Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-01-29 / 4. szám

„Ha nem hallgatnak rád, akkor nem tudtál rajtuk „Az is tény, hogy a Bibliát olvasni és érteni akarók ré­„Élményszerű, szabad és em-Teremtés és természettudomány W 6. oldal segíteni, de a magad lelkét megmentetted. Ilyen széről időről időre igény mutatkozik arra, hogy az anya­berközpontú istentiszteletről Gyógyító álom !► 7. oldal értelemben az egyház felelőssége oszthatatlan, ha nyelv változása nyomán a magyarra fordított Szentírás Luther és a wittenbergi refor-Hibajelentés 11. oldal kétirányú is.” szövegét hozzáigazítsák az adott kor nyelvállapotához.” mátorok hallani sem akartak.” Hódít a Tízparancsolat ^ 13. oldal Győri találkozás Ittzés János Az újonnan revideált Az istentisztelet evangéliuma Böhm-emléktábla Kolozsvárott !► 14. oldal nyugalmazott püspökkel 5. oldal Károli-Bibliáról W- 7. oldal 1*- 10. oldal In memóriám vitéz Magassy Sándor 1^ 15. oldal Oratórium és laboratórium ^ A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium nevét idén még hiába ke­resnénk a száz legjobb magyarországi középiskola között. Mint lapunk múlt heti száma is hírül adta, e rangsorba az evangélikus középis­kolák közül csak a budapesti Deák Téri Evangélikus Gimnázium, a soproni líceum, illetve a bonyhádi gimnázium és kollégium fért be, a 29., a 76., illetve a 83. helyre. Ám hogy az 1904-től 1952-ig műkö­dő, majd 1989-ben az első hazai protestáns oktatási intézményként újraindított Fasorban „gőzerővel” folynak a munkálatok annak ér­dekében, hogy méltó legyen „régi jó híréhez” annak bizonysága az is, hogy január 20-án hivatalosan is átadtak két modernizált - a ter­mészettudományos képzés céljára átalakított - tantermet. A beru­házást pályázati támogatás tette lehetővé - az elnyert mintegy 290 millió forint a legnagyobb összeg, amelyhez a Magyarországi Evan­gélikus Egyház eddig pályázati úton jutott... Két emléktáblát avatott fel január 20- án a Magyarországi Evangélikus Egy­ház elnök-püspöke, Gáncs Péter: az egykori tanárét, Levius Ernőét (képün­kön) és a ma is élő tudós öregdiákét, Liptai Györgyét. Pontosabban az em­léktáblákkal jelölt tantermeket, ame­lyek a Természettudományos oktatás módszertanának és eszközrendszeré­nek megújítása a közoktatásban című TÁMOP-pályázat elnyerése révén, nem kevesebb mint 290 millió forint támogatásból alakulhattak át mo­dern, interaktív laboratóriumokká. Folytatás a 3. oldalon A lerakott fegyver Születésének 100. évfordulóján emlékeztek Kendek Györgyre Kelenföldén Tanít az Úr tanítani ■ Papp Andrea Tanár vagyok. Ez az egyik hivatásom, a hitvesi és az anyai mellett. Ez a „ta­nárság” nem bír annyi evidenciával, amennyit én beleálmodtam a pálya­kezdéskor. Az egyetemen, magyar és filozófia szakon megszereztem az átadható tudást, és hatalmas lelkese­déssel indultam el a pályámon: taní­tani fogok! De az Úr a legnagyobb tanító, és nem adta ilyen könnyen. Az elmúlt tizen-egynéhány évre visszanézve látom, hogy minden kudarc és öröm, harc és kiengesztelődés egy lelki fej­lődés állomásai voltak, egy olyan út stációi, amelyre pályakezdőként gon­dolni sem mertem... Az egyetemi évek alatt gyűjtö­gettem a tudomány kincseit, amelye­ket elvihetek majd a gyerekeknek: Jó­zsef Attila, Szent Ágoston, metaforák, predikatív szerkezetek, a felvilágoso­dás dialektikája... éveken át csak er­re készültem! Vakon hittem, hogy a tanítványaim állnak majd a terem előtt, tudásszomjtól elgyötörtén, és nézik, hogy jövök-e már. Nem néz­ték, nem vártak... de odaértem, és ta­nítani kezdtem. És jött a sorsfordító felismerés! Nemcsak az a fontos, hogy mit adok át, hanem az is, hogyan! Új eszme kezdett el lángolni a képzeletbeli zászlómon évekig: tanítani a legna­gyobb kincs! Módszereket kerestem az empátián és reformpedagógiá­kon innen és túl... De ez még min­dig az egomból jövő tévedés volt, bár hangzatos volt és hiteles. A legnagyobb kudarc akkor ért, amikor filozófiát kellett oktatnom egy testnevelés szakos osztálynak. A tu­domány maga senkit nem érdekelt, a tanításom sem fogta meg őket. Kéz­­zel-lábbal próbáltam megértetni ve­lük, hogy én bármit megtanítok, akár magyar érettségi tételeket is kidolgozhatunk az órákon, csak en­gedjenek tanítani, mert ez a hivatá­som, ez az életem! Soha nem felejtem el: az egyik suhanc fél lábra állt, és ugatott... én meg feljelentettem ma­gam, és helyettesítő tanárt kértem magam helyett. Életem egyik legna­gyobb kudarca volt... És jött a sorsfordító felismerés! A ta­nítványok nem az átadható tudásra kí­váncsiak csak, és nem érdekli őket, hogy én szeretek és akarok tanítani. Metaforák és disztichonok helyett szeretetre és elfogadásra vágynak. Nem a „konformizmusról” kérdeztek bővebben, amelyre előző éjjel órákat készültem, hanem a szünetben oda­jött hozzám egy kislány, hogy mit te­gyen, ha tizennégy évesen kisbabája lesz. Segítsek! Álltam, és csak néztem a lányt. Abban a pillanatban sok év szemlélete és gondolatvilága átfordult bennem, és új meghívást kaptam. Hiszek abban, hogy folyamato­san tanulni és fejlődni kell, de min­den pedagógiai eszközön és módsze­ren túl megtapasztaltam, hogy Isten szabadító ereje és szeretete nélkül semmi vagyok! Nem az átadható tudás, nem a ta­nítás maga, hanem a mögötte lévő emberi csodák, örömök, fájdalmak a fontosak. Nem tanítani, hanem oko­­san-bölcsen tanítva-vezetve szeret­ni kell a gyerekeket. Nem Platánt sze­retem, nem egy projektmunkát, ha­nem a tanítványaimat! Ezt az eszmét már nem én írtam fel, nem én termeltem ki a gondo­lataimból, hanem az Úr tanított meg tanítani. így nem tud már ki­fogni rajtam egy szakmunkásosztály vagy egy filozófia ellen beoltott matematikuscsoport sem! így kerek a világ. Ezen az úton járok, és úton vagyok... ^ „Hogy nem bolondult ebbe bele?! Hogy nem lett vigasztalhatatlanul megkeseredett?! Hogy élte túl?!” - kérdezte prédikációjában az uno­ka, majd folytatta: „A bosszúvágyból, az elszenvedett igazságtalan­ság miatti méltatlankodásból csak a halál születhetett volna...” Kelen­­földön, az evangélikus egyházközség templomában Kendeh György­re (1912-2000) emlékezett múlt vasárnap a gyülekezet, néhai lelké­sze születésének századik évfordulóján. Ajtó az egységre Kendeh György 1912. január 22-én született a felvidéki Késmárkon. Édesapja szintén lelkész volt, és e hi­vatást választotta fia és unokája is. A családból többen munkatársai ma is az egyháznak, közülük négyen lel­készként szolgáltak a múlt vasárna­pi hálaadó istentiszteleten. A vízkereszt ünnepe utáni 3. vasár­napon most ugyanúgy zsúfolásig megtelt a kelenföldi hajlék, mint öt­venöt éve, 1956. október 21-én. Akitor Kendeh Györgynek a rehabilitációját követő első prédikációját hallgatta az ünneplő gyülekezet, most pedig ke­resztyén életútjának egészéért adtak hálát az egybegyűltek. Szolgálatáért, amely itt Kelenföldön kétszer is vég­leg megszakadni látszott: 1950 márci­usával, illetve az 1961. október 31-én történt újabb eltávolításával, hogy azután a gyülekezet - időközben nyugalmazott -papja 1989. október 22-én ismét a Bocskai úti templom szószékére állhasson... A megemlékezés istentisztelettel kezdődött, melyen Kendeh K. Péter prédikált. A Luther Kiadót igazgató lelkész maga is hangsúllyal utalt nagyapja kelenföldi szolgálatára: „Közöttünk vannak azok, akik - ta­lán ugyanabban a padban ülve, mint Kendeh K. Péter most — szinte pontosan ötvenöt éve hallhatták, ahogy a nagypapa felol­vassa: »Ma teljesedett be ez az írás fü­letek hallatára.«” Folytatás a 3. oldalon „Szentlélek, jöjj, lobogó láng” - éne­kelték a fiatalok január 22-én a Ma­gyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa székházának gyülekezeti termében, ahol az egység szimboli­kus jeleként minden résztvevő meg­gyújtott egy-egy mécsest, majd elhe­lyezte a szószék előtt. A fények végig világítottak az ökumenikus imahetet lezáró ifjúsági istentisztelet alatt” - tudósít a Parókia.hu, miként úgyszól­ván valamennyi keresztény felekezet internetes honlapján beszámolók tucatja dokumentálja a Krisztus-hí­vők egységéért 1908 óta megtartott ökumenikus imahét idei magyaror­szági alkalmait... A világszerte január 15-22. között megtartott imanyolcad tanulmányi anyagát erre az évre - a Keresztények Egységét Előmozdító Pápai Tanács és az Egyházak Világtanácsa Hit és Egyházszervezet Bizottságának felké­résére - egy lengyelországi ökume­nikus munkacsoport dolgozta ki íKor 15,51 alapján:„...mindnyájan el fogunk változni”. Bár hivatalos kimutatás nem ké­szült, az EvÉlet „tájékozódása” szerint valószínűsíthető, hogy hazánkban minden korábbinál több helyszínen és nagyobb létszámmal zajlottak az öku­menikus együttlétek. Mindezt talán híven érzékelteti három evangélikus egyházkerületünk püspöki titkárá­nak beszámolója lapunk 4. oldalán. Mert igaz ugyan, hogy püspökeink programját „protokolláris megfon­tolások is igazgathatták” ám hogy az Úristen színe előtt nincsenek „al­sóbb szintek” arról olvasóink ugyan­csak találhatnak írásokat az Evangé­likus Élet e heti számában. Is. ■ TPK

Next

/
Thumbnails
Contents