Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-19 / 33-34. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. augusztus 19-26. » 5 AUGUSZTUS HÚSZADIKA Hogyan ünnepeltek a protestánsok? ► Hogy augusztus 20-a minden magyar által elfogadott és tiszteletben tartott ünnep, nem vitás. Mégis joggal kérdezhetjük: egységes ünnep-e? Nos, az igazság az, hogy az ünneplés felekezeti felhangoktól teljességgel ma sem mentes... Amikor Mária Terézia idejében megtalálták és hazahozták a Szent Jobbot Raguzából - és a császárnő-királynő rögtön fel is ajánlotta a magyaroknak -, ezzel egyértelműen az ellenreformáció erejét és programját demonstrálták. Ez a „gesztus” határozta meg az ünneplés hátterét voltaképpen egészen 1938-ig. Abban az időszakban, amikor már nincs itt a török, és egy új országot kell építeni, ezzel együtt pedig identitástudatot kell formálni, mi lehetne erre alkalmasabb, mint a magyar szentek tisztelete? A kor kiemelkedő hittérítője és prédikátora, Kelemen Didák (1683-1744) hangoztatja is, hogy ami magyar, az katolikus, és ami katolikus, az Szent István, Szent László örökségét hordozza. Nem csoda, hogy Kelemen Didáknak sok protestánst sikerült az ellenreformáció oldalára állítania. Prédikációi elősegítették azt az ereklyeépítő mozgalmat, amelyre a népi vallásosság támaszkodik; az a néphit, amely igen sokszor az éppen ekkortájt kialakuló búcsújáró helyeken nyilvánult meg. A18. század folytonosan formálódó viszonyai között jelent meg a Szent István-kultusz, amely azonban minden szentségi háttere ellenére szekuláris kultusszá formálódott. A vallásos jelleg valójában másodrangú lett, hiszen Mária országában a magyarság és a katolikusság összefonódása a lényeg. Mária Teréziának (1717-1780) pedig - aki Szent István örökösének tekintette magát - a sikeres uralkodás érdekében magyarnak is kellett látszania. így Szent István kultuszának kialakulásához tökéletes politikai hátteret teremtett, amikor István szentté avatásának napját, augusztus 20-át ünneppé nyilvánította. A vallásos nép minderről a Máriatisztelethez kapcsolódóan szerzett tudomást. Ekkor - szemben a középkor ábrázolásaival, amelyeken a király fiatalon és palástban látható - Szent Istvánt idősödő atyaként jelenítik meg, miközben éppen felajánlja a koronát Máriának. Az, hogy az ábrázolás csúcspontján Mária áll, szimbolikus jelentést tükröz: a két kultusz összekapcsolását. A Mária-tiszteletet e korszakban a protestáns egyházak sem vetették el, sőt az erdélyi szászok még a 19. században is tartottak istentiszteleteket a Mária-ünnepeken. A szász egyházhoz tartozó, barcasági csángó gyülekezetekben is csak 1886 után szűnt meg ez a gyakorlat, amikor a Tiszai Egyházkerülethez való csatlakozás után, az első vizitációkor a püspök határozottan megtiltotta. A népi vallásosságnak azonban nem szab gátat holmi püspöki rendelet. A racionális protestáns gyakorlat következményeként egyfajta hiányérzet jelentkezett a nép körében, és Máriának mint Jézus anyjának tisztelete egyfajta űrt töltött be az evangélikus és református hívek életében is. Az ünnep kialakulásával kapcsolatban rá kell mutatnunk arra is, hogy Mária tisztelete és kultusza mintegy korabeli „kommunikációs csatornaként” működött ahhoz, hogy a magyar néppel elfogadtassák a magyar szenteket mint identitásmeghatározókat. * * * A Szent Korona felajánlásáról egyes forrásokban azt találjuk, hogy István király a koronát először Szent Péternek ajánlotta, és csak a halálos ágyán Máriának. A felajánlás motívuma azonban mindenféleképp segített a kultuszt nemzeti méretűvé terjeszteni. Ennek meghatározó állomása volt, amikor Mária Terézia augusztus 20- át Szent István király ünnepévé tette. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy a császári rendelet egyszer s mindenkorra elrendezte az ünneppel kapcsolatos összes kérdést, látnunk kell, hogy Szent István napja kezdetben - minden nemzeti jellege ellenére - elsősorban viszonylag egyszerű vallási ünnep volt. Ráadásul naptárilag a katolikusság egyik legnagyobb ünnepét, Nagyboldogasszony napját követte. Talán ez magyarázza azt a tényt is, hogy a maihoz hasonló, Szent Istvánnapi körmenetekről nem tudunk. Bár a Székesfehérváron elhelyezett Szent Jobbhoz tömegesen zarándokolt a nép, hogy (nép)hite szerint általa nyerjen gyógyulást bajaira, ez még nem tekinthető a Szent István-napi ünnepség részének. * # * A19. század végén, amikor a magyar kormány foglalkozni kezdett a nemzeti ünnepek kérdésével, ismét Szent István örökségéhez nyúlt. Újból felmerült a lehetősége annak, hogy Szent István napja nemzeti ünnep legyen. Ekkor azonban már nem a szent került előtérbe, hanem az államalapító. Az identitást az államférfival kívánták megalapozni, avagy tovább erősíteni. A szemléletváltáshoz természetesen a 19. században megjelent - jó értelemben vett - nacionalizmus is hozzájárult. Ezt mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a millennium körüli években egyre több templomot szenteltek Szent István és Szent László tiszteletére, ezáltal is elősegítve, hogy a honalapító elnyerje nemzeti kultúránkban az őt megillető helyet. Ez teremtette meg a lehetőségét annak, hogy a 20. században Horthy Miklós kormányzóként már a Szent Istvánnapi körmenet élén vonulhasson. Ekkor már rég nem a szenten van a hangsúly, főleg, hogy a két világháború közötti időszakban újból egy államformát kell legitimálni... * * * Visszatérve a 19. század végéhez, azt is fontos látnunk, hogy ebben az időszakban Szent István napja - noha ünnepi jellege kétségtelen - az egyházi gyakorlatban nem kapott több tiszteletet, mint bármely évközi vasárnap. Akkor, amikor még az állami törvények is a vasárnap „szentségét” erősítették, az államalapító ünnepéhez nem kapcsolódtak szigorú tilalmak. Míg vasárnap csak nagyon indokolt esetben lehetett például mezőgazdasági munkákat végezni, (Szent) István napjára mindez nem vonatkozott. Az aratási ünnepnek, illetve az új kenyér ünnepének időpontját miniszteri rendeletek határozták meg, és ezek egyre jobban közelítettek augusztus 20-ához. Az új kenyér ünnepe ugyanakkor a református egyházban is meghonosodott: az úrvacsorával összekötött ünnepi istentiszteletet augusztus utolsó vasárnapjára írták elő. A későbbiekben így „csúszott egymásra” az állami és az egyházi ünnep időpontja. Ez a tény, valamint Horthy Miklós részvétele az ünnepi körmeneteken vezetett odáig, hogy az 1938-as Eucharisztikus Kongresszuson - zsinati engedéllyel - a kalotaszentkirályi reformátusok is részt vehettek, hogy a katolikus matyók mellett ők is megmutathassák színpompás viseletűket, ezzel is kifejezve a nemzeti egységet. * # * Ami az evangélikusokat illeti, a századfordulós hirdetési füzetekből tudjuk, hogy a Barcaságon Szent István napján tartottak ugyan istentiszteletet, de az új kenyér ünnepe nem honosodott meg. Sőt mi több, Kiss Béla bácsfalusi lelkész 1906-ban azt írta a Hétfalu című, hetente kétszer megjelenő lap hasábjain, hogy Szent István napja sohasem lehet egységes ünneppé, amíg egy szent ünnepe. (Az írás e hasábok alatt olvasható.) * * * A fenti példák jelzik a nemzeti ünnep egységes jellegét, de az ünnep megítélésével kapcsolatban tapasztalható felekezeti szembenállást is. Éppen ezért a református államférfi, Horthy Miklós részvétele egy katolikus körmenetben minden nemzeti vonása ellenére sem maradt felekezeti felhangoktól mentes. Ezek a felhangok éppen az Eucharisztikus Kongresszus évében, 1938-ban erősödtek fel, de abban az évben meg is oldódott a helyzet. A Trianon utáni időkben meghatározó lépés volt a katolikus és a protestáns egyházak kiegyezése az ünnepet illetően. Szent Istvánnak, az államalapítónak a személyisége győzedelmeskedett, és ez a Magyarországon szervezett katolikus Eucharisztikus Kongresszusnak volt köszönhető, még akkor is, ha a protestánsok a legtöbb rendezvénytől távol maradtak. A felekezetek azonban éppen úgy igyekeztek új tartalommal megtölteni az ünnepet, mint a kormányzati szervek. Nem véletlen, hogy Ravasz László református püspök éppen ekkor kapott felkérést arra, hogy a Szent István napjára eső új kenyér ünnepére alkosson meg úrvacsorával összekötött istentiszteleti rendet. Ez az újkenyér-ünnep tette lehetővé, hogy a második világháború utáni időszakban augusztus 20-a továbbra is ünnep maradjon. Elvégre Rákosi Mátyás sem tagadhatta meg az ünnepet, így új tartalommal kellett megtöltenie. Az államalapító ünnepét felváltotta az alkotmányé... * * * Nem csak vallási és nemzeti ütközőponttá vált tehát az ünnep. A különböző korok lenyomataként a napot túl sok szimbólum terheli. Mondhatnánk, hogy most vált igazán barokká az ünnep, amikor a fényes külsőségek között éppen a lényeg sikkad el: Istvánnak, az államalapítónak a személye és gondolatai. Hiszen ha nincs István királynak az a zseniális döntése, hogy a kereszténységet - ráadásul a nyugati kereszténységet - választja, akkor ma a magyar kultúra merőben más lenne. (Ha egyáltalán még lenne.) Szent István összefogta az országot, és megalapozta a magyar kultúrának az egyik alapvető vonását: a toleranciát. Azt a toleranciát, amely a nyugati és keleti kultúra határvonalán, egy soknemzetiségű, többvallású országban elősegítette a nemzeti összetartozás kialakulását. Szent István napjának ünnepén nem ártana újból kézbe venni a nagy király Intelmeit. ■ Veres Emese-Gyöngyvér Az írás a 2011. augusztus 20-án a Kossuth rádióban elhangzott, azonos című rádióadás alapján készült. Köszönet érte Szacsvay Éva és Szigeti Jenő néprajzkutatónak. István király napja (K). A legelső magyar király emlékére törvényhozásilag rendelt nemzeti ünnep lesz holnap, augusztus 20-án. Senki sincsen e hazában, ki el ne ismerné István király halhatatlan érdemeit, melyeket szerzett nemzetének szervezése és állami létünk megerősitése körül, már nemcsak azáltal, hogy megszilárdította az ország belső rendjét, igazságszolgáltatását és közigazgatását állandóbb szervezettel látta el, szóval mintegy megalkotta az államot, a királyság eszméje által irányittatva, hanem azért is, mert megnyitotta nemzete előtt a culturális haladásnak kapuját a keresztyén vallás felvétele és terjesztése által. A magyar törvényhozásnak mindenesetre csak azon nemzeti cél lebeghetett szeme előtt akkor, midőn ez ünnepet az egyház keretén kívül nemzeti ünneppé declarálta, hogy a késői századok unokái előtt ébren tartsa tiszteletét annak a magyar királynak, aki bátor és hazafias ténykedésével századokra kiható szegletköve lett a nemzeti culturának és hogy ez által is lelkesítse a magyar sziveket nagy és merész tettek kivívására. Mégis csodálatos, hogy István napja még sem áll az ünnepnapoknak azon a fokán, melyre pedig e hazafias intentiójánál fogva okvetlenül igényt tarthatna; nem áll kellő arányban e jelenlegi ünneplés azzal a hazafias és culturális cselekedettel, minő István király merész vállalkozása volt. A magyar nemzet pedig királyát szerető és tisztelő nemzet vala minden időben, ki előtt mindig szent ideálként lebegett a hazafias érzésnek ápolása, a lelkesedés kiolthatatlan vestatüzének nemzedékről-nemzedékre való lángragyujtása. Mi az oka tehát mégis, hogy aug. 20-dika népünk kebelében oly kevéssé ismeretes, miért, hogy ez ünnep - nem ünnep? Hogy erre megfelelhessünk, egy másik kérdést kell előbb felvetnünk, nevezetesen azt, miért esik István király ünnepe épen augusztus 20-dikára? Tudvalevő dolog, hogy a róm. kath. egyház e nemzet királyát egyháza keretén belül „szent”-té avatta. Es mint ilyen „szent” királyt ünnepelte aztán egyházilag mindig a fennemlitett napon. Ez ünnepeltetés tehát inkább egyházi jellegű volt. Mikor a törvényhozás e napot ez egyház kebeléből kiakarta venni s annak pusztán nemzeti jelleget óhajtott kölcsönözni, akkor a protestánsok, kiknek hitvallásuk nem ismer „szent”-et s akik tehát aug. 20-át nem ünnepelhették, mivel ezt a napot a kath. egyház által lefoglalt egyházi jellegű emléknappá declarálta már amúgy is a múlt - azt óhajtottak, hogy István király napja, mint nemzeti jellegű ünnep, tétessék augusztus 20-áról más napra. Mivel ez óhajuk nem teljesittetett, a protestánsok e napot nem tehették olyan nemzeti ünneppé, melyet egyházilag is megünnepelni kötelességüknek tarthattak volna, mert különben a „szent” király egyházi ünneplésében a vallási elv megtagadásának súlyos vádját vonhatták volna igen könnyen magukra. A felekezeti szempont szemelőtt tartása az egyik részről, a hitelv megóvásának szent kötelessége a másik részről, valának azok a disszonáns hangok, melyek ez ünnep megszületésének már a bölcsője felett megszólaltak és hirdették eleve e nemzeti ünnepé avatott napnak jelenleg is tapasztalható haldoklását. Ez okokban kereshető tehát ez ünneplés hovatovább mind nagyobb fokú végelgyengülése. Mert igaz marad mindig, hogy egy ünnepnapnak jellege, célzott törekvése, fennmaradása a templom harangjain és az orgona hangjain át az istenige szálain vonul be a szívbe és biztosittatik, s a társadalom és törvényhozás kényszerítő törekvése mindig hajótörést szenved ott, a hol az egyház a maga autonóm integritását féltett kincsként ápolja és hitelvei megőrzése felett éber szemekkel őrködik. István király ünnepe csak akkor fog az egész nemzet szivébe mint igazi nemzeti ünnep feltámadni és a törvényhozás célzott nemzeti törekvése csak akkor fogja az óhajtott sikert elérni, ha előbb ez a nap aug. 20 áról, - a mely elsősorban mai napig is a róm. katholikus egyház felekezeti ünnepe - levétetik és egy olyan napra helyeztetik át, a mely nap megünneplésétől sem a protestánsoknak nem kell tartaniok, hogy elvtagadóknak látszanak, sem a katholikusoknak nem kell félniök azon vád miatt, mintha ők csak a „szentet” és nem a „magyar királyt" is ünnepelnék. Egyik oldalon a felekezeti elv épségben tartásának biztosításával, a másik oldalon a nemzeti jelleg határozottabb kifejezésének kívánalmával emelkedhetik e nap is fel a többi nemzeti ünnepek olyatén magaslatára, a minőre fontosságánál és célzatánál fogva csakugyan érdemes. És egységes nemzeti ünneppé válik azonnal, mihelyt aug. 20-ikáról más napra helyeztetik át. De addig nem! Forrás: Hétfalu - közgazdasági és társadalmi lap. Megjelenik hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön. Csernátfalu, 1906. augusztus 19., vasárnap, I. évfolyam, 3. szám.
