Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-22 / 3. szám
io 41 2012. január 22. FÓKUSZ Evangélikus Élet Tízéves az EBBE! Közvetve-közvetlenül az Evangélikus Életnek, pontosabban a hetilapunkban megjelent néhány írásnak „köszönhető”, hogy 2002 januárjában felbolydult az evangélikus (köz)élet, és március 16-án egyesületi mederbe terelték szent indulataikat egyházunk „legifjabb” mozgalmának követői; megalakult az EBBE, az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület. Ezt megelőzően született meg az a „fogságlevél" néven elhíresült - „programadónak” tekinthető - iromány, amely utóbb maga is széles körben viták forrásává vált. Végleges változatát - Szeverényi János és id. Magassy Sándor lelkészek írásainak figyelembevételével - egy laikus teológus, iß. dr. Fabiny Tibor fogalmazta meg és olvasta fel 2002. január 8-án az egyházunk megújulása érdekében a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség gyülekezeti termébe összehívott közösség előtt. Valójában tehát az úgynevezett „fogságlevél” nyilvánosságra hozatalának tizedik évfordulója szolgáltatta az apropót az EBBE múlt hét csütörtökén tartott ünnepi üléséhez, melyen - Szakács Tamás áhítatát követően - Őrállás, hitvallás, tanítás címmel Fabiny Tibor idézte fel a kezdeteket, foglalta össze az egyesület évtizedes szolgálatát, és osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel a közösség belmissziói küldetéséről. A „fogságlevelet” eddig 254-en írták alá, az évfordulóra emlékező január 12-i EBBE-alkalmon alig húszán vettek részt... Az egyházunk megújhodásának reményében indult mozgalom hatása azonban mind a mai napig tagadhatatlanul kimutatható evangélikus közéletünk szinte valamennyi szegmensében. Maga az egyesület számos további publikációval járult hozzá a lutheránus lelkűiét ébren tartásához, az EBBE rendezvényein tíz év alatt elhangzott száz előadás (!) némelyikén pedig szűkösnek bizonyult az országos iroda földszinti tanácsterme. Minderről precíz részletességgel ad számot Fabiny Tibor nagy ívű tanulmánynak beillő dolgozata. Bár az évfordulós alkalom résztvevői múlt csütörtökön ebből csak részleteket hallhattak, írásban teljes terjedelmében kézhez kaphatták az önkritikus számvetést sem nélkülöző írást, amelynek legfontosabb kitételeit olvasóink is megismerhetik lapunk egyik következő számában. Előbb azonban azt a bizonyos „fogságlevelet” kívánjuk közreadni az alábbi hasábokon, amelyet annak idején a Lelkipásztor című szakfolyóirat márciusi száma közölt. M A szerk. KORDOKUMENTUM 2002-BŐL Egyházunk mai fogsága Levél a Magyarországi Evangélikus Egyház országos elnökségének és minden tagjának „Embernekfia, őrállóul tettelek téged Izrael házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (Ez 3,17) Kedves Testvéreink! Az Isten népére bízott szent örömüzenet az emberi történelem folyamán számtalan esetben torzulást szenvedett. A torzulás a bűn következménye, amely a Biblia nyelvezetében többek között a „fogság” képében jelenik meg. A reformáció is abból a lutheri felismerésből indult ki, hogy Krisztus egyházát a „babiloni fogságából” kell kivezetni. Magyarországi Evangélikus Egyházunkban a négy évtizedes diktatúra idején az evangéliumot a politikai manipuláció ejtette foglyul. Évtizedekre hamis teológiai tanítás verte béklyóba egyházunk életét. De Isten ekkor is támasztott testvéri és kiáltó szót megfogalmazó vigyázó embereket. A félelem és a megbélyegzettség, a kényszer és a hamis beszéd nyomása alóli felszabadulás a rendszerváltozás után kétségtelenül sok ajtót nyitott meg egyházunk számára. Vezetőink éltek a történelem adta lehetőségekkel. Mindezek áldásaiért egyedül Istené a dicséret! Az elnyert politikai szabadságban azonban egyházunk észrevétlenül egy újabb fogságba esett. Mai nyomorúságaink részint tegnapi vétkeink: az elmulasztott kairoszok keserű következményei. Egyházunk mai fogsága a szekularizmus, ami a reánk bízott evangéliumi tanítástól való könnyed eltérés, a minket körülvevő és csábító világ értékrendjének való behódolás és az egyre erősödő anyagias gondolkodás. Valljuk mi is, hogy az egyháznak a világban kell élni és hatni, hogy az egyház nem válhat anakronisztikus kövületté. Ám e felismerés szilárd, benső meggyőződés és elkötelezettség nélkül félreértett és hamisan értelmezett modernizmust eredményez. E lelkűiét torz gyümölcsei megjelentek a szószékeken, a konferenciákon, az egyházi sajtóban, az ifjúsági rendezvényeken és nem utolsósorban a teológiai képzésben. Az „egészséges tanítástól” való eltérés minden időben morális süllyedéshez vezet. Fellazult az egyházfegyelem, és növekszik a bűn. Lutherrel valljuk, hogy a megtévesztő tanítás és az abból fakadó botránkoztató élet Isten nevének megszentségtelenítése. Mély aggodalommal tölt el bennünket, hogy az egyébként ígéretesen élénkülő egyházi sajtóban súlyos tévtanítások is helyet kapnak. Például világi egyházi vezető személy többször is leírhatja, hogy „a válás nem bűn”. Meggyőződésünk, hogy az ilyen felelőtlen megnyilvánulások csak tápot adnak a tisztátalan életvezetésnek, a házassági hűtlenségnek, a paráznaságnak. Pál apostol nyomán valljuk, hogy a bűn mélységes valóság. Tudjuk, hogy a válás, a homoszexualitás, a paráznaság csak egy-egy látható tünete ennek a valóságnak. Az is igaz, hogy a láthatatlan bűnök (elrontott házasság, tisztátalan vágyak, irigység stb.) ugyanúgy ellenkeznek Isten parancsolatával. Ám senki sem igényelheti magának azt a jogot, hogy a bűnt tagadva - úgymond - „a bélyeget levegye” a bűn elkövetőjéről. Viszont annál inkább kötelessége lenne, hogy az egyedül lehetséges szabadulás örömüzenetét hirdesse a bűnösnek. A jelen helyzetben különösen is nagy felelősség nehezedik egyházunk püspökeire. E sokunkat szorongató fogságból való szabadulás reményében hitünket megvallva az őrállók felelősségével az alábbi javaslatokkal fordulunk egyházunk illetékes szerveihez. * * * 1. Meggyőződésünk, hogy az igaz Isten ismeretének és rendjének mellőzéséből származik minden erkölcsi romlás (Róm 1,18-32). Valljuk, hogy az Isten igéje az egyetlen biztos zsinórmérték ahhoz az ítéletformáláshoz, amely az üdvösség várományosaivá és hordozóivá avat bennünket. Hitünk tanításának alapja így csakis a kinyilatkoztatott ige lehet, amely a törvény és az evangélium formájában szólít meg bennünket. Igehirdetési gyakorlatunk is fogságba esett, és behódolt a korszellemnek: egyházunk klasszikusan biblikus és lutheri hagyománya háttérbe szorult, felülkerekedett a divatosan egyénieskedő vagy az egyoldalúan meditációs hang. Mély aggódásra ad okot, hogy a Szentírás - különösen is az Ószövetség - ismerete mennyire hiányos egyházunk népénél. Pedig a hit Isten igéjének elfogadásából fakad. Javasoljuk ezért, hogy egyházunk különféle bizottságai szervezzenek hitmélyítő bibliatáborokat, s ezáltal tudatosíthatjuk, hogy a Szentírás ismeretlen vagy elfeledett egyes könyvei minden nemzedék számára tartogatnak meglepetéseket és megigazító örömüzenetet. * * * 2. A főpásztoroknak Krisztustól kapott megbízatása a nyájra való felvigyázás, az intés és a bátorítás. Hisszük, hogy nem az a megoldás, ha a bajokat a szőnyeg alá söpörjük, hanem ha nevükön nevezzük és orvosoljuk őket. Kérjük, hogy püspökeink, esküjüknek is megfelelően, a jelenleginél határozottabban őrködjenek az evangéliumi tanítás tisztasága fölött! Hallgassák a rájuk bízott lelkészek igehirdetéseit! Vegyenek maguk köré teológiai tanácsadókat! Amennyiben lelkészeknél az evangélium szolgálatával összeférhetetlen, megbotránkoztató életvezetést tapasztalnak, éljenek a fegyelmezés közösséget védelmező kötelességével!A tévtanítást képviselő vagy a szolgálatra lelkileg és erkölcsileg alkalmatlan személytől megválni nem szeretetlenség hanem megmentő szeretet. A feddés evangéliumi indítéka ugyanis nyilvánvalóvá válhat, amennyiben az eltévelyedettfelismeri a bűnt mint életének kárhoztató terhét. * * # 3. Valljuk, hogy a teológia az egyház tudománya, s nem egy a világi tudományok között, noha a világi tudományokkal is természetesen kell a kapcsolatot keresnie. Közismert, hogy nagy hagyománnyal rendelkező teológiai oktatásunk a kommunizmus évtizedei alatt szellemileg mennyire visszaesett. Mindazonáltal voltak és vannak is kiemelkedő és áldásos tevékenységet folytató oktatóink. Ugyanakkor aggódva tapasztaljuk a lelkészképzés hitbeli alapjainak háttérbe szorulását több területen is. Hittudományi egyetemünk egyik ünnepélyén magabiztosan hangozhatott el, hogy „a Biblia nem igényli magának az inspiráltság tekintélyét” Mi sem a verbálinspirációt valljuk, de meggyőződésünk, hogy az egyháznak a Szentírás isteni ihletettségéről szóló, kétezer éves tanítását ily könnyed mozdulattal nem tehetjük félre (2Tim 3,16; 2Pt 1,20). A jelek arra mutatnak, hogy az elmúlt évtizedekben sokszor szekuláris háttérből érkező teológiai hallgatók egyházi integrálására nincsen eléggé felkészülve hittudományi egyetemünk. A szándékában indokolt, most beindított gyülekezeti képzést a hatodik évben a fentiek miatt túl későinek tartjuk. A teológiáról kikerülő, pályakezdő lelkészek szolgálatában nem tapasztaljuk, hogy a lutheri teológia gondolkodásmódjuk meghatározó mértéke lenne. Kérjük ezért egyházunknak a hit-, tudományi egyetemért felelős püspökét, hogy az egyházi nyilvánosság nagyobb bevonásával szervezzen konferenciát a lelkészképzés teológiai alapjairól, jelenbeli helyzetéről és a jövőbeli elképzelésekről! Teológusaink és egyházvezetőink olyan konferenciái is rendezzenek, amelyen végre megtörténik a „negyven év” teológiai értékelése! A „diakóniai teológia” kiértékelésével immár másfél évtizede adós egyházunk! * * * 4. Az országos egyházi médiában ne jelenhessen meg a Szentírással vagy evangélikus tanításunkkal nem egyező látás és vélemény! Nem cenzúrát kívánunk, hanem azt, hogy a lapok, a műsorok felelős szerkesztői hitbeli és teológiai látás alapján valóban az egyházért felelősen végezzék feladatukat! A lapok szerkesztőivel egyházunk vezetői lelki és tanításbeli kérdések kapcsán is rendszeresen találkozzanak! Médiaszolgálatunkban nagyobb hangsúlyt kell fektetni a hitébresztő és -építő igehirdetésre, az egészséges tanításra és a gyakorlati keresztyén élet bemutatására!Az egyes eseményekről, reprezentációs alkalmakról szóló tudósítás csak ezek után következzék! * * * 5. Erősítsék az elhanyagolt missziós területeket különösen új iskoláinkban! így javasoljuk a munkatárs- és vezetőképzés megszervezését, a hittanoktatás tartalmi megerősítését, az értelmiség (főleg a tanárok) evangélizálását, továbbá az elesettek felkarolását, például a más egyházban már működő népfőiskolái modell megvalósítását. * * * 6. Egyházunk ifjúságának helyzetét különösen is aggódva figyeljük, amint ezt hetilapunk hasábjain a közelmúltban néhányan szóvá is tettük. Javasoljuk, hogy az egyházi ifjúsági munkaágak vezetői évente legalább egyszer találkozzanak egyházunk képviselőivel, hogy szolgálatukat az ige mérlegén is megmérhessék! # # * 7. Végezetül, de nem utolsósorban erősítsük az imádkozó testvéri közösségeket: egyénileg és közösségben is rendszeresen könyörögjünk egyházunk lelki ébredéséért, a tiszta tanítás iránti szomjúhozásért és az Istennek tetsző egyéni életvezetésért! * * * Egy mondatban összefoglalva: egyházunk élete érdekében a jövőben sokkal határozottabb biblikus és reformátori alapokon történő tájékozódásra van szükség. Tudjuk, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház kisebbségi egyház: kicsi hajó a magyar nemzet tengerén. Ám kicsiny egyházunk jelenlegi fogságán is jól kiábrázolódik Krisztus mindenkori egyházának fogsága és szenvedése. Különösen is nyilvánvalóvá tették ezt a 2001. évi népszámlálás előzetes adatai: 1949 óta 37,6%-lcaI csökkent a Magyarországi Evangélikus Egyház lélekszáma, ami körülbelül kétszerese (!) a másik két történelmi egyházban is tapasztalható - szintén a szekularizáció hatásának betudható — általános létszámcsökkenésnek. Ez az ijesztő statisztika látásunk szerint összefügg a minőségről szóló, általunk adott teológiai diagnózissal is. Azt is tudjuk, hogy Krisztus földön élő egyháza sohasem lesz szeplő nélküli. Mi sem egy idealisztikusán „tiszta” egyházért, hanem a bűnvallás és a bűnbocsánat valódiságából élő egyházért küzdünk. így bármennyire konkrét személyekhez köthetők is az egyes megnyilvánulások, levelünk nem ellenük irányul. Nem a személy, hanem a jelenség a lényeg. Ezekre az egyházunkat romboló és fogva tartó jelenségekre kívántunk rámutatni. Testvéreinkkel egy test, egy közösség tagjai vagyunk: bűneik a mi bűneink, tévedéseik a mi tévedéseink. Magunknak sem igényelünk tévedhetetlenséget, hogy a mi látásunk egyedül érvényes és ezért mindenki számára kötelező. Természetesnek tartjuk, hogy - egy bizonyos határig (!) - egyházunkban többféle kegyesség és irányzat is jelen lehet. Ám látásunk szerint határátlépés történt. Hisszük, hogy az őrálló feladatra, Magyarországi Evangélikus Egyházunk negatív jelenségeinek megfékezésére Isten Szentlelke hívott el bennünket most, az Urunk földi szolgálata utáni harmadik évezred hajnalán. Az őrállóknak ezzel a kötelezettségével és felelősségével fordulunk egyházunk népéhez: tartsunk valódi bűnbánatot, és a felülről kapott megújult erővel fogjunk össze az evangélium ma ránk bízott szolgálatára! A bűneinkből, tévelygéseinkből, fogságunkból minket egyedül kiszabadítani képes Jézus Krisztus nevében, a 2002. évi igével búcsúzunk: „íme, Isten az én szabadítom, bízom, és nem rettegek’.’ (Ézs 12,2a) Isten óvja Magyarországi Evangélikus Egyházunkat! Erős vár a mi Istenünk! Budapest, 2002. január 8. M Aláírások
