Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-02-05 / 5. szám

8 -m 2012. február 5.

PANORÁMA

Evangélikus Élet

TÍZÉVES AZ EBBE - ŐRÁL]

► Ami összetart bennünket, az a - s ezt így most fogalmazom meg először - trinitárius hit, hogy az Atyaisten elküldte az ő egyszülött Fiát a tőle halálosan elidegenedett világba, s hogy a Fiúisten a názáreti Jézusban, a Krisztusban emberré lett, aki az ő földi szolgálata, kereszthalála és feltámadása által nekünk váltságot szerzett, hogy mi általa új teremtések lehessünk. Hisszük továbbá, hogy a Fiú mennybemenetele után a Szentlélek Isten e földön közösséget, azaz egyházat teremtett. Osztozunk egyúttal 16. századi reformátoraink felismerésében, miszerint ez az egyház földi vándorútja során - részint önmaga gyengesége, részint a kívülről állandóan támadó ellenség aknamunkája következtében - eltántorodhat a neki rendelt úttól, azaz „fogságba eshet” Ugyanakkor abban is hiszünk, hogy az egyházat létrehozó és teremtő Isten az ő Szentlelke által megreformálhatja az ő népét, kiszabadíthatja a fogságból, s hogy ebben a tisztulási folyamatban mi, gyarló és bűnös emberek is az ő eszközei lehetünk. Ezt nevezem az EBBE „hitvallási minimumának”

Gondolatok az EBBE indulásáról, szolgálatáról és belmissziói

1 ♦♦ 1 1 , / ♦♦ 1 • rr ♦ r rr 1

küldetésünk j ovo j erői

► Tíz éve annak, hogy 2002. január 8-án felolvastuk az összehívottak és a nagyobb nyilvánosság előtt az Egyházunk mai fogsága című levelet (a továbbiakban: fogságlevél; megjelent két héttel ezelőtt, az Evangélikus Élet január 22-i számában „kordokumentumként”), majd két hónappal később, 2002. március 16-án e levél háttereként megalakult az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE). Az alábbiakban az évforduló alkalmából a január 12-i ünnepi EBBE-esten felolvasott előadásom rövidített - részint módosított -, szerkesztett változatát osztom meg hetilapunk olvasóival.

Őszintén szeretnék töprengeni arról: mi is történt velünk s általunk a Magyarországi Evangélikus Egyházban 2002-ben és azóta. Egyrészt mérleget szeretnék készíteni: elvégre egyéni életünkből - családunk, szakmai pályánk, hivatalos szolgálatunk terhére - máris kerek egy évtizedet szántunk erre a különös szolgálatra, miközben kezdettől fogva ellenszéllel, ellenszenvvel, sőt megbélyegzettséggel kellett szembesülnünk - s ezért bizony gyakran ott ágaskodott/ágaskodik bennünk a kérdés: „Megéri, megérte?”

Másrészt olyan tükröt is szeretnék tartani magamnak és magunknak, amely immár tíz év távlatából fürkészi, hogy egykori kiállásunk mennyiben lehetett Isten akarata, illetve hogy tízéves szolgálatunk alatt mit tettünk helyesen, és mit mulasztottunk el. A tükröt egyúttal tehát gyónótükörnek is szánom.

Az itt következő gondolatok az én személyes töprengéseim lesznek, nem a vezetőség nevében kívánok nyilatkozni. Jó lenne, ha ők is reflektálnának az általam elmondottakra, hiszen - mint ezt nyíltan vállaljuk - különbözőek vagyunk, többféle, sok

szempontból egymástól eltérő teológiát és kegyességet képviselünk.

Az EBBE három sajátosságát a tíz évvel ezelőtti brosúránkon így fogalmaztuk meg:

„1. Az egyéni keresztény életünk megújulásán túl az egész anyaszentegyház ébredéséért küzd rendszeres imádkozó közösségben és célirányos szolgálatban. A belmisszió mindenekelőtt az egyház »önmissziója«, ezért különös figyelemmel fordul a szekularizált egyháztagok, a pusztuló gyülekezetek, a szórványok felé.

2. Az egyház megújulásához elengedhetetlennek tartja a teológiai reflexiót, elsősorban a reformáció örökségének, a mai embert is megszólító lutheri teológiának az érvényesítését.

3. Tág ölelésű, nyitott egyesület, melynek tagjai között különböző irányzatok képviselői is megférnek. Az egyes irányzatok Isten igéjének fényében egymással párbeszédet folytatnak. A keresztyén testvéri szeretet jegyében lankadatlanul keresik a kapcsolatot a tőlük eltérő gondolkodású hittestvérekkel is. Ez a látás elengedhetetlen a Krisztusban elnyerhető valódi megbékéléshez és kiengesztelődéshez.”

A fogságlevél mint az EBBE megalakulásának háttere

A sokat vitatott fogságlevél előzményei között egyrészt az Evangélikus Életben 2001 folyamán megjelent polemikus cikkeket kell említenünk: Szeverényi János - akkor a Budai Egyházmegye esperese - a. Nem hallgathatok! című írásában tiltakozott dr. Frenkl Róbertnek, egyházunk akkori országos felügyelőjének egyik cikke ellen, amelyben a felügyelő azt állította, hogy a válás nem bűn, csak kudarc. Dr. Garádi Péternek egyházunk ifjúsági munkáját bíráló cikkét hittudományi egyetemünk egyik oktatója és három fiatal cikkíró hevesen visszautasította, amire én dr. Garádi Pétert (akit személyesen még nem is ismertem) védelmembe vettem.

Szeverényi János 2001. november 28-ra Kelenföldre összehívott huszonnyolc lelkészt és világi embert, és beszélgetést kezdeményezett velük egyházunk nyomorúságairól. A jelenlevők elhatározták, hogy írnak egy állásfoglalást.

Született egy rövid szöveg, amelyet id. Magassy Sándor fogalmazott. Közben kezembe került Szeverényi János esperesi jelentése is, s a fogságlevelet e dokumentumok figyelembevételével 2001 decemberének elején - egy külföldi konferenciáról hazautazóban a vonaton - fogalmaztam meg. Pár nappal később az egyik budai lelkészi munkaközösségi ülésen levelemet átadtam Szeverényi Jánosnak, aki azonnal szétküldte a gyülekezeteknek. Gyors és heves visszajelzéseket kaptunk, s a levél ezért fokozatosan tovább finomodott, amíg végül a 2002. január 8-i alkalommal véglegesítettük, s immár hivatalosan is kibocsátottuk.

Az Egyházunk mai fogsága című levél először a Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóiratban jelent meg (2002/3. szám, 103- 105. oldal); egy évvel később az Ökumené című lapban; The Captivity of our Church Today címen angolul, magyarázattal az amerikai Lutheran Quarterlyban (2004/3. szám, 325-332. oldal); lefordították még német, szlovák és orosz nyelvre is.

A fogságlevél aktuálpolitikai, mélypolitikai és egyházpolitikai kontextusa

Tíz év távlatából most már világos számomra, hogy vihart okozó levelünknek volt egy aktuálpolitikai, egy mélypolitikai és egyházpolitikai kontextusa is, és ennek mi akkor egyáltalában nem voltunk tudatában. Ezzel is magyarázható talán, hogy levelünket miért ellenezték sokan oly hevesen, miért értették, illetve magyarázták félre.

Az aktuálpolitikai kontextus: az első Fidesz-kormányzat (1998-2002) ciklusának végén jártunk: közvetlenül parlamenti választások előtt állt az ország. Sokan az akkori egyházvezetés világi tagját - nem alaptalanul - az akkor még ellenzéki politikai pártokkal (főleg a letűnt kommunista rendszer utódpártjával) kapcsolták össze, így levelünknek a világi egyházvezetőre vonatkozó teológiai bírálata kapcsán többen politikai szándékot (is) sejthettek. Alaptalanul.

A mélypolitikai kontextus is magyarázat lehet levelünk hisztérikus elutasítására. Levelünk 2002-ben íróA szerző az alakuló ülés házigazdái - Győri József néhai egyházközségi felügyelő és (az ambónál) Szeverényi János akkori kelenföldi esperes-lelkész - között

I. Az EBBE megák

dott. Ekkoriban még nem esett sok szó az egyházi ügynökkérdésről, a „hálóról” hiszen az igazán csak 2005- ben tematizálódott. Magam is megdöbbentem, amikor erre az előadásra készülve az egykor írt leveleimbe beleolvasva azt láttam, hogy már 2002-ben így fogalmaztam: „Nem személyekkel harcolunk, hanem egy megnevezett szellemiséggel, ami hínárként bevonja és fojtogatja egyházunkat. Van, akinek csak a kisujja, van, akinek a feje, van, akinek az egész teste gabalyodott bele ebbe a hálóba...”

A harmadik az egyházpolitikai kontextus. 2001 végén, 2002 elején napirendre került dr. Harmati Bélának, a Déli Egyházkerület püspökének másfél évtizedes egyházvezetői szolgálat utáni nyugdíjba vonulása, tehát közvetlenül püspökválasztás előtt álltunk - voltak olyanok, akik mozgalmunk elindítójában egy esetleges püspökjelöltet láttak, s levelünket ezért egyházpolitikai pamfletnek tekintették.

A fogságlevél tartalma - tíz év után

A fogságlevél tartalmi kérdéseinek kibontására a levél felolvasásának első évfordulóján vállalkoztam A fogságlevél teológiai hozadéka (Tájoló, 2003. ősz, 4-17- oldal) című előadásomban. Az idő múlásával a kontúrok egyre világosabbá válnak: mikor fogták „felülről a ceruzánkat” és mikor csempésztünk be - akaratunk ellenére - emberi gyarlóságot is a levelünkbe. Mikor volt az, hogy „nem én parancsolom, hanem az t?r”(iKor 7,10), illetve mikor volt az, hogy „én mondom, nem az Úr” (íKor 7,12)?

Mi az, amit ma is vállalok a levélből?

1. A tiszta szándék. Tíz év után őszintén mondom, hogy semmilyen hátsó (egyházpolitikai vagy személyeskedő) szándék nem állt a levél hátterében. A levél abból a kiáltásigényből fakadt, hogy szorongatott engem belülről a lélek” (Jób 32,18); fájtak a tapasztalt jelenségek: „A te házad iránt érzettféltő szeretet emészt engem’.’ (Jn 2,17)

2. A közösség teológiája. Levelünk véleményem szerint egy igen értékes (főleg Vájta Vilmostól tanult) communioteológia csíráját hordta magában, amelyet már sokkal részletesebben bontottam ki A fogság-levél teológiai hozadéka című előadásomban, majd

2005-ben a Bonhoejferről írt tanulmányomban (Lelkipásztor; 2006/8-9. szám, 285-292. oldal).

3. A hitvallási kényszer Bár akkor még nem tudtuk, fellépésünk hitvallási kényszerből fakadt. A levél első sorai így hangzottak: „Az Isten népére bízott szent örömüzenet az emberi történelem folyamán számtalan esetben torzulást szenvedett. A torzulás a bűn következménye, amely a Biblia nyelvezetében többek között a »fogság« képében jelenik meg.”

Meglepődtem, sőt megdöbbentem, amikor néhány évvel később Amerikában találkoztam hasonló hangon írt hitvalló nyilatkozatokkal, amelyek többsége magyarul is megjelent a Híd magazinban. Például az episzkopális egyház számos lelkésze által 1991-ben aláírt „Baltimore-i deklaráció” így kezdődik: „A keresztény egyház történetében előfordultak olyan időszakok, amikor az evangélium tisztasága és lényege erőteljes kulturális, filozófiai vagy vallási támadásnak volt kitéve. Ilyenkor szükségessé vált, hogy a keresztény hívők - különösen a lelkészek és az igehirdetők - nyilvánosan és egyértelműen vallják meg a hitet, »amely egyszer a szenteknek adatott« (Júd 3).”

4. A reformációs igény. A fogságlevél első nyilvános megvitatása előtt az Őrállás és reformáció című személyes reflexióimban (Tájoló, 2002. ősz, 5—11. oldal) mondtam el, hogy küldetésünk formája az „őrállás” (Ez 3,17), a tartalma pedig a reformáció. „Szolgálatunkat - írtam - az a szent makacsság mozgatja, hogy minden romlás ellenére Isten nem vetette el a Magyarországi Evangélikus Egyházat mint az ő népét, hanem azt akarja, hogy megtérjünk. Hisszük, hogy Isten igéjének fényében egyházunk még reformálható... A reformációt már nem mi végezzük el. Ez már Isten munkája. Ha őrállói szolgálatunkat hűségesen, pontosan látjuk el, akkor Isten reménységünk szerint láthatóan is »működésbe lép«. Ha bizonytalanok vagyunk, frakciózunk, nincs összhang közöttünk, akkor általunk nem cselekszik az Úr.”

Úgy vélem tíz év távlatában: ezek voltak azok a vonások, amelyeken az érezhető, hogy „felülről fogták ceruzánkat” azaz ezekre érvényes, hogy „nem én parancsolom, hanem az Úr” (íKor 7,10).

Mi az, amit ma másképpen fogalmaznék?

1. A „fogság” okát nem kizárólag a „szekularizmusban” vélném felfedezni. Igyekeztem a szekularizmus, azaz a világiasság fogalmát a levél megjelenésének első évfordulóján tartott előadásom bevezetőjében tisztázni és kibontani, s az ott leírtakat ma is jó szívvel vállalom, de a szekularizmus problémáját nem érzem olyan súlyosnak, ami ma megfelelne az egyházfogság fogalmának. Ugyanilyen súlyos lehet a rajongás, a provincializmus, a szűkkeblű dogmatizmus, a szolgálati felületesség, az olcsó demagóg populizmus, a politika és a teológia újpogány összekeverése, az antiszemitizmus stb.

2. Tartózkodnék a bűn fogalmának aprópénzre váltásától. A fogságlevél utalt arra, hogy „a bűn mélységes valóság”, hogy vannak „látható” és „láthatatlan” bűnök, de az előbbiek sorjázásával (válás, homoszexualitás, paráznaság, megbotránkoztató életvezetés stb.) akaratlanul is aprópénzre váltottuk a bűn fogalmát, ami könnyen képmutató ítélkezéshez és moralizáláshoz vezet: „Ő ilyen, de én nem!”

Isten megszégyenített bennünket, s alázatosan be kellett látnunk, hogy a mi személyes, családi életünk is hajótörést szenvedhet vagy szenvedett. Nem ajánlathatjuk már „testvéreink bűnének” hordozását, hiszen saját bűneink nyomorúsága is olyan teher, amely agyonnyom bennünket. Ám ma is vallom: minden bűn, ami Isten akaratával ellenkezik, s hogy a bűnnek egy legitim rendezési módja van, és a teherletétel helye a kereszt.

3. Kerülném a levél legalizmusra hajlamos, alkalmilag fenyegetőnek is tűnő hangját. Ma már olyat nem írnék le, hogy „püspökeink éljenek a fe-