Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-02-12 / 6. szám

Evangélikus Élet

2012. február 12. » 7

EVÉLET-IRÁNYTŰ

V. LUTHER-KONFERENCIA RÉVFÜLÖPÖN

► A hagyományokhoz híven január utolsó hétvégéjén tartották meg Révfülöpön - immár ötödik alkalommal - azt a Luther-konferenciát, amelynek programjáról az Evangélikus Élet múlt heti száma tudósított. Szerkesztőségünk természetesnek tartja, hogy a reformátori örökségre fókuszáló szimpózium főbb előadásai, ha szerkesztett, rövidített formában is, de egyetlen magyar nyelvű evangélikus hetilapunkban is megjelenjenek...

Mit jelent lutheri módon gondolkodni a magyar valóságban?

■ Ittzés János

Témánk szempontjából, de a lutheri teológia egészét tekintve is alapvető jelentőségű a törvény és az evangélium megkülönböztetése. Nem mi teszünk különbséget, Isten tett különbséget a törvény és az evangélium között.

Isten kétféleképpen szól az emberhez, kétféle módon közeledik a világhoz. A törvény fogalmához elválaszthatatlanul hozzátartozik a rend fogalma, amely az ember meghatározott viszonyát jelöli Istenhez, de az egész teremtett világhoz is. Isten törvénye nemcsak az, ami a Tízparancsolatban, a mózesi iratokban, a prófétáknál vagy éppen Jézus Urunk jajkiáltásaiban elhangzik. Ez, gondolom, meglepetés.

Tudomásul kell venni, hogy a lutheri gondolkodásban ez a bizonyos rend nemcsak az írott, rögzített Szentírásban megfogalmazott és ránk hagyományozott üzenetben jelenik meg, hanem mindabban, amit az evangélikus teológia a „rendek” „életrendek” kifejezéssel jelöl. Ide tartozik a házasság, az emberi közösségek, a tanítók és tanítottak, beosztottak és vezetők, világi felsőbbség és alárendeltek kapcsolata.

Ne felejtsük, Pál apostol tud arról, hogy Isten rendjét, teremtési akaratát - titokzatos, de valóságos módon - azok is a szívükben hordják és felismerhetik, akik egyébként soha életükben nem hallottak Mózesről, prófétákról, Tízparancsolatról, Hegyi beszédről vagy Jézus Krisztusról.

Ezekben a rendekben Isten az életet, a megmaradást szolgálja, hogy vigyázzanak egymásra az ő teremtményei. Ezért ezek a rendek amellett, hogy fegyelmeznek, biztonságot is nyújtanak a számunkra: vannak szüléink, és amikor még semmi másunk nem volt, ők körülvettek és átöleltek bennünket. Nemcsak a keresztyén gyerekeknek van gondoskodó édesanyjuk... Ugyanakkor ebben az isteni rendben van valami félelmetes is, mert érvényesül benne a „szemet szemért, fogat fogért” elve.

De ha a törvényről beszélünk, rögtön hozzá kell tennünk, hogy ezen túl és ezen felül és ez alatt és e körül a törvény különösképpen is az írott igében van jelen. Tény az, hogy Jézus Urunk a Hegyi beszéd törvénymagyarázatánál valójában a Tízparancsolat igéire hivatkozik. Ezért az első keresztyén nemzedékek törvényen elsősorban a Tízparancsolatot értették. De ez nem mond ellene annak, amit a rendről, az életrendekről és ehhez kapcsolódva és ezen felül az írott törvényről mondtam.

* * *

Tudjuk, hogy Isten a törvény után kimondta az evangéliumot is. De akkor miért kell a törvény? Ráadásul miért kell ilyen rigorózus módon megkülönböztetni az evangéliumtól, a kegyelem üzenetétől?

Luther hangsúlyosan beszél arról, hogy a törvénynek van egy nagyon fontos, első szerepe, amelyet a teológia usus politicus néven emleget. A Schmalkaldeni cikkekben erről ezt írja a reformátor: „Itt azt < tartjuk, hogy a törvényt elsősorban azért adta nekünk Isten, hogy gátat vessen a bűnnek, részint a büntetésre vonatkozó fenyegetéssel és rémítéssel, részint a kegyelemre és a jóo téteményre vonatkozó ígérettel és annak felkínálásával.”

S aztán beszél arról is, hogy Isten az usus politicust a világi felsőbbség összefüggésében is a szívünkre helyezi. Ezt mondja: „Mivel pedig természettől fogva egy ember sem keresztyén vagy kegyes, hanem mindnyájan bűnösök és gonoszak, azért az Isten a törvény által tiltja őket attól, hogy a maguk gonoszságát tetszés szerinti cselekedeteikkel külsőleg kinyilvánítsák” - vagyis hogy aki gazemberségre érez hajlamot, az, ha mástól nem, legalább a börtöntől kezdjen el félni. Ez az usus politicus.

És utalok megint arra, amit a Római levélre hivatkozva említettem: a törvénynek ez a rendet védő funkciója, leszámítva az eszement diktátorok világát, valójában mindenhol jelen van. És rögtön hozzá kell tenni: nem csak keresztyén uralkodók és többségükben magukat keresztyénnek mondó parlamentek által hozott törvényekben. És ha valaki letagadja is az Úristent az égből, de felelősen végzi felsőbbségi világi szolgálatát - tetszik neki, vagy nem tetszik -, az az Isten szolgája.

Pál apostol sem mond kevesebbet a világi felsőbbségről: „...Isten szolgája az a te javadra” Még a nemszeretem felsőbbség is.

De Luther beszél arról is, hogy a törvény egy másik szolgálatot is végez. Ez az usus teologicus, a törvény teológiai használata. Szokták ezt elenchticusnak is mondani, ami azt jelenti, hogy a törvény kétségbe ejti, összetöri az embert, mert felismerteti vele bűnös voltát. „Fegyelmezzen a törvény, hogy az ember felismerje, mennyire nincs semmije sem abból, ami a törvény betöltéséhez tartozik - mondja Luther -, és így megaláztassék, a kereszthez meneküljön, Krisztus után sóhajtozzék, és az ő kegyelme után vágyódjék. Magára nézve elcsüggedjen, minden vigasza Krisztus legyen, aki erre más lelket ad neki; ami szívét megváltoztatja.” Luther azt mondja, hogy Isten törvénye így akar minket kétségbe ejteni, leleplezni önmagunk előtt, hogy azután Pál apostollal együtt kiáltsuk: „Ki szabadít ki engem ebből a halálra ítélt testből?” Ki szabadít ki a totális reménytelenség helyzetéből?

* * *

Az evangélikus és a református teológia vitájában jelentős elem a tertius usus legis kérdése, vagyis hogy van-e harmadik használata a törvénynek. A kálvini teológia nyomán többek között Karl Barth, a 20. század egyik nagy hatású teológusa azt mondja, hogy a törvény az evangélium egyik formája. És a törvény harmadik használata arra való, hogy az egyébként már megtért keresztyéneket terelgesse, vezetgesse és a rossz útról végérvényesen eltérni segítse. Tehát ez a harmadik használat nem lutheri. De Melanchthon éppúgy nem vallotta, mint ahogy a Formula Concordiaet aláíró atyák sem. Ennélfogva aki lutheri módon gondolkodik a törvényről, az a tertius usus legist vesse ki a szívéből.

A Formula Concordiae így fogalmaz: „Az evangélium jó és örvendetes hír arról, hogy Isten a bűnt nem büntetni, hanem Krisztusért megbocsátani akarja.” Most már van két kincsünk: a törvény és az evangélium. Ezek közül a törvény szolgál az evangéliumnak. Nem az evangélium a törvénynek. A törvény kétségbe ejt, és odaűz bennünket Krisztus keresztje alá, ahol ezt kiáltjuk: „Ki szabadít ki engem a halálra ítélt testemből?” Erre hangzik fel az evangélium: „Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!” Az evangélium csak a törvény hátterén az, ami: jó hír. Ezért a törvény szolgál az evangéliumnak.

Ugyanakkor arra is oda kell figyelnünk, amit a metodista Luther-kutató, Philip Watson így fogalmaz meg: „Luther állandóan nagyon erőteljesen hangsúlyozza, hogy az evangélium jó hírét semmi esetre sem kell olyan embereknek hirdetni, akik bűneiket nem ismerik el. Az ilyeneket mindaddig a törvénnyel kell ütlegelni, míg gőgjük és keménynyakúságuk össze nem omlik. Csak akkor lehet nekik a kegyelmet és a megbocsátást jól prédikálni és helyesen hirdetni.”

Isten tehát mindenkinek szánja, de nem mindenkinek hirdetted az evangéliumot.

Ne felejtsük végül, hogy az evangélium summája és lényege szerint személy: a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Tehát nem „csak mondatok sora” mint a törvény.

* * *

Mindebből következik az, hogy Luther szerint a törvény és az evangélium kettősségének megfelelően Isten kétféleképpen kormányozza a világot, illetve a világban élő embert. Egyrészt a törvénnyel biztosítja az emberi élet külső feltételeit a földön. Ennek a kormányzásnak a reprezentánsa az államrend vagy - ahogy Luther korában mondták - világi felsőbbség, de ennek a kormányzásnak megjelenítő eszközei azok a rendek, életrendek is, melyekről már szóltunk.

Isten világi kormányzásának értelme és jelentősége az, hogy Isten a bűn által megrontott világot sem hagyta magára, és nem akarja átengedni az ördögnek. A lutheri teológia bázisán a törvény és az evangélium megkülönböztetése mellett ezért meg kell különböztetnünk a kétféle igazságot is: a iustitia coram Deót és a iustitia civilist: az Isten előtti igazságot, a megigazult bűnös érdemtelenül, kegyelemből ajándékba kapott igazságát, illetve az emberi rend szerint való igazságot.

Ha a mögöttünk lévő huszonegy vagy huszonkét évben egyházunkban is nagy keszekuszaság volt a mai magyar valóság értékelésében, annak egyik sarkalatos oka éppen ennek a megkülönböztetésnek az elmulasztása. Mert aki azt mondta, hogy fátylat a múltra, mindenki bűnös, az félrebeszélt, és az evangélium langyos vizével akarta leönteni és egyensárosra maszatolni az embereket.

Dóka Zoltánnak volt egy nagyon szemléletes és jó kifejezése a szeretet és igazság összefüggéséről: az igazság a meder, amely nélkül a szeretet posvány. Az igazság tartja mederben a különben szétfolyó szeretetet. Mert lehet valaki nagy becsben álló közéleti személyiség, de ha nem vallja magát megigazulásra vágyó, bűnbánó bűnösnek, akkor hírneve semmit nem ér. Van igazsága az emberek előtt, nincs igazsága Isten előtt. Halála órájáig jól ellesz koszorúkkal, kitüntetésekkel és márványtáblákkal, de akkor majd másképp szól az ítélet.

De igaz a fordítottja is. Nem én találtam ki, de jó példaként hadd idézzem: A Szentírásban egyedül a Jézussal megfeszített latorról tudjuk biztosan, hogy üdvözült. Jézus mégsem mondta neki: „Barátom, elintézem, hogy Pilátus szabadon engedjen.” Egy szóval sem mondta neki, hogy nem számít a római helytartó aláírása a halálos ítéletén. Megbocsátotta a bűneit, de tudta, hogy emberi mérték szerint halálra méltó gazember. És a kivégzése óráján hirdette neki az üdvösség igazságát. Iustitia civilis és iustitia coram Deo.

Másrészt a 21. század elejének és a

20. század második felének magyar valóságában sokan voltak, akik a társadalom perifériájára kerültek, akiknek rossz hírét költötték, akiknek becsületébe gázoltak, akiket megraboltak, kitelepítettek, tönkretettek, „kardélre hánytak” vagy éppen börtönbe csuktak, és „a világ szemetje” voltak. Aktuálisan beszélhetnék Kendeh Györgyről vagy Ordass Lajosról, akiknek az akkori egyházi vezetés is rossz hírét költötte. Hitem szerint - bár ezt Krisztus fogja megítélni - a iustitia coram Deo mégis megadatott nekik.

# Ht *

Mindebből következik, hogy a törvénynek és az evangéliumnak tiszteletben kell tartania a másik territóriumát. A katona hivatásáról című iratában mondja ezt Luther: „Kétféle felsőséget rendelt az Isten az emberek között. Az egyiket lelkileg rendelte igéjével és kard nélkül, hogy ezáltal az emberek jámborakká és igazakká legyenek, és ezzel a megigazulással elnyerjék az örök életet.” Ez az egyház territóriuma. „Ezt az igazulást az Isten az ő igéjével szolgáltatja, melynek hirdetését a prédikátorokra bízta. A másik felsőség világi, eszköze a kard, a hatalom, hogy azok, akik igéje által nem akarnak jámborakká és igazakká lenni az örök életre, azok ily világi hatalom által kényszeríttessenek arra, hogy legalább a vi-' lág szerint legyenek jámborakká és igazakká. Ezt az igazságot ő a karddal szolgáltatja. És bár ezt az igazságot ő nem akarja az örök élettel jutalmazni, mégis azt kívánja, hogy a békesség az emberek közt megmaradjon, és földi javakat ád jutalom fejében, így maga az Isten a megalapítója mind a kétféle igazságosságnak, a lelkinek is, meg a világinak is, ezekben nincs semmi emberi intézmény, hanem csak isteni rendelés.”

És nem keverhető össze a kettő. Bármelyik oldalról történjék is határátlépés, nem emberi konvenciókat, nem a lutheri teológia tradícióit sértjük meg, hanem Isten rendje ellen lázadunk. Akkor is, ha a világi hatalom arra vetemedik, hogy törvényt alkot

a léleknek. De akkor is, ha valaki az evangélium szerint akarná kormányozni a világot, s minden világi törvényt és hatalmat meg akarna szüntetni. Mert az evangélium nem azt mondja, mit kell tenni, hanem az evangélium azt mondja, hogy „bár gazember vagy, Isten mégis megbocsát" Evangéliummal kormányozni a világot annyi, mint beengedni a farkascsordát a juhakolba.

Mit kezdjünk ezzel a 21. század magyar valóságában?

Van a bibliai szókészletnek egy nagyon sajátos időfogalma: a kairosz. Döntési helyzetet, vissza nem hozható lehetőséget jelent. Ha a mai magyar valóságban - és ebbe beleértem az elmúlt évtizedeket is - egy szó köré akarnám gyűjteni a nyomorúságaink általam felismert okainak tárházát, akkor ez a kairosz.

Elmulasztott kairoszok tömkelegé terhel bennünket évtizedek óta. Amikor fecsegtünk, ha nem kellett volna is, és pánikban hallgattunk, amikor kiáltani kellett volna. Amikor kerestük a túlélési taktikát az Isten iránti engedelmesség helyett, vagy éppen úgy gondoltuk, hogy a magunk bűneinek takargatásával, relativizálásával kiutat találunk, és mások hátán akartunk előremenni.

Végül a törvénynek és az evangéliumnak és - ennek nyomán, a lutheri teológia látásmódja szerint - Isten kétféle kormányzásának megengedhetetlen összekeverése az is, ha politikai döntéseket teológiai érvekkel próbálnak alátámasztani. Ezért jobb lett volna, ha a Nemzeti hitvallásnak a szokásos és nemzetközileg elfogadott módon a preambulum nevet adják.

Hasonlóképpen gazdasági döntéseknél sem lenne szabad az Úristenre hivatkozni. Mint ahogy nem szolgálta Isten ügyét az sem, aki a római pápa levelét, még ha szelíd módon is, de egyfajta ajánlásra elküldte minden iskolának, köztük a más felekezetűeknek is.

Azt gondolom, hogy vannak helyzetek, amikor a törvény és az evangélium megkülönböztetésének bölcsessége elvezethet bennünket arra, hogy józan észt és szakmai felkészültséget igénylő döntéseinknél ne hivatkozzunk a transzcendens hatalomra, és elvezethet bennünket arra is, hogy igazán türelmesek legyünk. Mert akik Isten türelméből élnek, talán lehetnek mások iránt is türelmesek. Hangsúlyozom, nem a gazemberségek elnézéséről van szó, hanem a jövő tervezésének és megalapozásának akcióiról.

* * *

Azt mondtam az elején, hogy a cím gondokat okoz, mert gondot jelent, hogy mi a „magyar valóság” és mit jelent a „lutheri módon”. Bevallom, nem vagyok egészen biztos abban, hogy mindez ötvenkilenc perc és negyven másodperc után sokkal világosabb. Beérem azzal, ha kérdések fogalmazódtak meg testvéreim szívében, hogy ne tartsák nagyon természetesnek, ami magától értődőnek tűnik. Hogy tudjunk egy kicsit kritikusabbak, egy kicsit türelmesebbek és egy kicsit jobban Istennek engedelmeskedő tanítványok lenni.

A szerző a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület nyugalmazott püspöke