsorázó gyülekezet.

Akár szolgálatot végző lelkészként állok az oltárnál, akár az Úr szent vacsoráját ünneplő gyülekezet tagjaként a padban ülök, mindig átfut gondolataimon: milyen sokszor megszégyenít a minden izraelitánál nagyobb hitű római katona. Hiszen maga Jézus Urunk mondta ezt róla: „Bizony, mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben." (Mt 8,10; Lk 7,9) Ilyenkor - a szavakat ki sem mondva, annál inkább átérezve a kérés fontosságát - készségesen imádkozom együtt az apostolokkal: „Növeld a hitünket!” (Lk 17,5); és az éppen most folyó hét igéjével vigasztalgatom megrendült szívemet: „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el..!’ (Ézs 42,3)

Hálás vagyok az Úristennek azért is, mert Luther mintha kifejezetten nekem írta volna a Nagy káténak az oltári szentségről szóló szakaszában a következő mondatokat: „Tanulják meg tehát az ilyen emberek: az a legnagyobb bölcsesség, ha tudjuk, hogy ez a szentség nem azért szereztetett, mert méltók vagyunk rá. Hiszen nem azért keresztelkedünk meg, mert méltók és szentek vagyunk, gyónni sem azért megyünk, mert tiszták és bűntelenek vagyunk, hanem éppen megfordítva: azért, mert szegény, nyomorult emberek vagyunk. Éppen ezért tudnunk kell, hogy akkor vagyunk méltatlanok, ha nem kívánjuk a kegyelmet és a feloldozást, és nem törekszünk megjavulni. Aki pedig kegyelemre és vigasztalásra sóvárog, az ne engedje magát elrettenteni, hanem biztassa magát, és beszéljen így: »Nagyon

szeretnék méltó lenni, de nem ebben bizakodom, hanem abban az igében bízva járulok oda, amellyel ezt megparancsoltad. Mert szeretnék tanítványod lenni, akár méltó vagyok, akár nem.« De nehéz ezt megtenni, mert mindig utunkat állja és gátol az, hogy inkább nézünk önmagunkra, mint Krisztus szavára és ajkára. A mi természetünk azt szeretné, ha önmagára támaszkodhatnék biztosan, és saját lábán állhatna, ha pedig nem, akkor nem akar odajárulni.”

Amit néhány bekezdéssel később olvasok a kátéban, az is a szívemig ér. S azzal a meggyőződéssel adom most tovább neked, kedves Olvasó, hogy itt van a titok nyitja, és innen indulva lesz számunkra azzá az oltár szentsége, aminek szerzője és ajándékozója szánta: az élet kenyerévé és italává, hogy együk és igyuk, és így bűnbocsánatot, életet és üdvösséget nyerjünk.

„Istentől tehát Krisztus parancsát és ígéretét kapod, téged pedig szorongatnia kell saját nyomorúságodnak is, amely válladra nehezedik, és amely miatt ez a parancs, hívogatás és ígéret elhangzik. Mert ő maga mondja: »Nem az egészségesek szorulnak orvosra, hanem a betegek« (Mt 9,12), vagyis azok, akik megfáradtak és megterheltek bűnnel, halálfélelemmel, testi és ördögi kísértéssel. Ha tehát nyom a terhed, és érzed gyengeségedet, járulj oda szaporán, és fogadd el a felüdítést, vigasztalást és erősítést. Mert ha addig akarsz vár-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS t_ SAROK

ni, amíg mindettől megszabadulsz, úgyhogy tisztán és méltón járulsz a szentséghez, akkor örökké távol kell maradnod. Mert ő ebben így ítél, és -ezt mondja: »Ha tiszta és igaz vagy, akkor nincs szükséged rám, és nekem se rád.« Csak azt nevezzük tehát méltatlannak, aki nem érzi hibáját, és nem akarja elismerni, hogy bűnös."

Ez elvezet arra a felismerésre és bizonyosságra, hogy nem létező méltóságunkkal hiába is akarnánk megszolgálni és kiérdemelni ajándékát. Fel is hagyhatunk a hiábavaló próbálkozással, mert minden ilyen igyekezet pontosan az ellenkező eredménnyel jár. Észre sem vesszük, és már ott pöffeszkedünk a példázatbeli farizeus mellett (Lk 18,11), és azt is elveszítjük, amiről azt gondoltuk, hogy a miénk.

Az Úrnak tetsző imádság lelkületét a példázat vámszedőjétől is (Lk 18,13), szavait pedig a kapernaumi századostól tanulhatjuk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...” És akkor megterített asztala vendégeiként valóban ízlelhetjük és láthatjuk, hogy jó az Úr!

■ Ittzés János nyugalmazott püspök

EVANGÉLIKUS ÉLET. HU