Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-29 / 4. szám
2 -m 2012. január 29. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Urunk, Istenünk, aki arra biztatsz bennünket, hogy életünket színed előtt éljük, és mindent megosszunk veled, hallgasd meg imádságunkat, és erősíts meg jelenléteddel! [Lektor:] Urunk, Istenünk, köszönjük az idei vízkereszti időszakot. Köszönjük, hogy újra arra irányítottad figyelmünket, hogy Jézusban megjelent a te dicsőséged. Mi sokszor máshol keresünk: téged is, a dicsőséget is. Köszönjük Fiad kinyújtott kezét, érintését, irgalmas tekintetét. Add, hogy dicsőségedben megerősödjünk! Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, kérünk téged, adj nekünk bátorságot, kitartást, Fiadhoz való ragaszkodást, hogy az ő dicsőségét mi is meg tudjuk jeleníteni a világban. Erre hívtál bennünket, ezt a feladatot adtad nekünk. Vértezz fel bennünket! Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, add, hogy kezünk elérje a bajbajutottat, ölelésünk a szeretethiányban élőt, biztató tekintetünk a csüggedőt. Add, hogy mindig tudjunk imádkozni azokért, akikre mások nem gondolnak, vagy csak szeretetlenül szólnak róluk. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, néha mi is elfáradunk és elcsüggedünk. Bizonytalanokká válunk hitünkben és szeretetünkben. Talán túlságosan is lefoglalnak saját gondjaink. Ha neked is kedves, adj nekünk is - ahogy a tanítványoknak megadtad - olyan hitélményeket, amelyekben kitágul emberi perspektívánk, és erősödik hozzád való ragaszkodásunk. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, Istenünk, bizonytalan időket élünk hazánkban és szerte Európában. Nem tudjuk, mit hoz a holnap. Sok minden megrendült, amit eddig biztosnak hittünk. Légy Lelked által velünk, hogy tekintetünket ne vegyük le rólad, hanem a te tekintetedben megfürödve lássuk életünket. Jézus Krisztusért kérünk, Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Urunk, Istenünk, köszönjük a formáló és megerősítő közös imádság ajándékát. Legyen teljessé a te dicsőséged Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel él és uralkodik mindörökkön-örökké. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER „Mindezt tudni s elismerni, érte a dicsőséget egyedül néki adni, testünk-lelkünk minden javát valóban csak tőle várni, jóban-rosszban, életben-halálban, mindenestül rá hagyatkozni, minden kísértésben hozzá menekülni, minden gyötrő szükségben csak hozzá kiáltani - íme ez a legfőbb és legszebb istentisztelet. De csak a hívők kis serege adja egyedül Istennek a dicsőséget. Csak ezek bíznak benne, s építenek reá. Ezek tudják, hogy mindenüket tőle vették, s az ördögtől pillanatig se maradhatnának meg, ha az Isten meg nem oltalmazná őket. M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP - 5MÓZ 18,15-20(21-22) Krisztus, a prófétaság beteliesítőie Az apostolok cselekedeteiről írt könyv harmadik fejezetében olvasható történetben Péter apostol a Mózesnak adott isteni ígéretet Jézusra vonatkoztatja: „Maga Mózes mondta: Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek. (...) Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el Szolgáját, aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga gonoszságából.” (ApCsel 3,22-26) Miben is lehet egy próféta Mózeshoz hasonló? Kétségtelen, hogy Isten az üdvtörténet során első ízben Mózest választotta ki arra, hogy szájába adja igéit. Emberrel ilyet korábban nem tett, hanem mindig angyalt küldött, hogy üzenetét elmondja. Mózes elsőként lett Isten szócsöve a választott nép felé. Ebben minden valódi próféta kell, hogy hasonlítson Mózesra. Mózes azonban nemcsak beszéde által bizonyult prófétának, hanem egy olyan cselekedetet is véghezvitt, amellyel nem előképe, de előhírnöke lett a megígért Messiásnak. Arra a történetre gondolok, amelyről három héttel ezelőtt, a vízkereszt ünnepe utáni első vasárnap szólt az igehirdetés egyházunkban. Mózes abban a történetben, Istennek a népe elleni jogos haragját önmagára fordítva, közbenjárt a népért, hogy a nép - bár nem érdemelt kegyelmet - Isten jóságának köszönhetően mégis életben maradjon, és a pusztában születő új generáció bemehessen az ígéret földjére, Kánaánba. Ebben az Ószövetség későbbi prófétái közül egyik sem hasonlítható Mózeshoz. Bár osztoznak a népüket érő büntetésben, de egyikük sem tudja közbenjáróként Isten haragját a népről elfordítani. Jézus lesz majd az a Mózeshoz hasonló, de nála mérhetetlenül nagyobb Próféta, akinek Isten nemcsak szájába adja igéjét, hanem akiben az örök Ige ölt testet, és aki a Golgota keresztjén nemcsak a maga népéért, hanem a világ minden népéért közbenjár, és magára fordítja Istennek a világ minden bűne miatti haragját, hogy a bűnösök haladékot nyerjenek a megtérésre és a megszentelődésre. így lesz Jézus a Mózessal kezdődő prófétaság beteljesítője. Manapság sokan beszélnek az egyház prófétai küldetéséről. Mások Jézus szavára hivatkozva elhárítják: „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik...” (Lk 16,16) Jézus azonban nem a prófétaságról, hanem Mózes és a próféták könyveinek hirdetéséről mondja, hogy az Keresztelő Jánosig tartott, azóta az Isten országának evangéliumát kell hirdetni. Ez nem azt jelenti, hogy Mózes és a próféták könyveit el kellene dobnunk. Hiszen maga Jézus is felolvasott belőlük, és az apostolok is rendszeresen a Mózes és a próféták könyvéből vett igék alapján prédikálták az Isten országának evangéliumát. De nem a törvényt prédikálták, mert a törvény prédikálása Keresztelő Jánossal véget ért, illetve - ahogy Pál apostol mondja - „Mózesnek ősidőktőlfogva minden városban megvannak a hirdetői, hiszen a zsinagógákban minden szombaton olvassák őt”. (ApCsel 15,21) És a próféták könyveiből vett igék alapján sem arról prédikáltak, hogy azok miként teljesedtek be az ószövetségi nép életében, hanem hogy Krisztusban hogyan teljesedtek be születése, csodái, szenvedése, halála, föltámadása, Isten jobbján való megdicsőülése által, és hogyan fognak majd beteljesedni második eljövetelének napján. Az apostolok nem Mózest és a prófétákat hirdették, hanem Krisztust és az Isten országát prédikálták Mózes és a próféták könyvei alapján. Ez a mi feladatunk is. Azt azonban nem feledhetjük, hogy Krisztus szava szerint „a tanítvány nem feljebbvaló a mesterénél, sem a szolga az uránál” (Mt 10,24), hanem osztoznia kell sorsában. Jézus pedig nemcsak a prófétaságnak, hanem a prófétai sorsnak is beteljesítője volt, amikor úgy járt közben a bűnösökért, hogy - ártatlan létére - a bűnösöket fenyegető haragot és ítéletet magára vonta, hogy ezzel a bűnösöknek kegyelmet, azaz időt nyerjen, hogy megtérjenek, és a haragra és ítéletre többé ne szolgáltassanak okot. Ezért az egyház prófétai szolgálata nem lehet más, mint hogy az egyháznak engednie kell, hogy a Mester megossza vele az általa és benne beteljesedett prófétai sorsot. Az egyháznak úgy kell Istennél közbenjárnia a világban élő minden bűnös emberért, hogy miközben számukra megtérésre alkalmas időért könyörög, vállalja, hogy az Isten által jónak és szükségesnek ítélt mértékben elszenvedi azt a haragot, amelyet azok érdemelnének, akik számára a kegyelmet kéri. Ezzel az egyház Krisztusnak nemcsak mint tökéletes Prófétának, hanem mint önmagát a bűnösökért föláldozó tökéletes Főpapnak a sorsában is részesülne, hogy Jézus második eljövete-A VASÁRNAP IGÉJE lekor majd királyságában is részesülhessen. Az egyház azonban - sajnos - újra meg újra hajlamos engedni a kísértésnek, hogy itt és most, a haraggal és ítélettel fenyegetett bűnös világban részesüljön Krisztusnak, a Királynak méltóságában, miközben sem a bűnösök elleni haragot magára fordító Próféta, sem a bűnösökért önmaga életéről lemondó, önmagát szeretetből föláldozó Főpap sorsából nem kér. És csodálkozik, ha eközben a világ részéről nap mint nap gúny, támadás, üldözés éri. Pedig nincs ebben semmi meglepő, hiszen csak arról van szó, hogy a világ ugyanazokkal a királyi jelvényekkel illeti az egyházat, amelyekkel Krisztust illette. Előbb ráadja a hatalom bíborpalástját, hiszen a világ Krisztust is azzal gúnyolta ki, hogy bíborpalástot terített a vállára. Ezzel egy időben azonban le is köpdöste, arcul verte, majd korbáccsal szaggatta szinte cafatokra a testét, végül töviskoronát nyomott a fejébe, megfosztotta mindenétől, még a ruháitól is, és szögeket vert a kezébe és lábába. Ilyen királyi díszekkel illeti a világ minden időben a prófétai sorsot vállalni nem akaró, helyette földi királyságra ácsingózó egyházat is. Ám a pokol kapui - miként Krisztus megígérte - még ekkor sem és sohasem vehetnek erőt az ő anyaszentegyházán! ■ Véghelyi Antal Mária vagy/és Krisztus Február 2. a mi ünnepünk is ► A karácsonyt megelőző lapszámösszevonáskor elszámolta magát a rovatvezető... így a tervezett témák kicsit összetorlódtak, és már itt is van az első hónap vége, sőt kezdődik a következő. Pedig február 2-át nem akartam kifelejteni. A Régi-új liturgikus sarok így két összetartozó cikk között egy kis kitérőt tesz, hogy megemlékezzünk egy olyan napról, amelyet evangélikus őseink nagyon szerettek, s Luther maga is kiemelt ünnepnek tartott. Az evangéliumot igazán lutheri módon hirdető, pontosabban megéneklő Johann Sebastian Bach, aki minden vasárnap és ünnepnap igéit a zene szárnyára vette, erre a napra írta a legtöbb kantátát. Február 2. ősi evangéliuma - Lk 2,22-40 - ezzel a mondattal kezdődik: „Leteltek Mária tisztulásának napjai.” Ezért az ünnepnap felett ez a cím volt olvasható évszázadokon keresztül: „Purificatio Mariae” - „Mária tisztulása”. Tehát Mária-ünnep - a katolikus népi kegyesség méghozzá így is nevezte: „Gyertyaszentelő Boldogasszony”. Miért nem törölte hát reformátorunk a naptárból néhány más Máriaünneppel együtt, mint sok szent ünnepét? Miért maradt meg lutheránus tradícióként szerte a világon ott, ahol a történelem ingamozgása a fájó események után a fürdővízzel nem öntötte ki a gyermeket? S miért találjuk meg ennek a napnak az istentiszteleti anyagát a Liturgikus könyvben február elején? Luther tudta, hogy a bibliai eseményekre utaló Mária-ünnepek (mint a többi szentírási személy ünnepe) valójában Krisztusról szólnak, a Megváltót hirdetik. A száz éve született evangélikus költőnő, Túrmezei Erzsébet is végigküzdötte az utat az ellenkezéstől a teljes szimpátiáig. Eleinte úgy érezte, hogy Mária eltakarja előle Jézust. A Szentírást mélyen tanulmányozva azonban eljutott odáig, hogy a Máriáról szóló, a Jézus édesanyját idéző összes igét megéneklő versciklusa végén így ír: „De az ige fénye mellett / most már látlak, énekellek, / énekemmel átölellek. / Úgy, amint Érte vagy áldott, / s amint Te is Őt imádod / szíveden sarjadt virágod / (...) Kísérlek, mert Őt kíséred. / Dicsérlek, mert Őt dicséred. / Őbenne dicsérlek Téged." (íme az Úr szolgálóleánya című versciklus.) S ahogy szabad evangélikusoknak január 25-én, az ökumenikus imahét idejében Pál apostol megtérésére emlékezni (vagy június 24-én Keresztelő János születésnapját megtartani), úgy szabad február 2-án is ünnepelni. Nem Máriát, hanem azt, akit világra hozott. Az ünnep elnevezése szerte az evangélikus világban így hangzik: „az újszülött Jézus bemutatása a templomban”. S nekünk lehet azt ünnepelnünk, aki az ünnep igazi titka: Krisztust. Ma már hivatalosan katolikus testvéreink is ezt az elnevezést használják: „Urunk bemutatása”. A nap bevezető igéje a Galatákhoz írt levéből való: „Amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk.” (4,4-5) Innen értelmezhető az evangélium teljes bevezető mondata: „Amikor leteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint meg van írva az Úr törvényében, hogy »minden elsőszülött fiúmagzat az Úrnak szenteltessék«; és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében foglalt rendelkezés szerint: »egy pár gerlicét vagy két galambfiókát«.” (Lk 2,22-24) Ez a szakasz folytatódik az agg Simeon történetével, aki kézbe véve magához ölelhette a megígért Megváltót. A csodálatos élmény hatására kezd énekelni, s hangja azóta is visszhangzik a Nunc dimittis ősi liturgikus himnuszában: „Most bocsátód el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet...” (Lk 2,29-30) Az evangélium előtt azonban az ószövetségi ige hangzik. Ezt olvasva RÉGI-ÚJ LITURGIKUS az események és az ünnep újabb titka tárul fel előttünk Malakiás próféta könyvéből: „Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! - mondja a Seregek Ura!’ (3,1) A Liturgikus könyv egyik erőssége a különösen szép és gazdag zsoltárválogatás. E nap „introitusa” így csendül fel: „Jóságodról elmélkedünk templomodban, ó, Isten! Nevedhez illően terjed dicséreted a földön... Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék. Amiről hallottunk, azt ma láttuk is... Bizony, itt van Isten, a mi Istenünk, ő vezet minket örökkön örökké!” (Zsolt 48 - válogatott versek.) Az egész ünnep tartalmát összefoglaló (kollekta) imádság pedig így hangzik: „Mindenható, örök Isten! Egyszülött Fiadat a törvény rendelése szerint bemutatták templomodban. Kérünk, tisztíts meg bennünket, hogy mi is gyermekeidként szolgáljunk téged, a mi Urunk, Jézus Krisztus által...” Február 2-án (is) Krisztust ünnepeljük! Ezért volt és ezért lehet evangélikus ünnep ez a nap. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)
