Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-06-24 / 25. szám
2 -« 2012. június 24. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio cecumenica Kedves mennyei Atyánk! Hálásak vagyunk neked, hogy olyan nagy lelki családunk lehet, melyben biztonságban érezhetjük magunkat. Ahol tőled minden együttérzést, kegyelmet, szeretetet megkapunk, ugyanakkor határokat is rajzolsz körénk, hogy védelemben legyen részünk. Urunk, elsősorban azért kérünk, hogy terjeszd országodat bennünk és közöttünk, mert benne találjuk meg a szeretetet, békét és örömöt. Arra kérünk: amikor érzékeljük társadalmunkban, hogy az emberek tele vannak bizonytalansággal, bizalmatlansággal, félelemmel, az egyház népe szeretettel és bölcsességgel hirdesse az örömhírt. Sokan kilátástalannak látják a megélhetésüket, emberi kapcsolataikat, jövőjüket. Olyanok vagyunk, mint a tékozló fiú, aki magabiztosan indult el az önálló élet útján, de aztán csődöt mondott anyagilag és lelkileg egyaránt. Rá kellett jönnünk, hogy nem önállóan, hanem csak veled találhatjuk meg és érhetjük el céljainkat. Arra kérünk tehát, hogy Szentlelkeddel segíts minket benned bíznunk, hozzád eljutnunk! Örömöt jelent nekünk, és ezért dicsérünk és magasztalunk, hogy elénk futottál Jézus Krisztusban, és magadhoz öleltél minket. Köszönjük, hogy ezen az istentiszteleten is elmondhattuk neked bűneinket, kiönthettük neked szívünket, és te helyretetted, amit elrontottunk. Úr Jézus Krisztus, hálát adunk neked, hogy megváltottál, és mivel mellénk álltái, velünk járod utunkat, biztonságban tudhatjuk életünket. Akkor is, ha súlyos megpróbáltatások várnak ránk: betegség, szomorúság vagy gyász nehezíti ezt az utat, elviszel oda, ahol helyet készítettél nekünk Atyád országában. Köszönjük, hogy a lelki táplálékon túl megadod mindazt, ami földi életünkhöz szükséges. Köszönjük családunkat, mindazokat, akikkel együtt járhatunk; azokat is, akik már befejezték földi útjukat, és azokat is, akikkel még együtt vándorolhatunk. Szentlélek Isten! Őrizz meg bennünket az ördög álnok csapdáitól, aki mindent bevet annak érdekében, hogy tőled eltávolítson, hogy bizalmatlanságot szítson veled szemben! Köszönjük, hogy a te erőd szeretetedben rejlik, melytől nem választhat el bennünket sem halál, sem élet, sem magasság, sem mélység. így kérjük áldásodat hazánkra, népünkre, vezetőinkre, hogy hazánk a megújulást ne a bizonytalan anyagiaktól várja, hanem a te visszafogadó kegyelmedtől. Ámen! Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. TSvangt ‘Evangélikus ÉletS SEMPER REFORMANDA SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP - LK 15,11-32 Isten öröme - az egyház öröme A VASÁRNAP IGÉJE A sokat idézett és igehirdetési alapigeként vagy evangélizációs sorozat vezérfonalaként alkalmazott bibliai történetek gyakran arra csábítják az igehirdetőt és az igehallgatót, hogy minél inkább „kiszínezzék” a történetet. A tékozló fiú címet viselő Jézusnak az egyik legszélesebb körben ismert példázata. Érthető tehát, hogy egyes részletei ugródeszkát jelenthetnek olyan - egyébként többnyire igaz - gondolatok kifejtéséhez, amelyekről maga a példázat nem szól. Eközben könnyen háttérbe szorulhat vagy a részletek ködében el is veszhet a példázat döntő mondanivalója, éppen az, amiért Jézus elmondta. Például: miközben a kisebbik fiúnak az atyai házat elhagyó, a családi vagyonból ráeső részt eltékozló, valóban kicsapongó életét hosszasan és elrettentő példaként kárhoztatjuk, szem elől veszítjük azt, hogy mindezek ellenére nem a tékozló fiatalember és nem is az otthon maradt, „jó fiú” bátyja a példázat főszereplője. Ráadásul a példázatnak nem az a fő mondanivalója, hogy milyenek vagyunk, vagy milyenek ne legyünk mi, emberek, hanem az, hogy milyen a mennyei Atya. A főszereplő tehát valójában a tékozló Atya, aki szemrehányás nélküli, pazarló, tékozló szeretettel fordult hazatérő fiához. De ugyanezzel a szeretettel fordult az otthon maradt, rendezett életű fiához is, aki nem tudott együtt örülni az apjával. A példázat fő mondanivalója nem az ember elveszettsége, tékozlása, hanem Isten öröme. Nem véletlen, hogy az egymáshoz kapcsolódó hármas példázatcsokor - az elveszett juhról, az elveszett drahmáról és a tékozló fiúról - egybehangzóan Isten örömét állítja a középpontba. Ha valakit vagy valamit elveszítünk, gyakran fájdalmas a hiány. Érthetően nagy tehát a megtalálás öröme. Az elveszett és mégis megtaláltatott fiú miatt túlcsordult a példázatbeli apa öröme. Nem vonta felelősségre tékozlófiát, nem összegezte a tanulságokat, nem kért a jövőre vonatkozó ígéretet vagy fogadkozást - egyszerűen csak örült a fiának. Valójában ez az öröm a megrendítő a példázatban, és éppen ez az öröm volt a felháborító az idősebb testvér számára, akinek igazságérzete érthetően tiltakozott az apa öccse iránti, meg nem érdemelt, mérlegelés nélküli szeretete és irgalma láttán. Ez a példázat úgy mutatja be számunkra Istent, mint akinek nemcsak szigorú életrendje, bölcsessége, hatalma, hanem melegen érző szíve is van. Isten nem mérlegeli, mennyit érdemiünk irgalmából, szeretetéből, szavából, közösségéből. Egy zsidó ember számára a tisztátalan disznók vályújából való étkezésnél aligha létezett szörnyűbb és kilátástalanabb helyzet. A hármas példázatcsokor együttes értelme szerint az elveszettet megkereső és megtaláló Isten öröme mértéken felüli. Nincs az a mélység, reménytelen, vesztes és kilátástalan helyzet, amelyben ne találna ránk Isten, és onnan irgalmával, előfeltételeket nem támasztó szeretetével, örömmel föl ne emelne. A példázatban az apa az idősebb, rendezett életű fiút sem korholta, hanem szelíden kérlelte. Az emberi igazságérzet érdemekhez szabott mérlegelését csak Istennek a megtapasztalt, mértéken felüli irgalma tudja fölülírni. Valószínű, hogy a keresztyén egyház első századában az első gyülekezetek egyik fő feszültséggócára, a zsidó vagy pogány származásból fakadó ellentétekre nézve is értelmezték a példázatot. Ebben az összefüggésben az otthon maradt, az atyai ház szabályait (a törvényt) betartó idősebb fiú a zsidókból lett keresztyéneket, míg az atyai háztól elcsángáló és tékozló fiú a pogányokból lett keresztyéneket jelképezi. Tudjuk, hogy a zsidókból lett keresztyének gyakran kétségbe vonták pogány származású társaik teljes értékű keresztyénségét. Sokszor nehezükre esett osztozniuk Isten örömében, az előfeltételekhez nem kötött irgalom csodájában. Ma is könnyen megkísérti Krisztus népét, egyházát az, hogy feltételek, elvárások falát építse az úgynevezett „világ” felé, mindazok felé, akik talán tékozló életüket élik. Hajlamosak vagyunk írott és íratlan szabályokkal, előzetes elvárások megfogalmazásával behatárolni, hogy kit fogadunk be a gyülekezet közösségébe, vagy ki részesülhet az egyház szolgálatában, ha például haláleset történt a családjában, vagy gyermekét szeretné megkereszteltetni. Félreértés ne essék: jó rendre szüksége van Krisztus földön küzdő egyházának, de biztosan gyakrabban részesülhetnénk a mennyei Atya elveszetteket megtaláló örömében, ha a feltételek nélküli krisztusi szeretet jobban átjárna minket. Az egyház öröme ugyanis az egyház Urának örömében való részesedésből fakadhat: „Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott” (Lk 15,32) ■ Kovács László Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, kérünk, ajándékozz meg minket azzal, hogy mi is részesei lehessünk a te örömödnek, aki megkeresed és megtalálod az elveszett embert, ahogyan megtaláltál minket is, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. A másokért élő egyház Új diakóniai intézmény megáldása Az egyház akkor egyház, ha másokért él - tanított a 20. század evangélikus mártírja, Dietrich Bonhoeffer. Nem valamiféle „melléküzemág” tehát a szeretetszolgálat, hanem Krisztus népének lételeme, hitének megnyilvánulása, kifejezési formája. A hit jó gyümölcsöt terem. Volt idő, amikor sokan úgy hitték, hogy meghaladja az egyház teherviselési képességét ez a szolgálat. Mégis: a legnehezebb időkben - külső állami támogatás nélkül - a magyar evangélikusság számarányán felül vállalt szeretetszolgálatot. Később nagy veszély volt, hogy ez a szolgálat is az anyagiak rabságába esik, s a normatív finanszírozás megszünteti a gyülekezetekkel való eleven kapcsolatot. Ma azt tapasztaljuk, hogy csöndes, de határozott lépésekkel épül a diakónia, gazdagodik a szolgálat, színesedik e munkaterület palettája is. Ezért volt szükséges, hogy a Liturgikus könyv második kötetében külön fejezetet szenteljünk az új diakóniai intézmények megáldásának. A diakónia - több ismert nyugati példától eltérően - hazánkban nem vált külön az egyháztól, önállósítva szolgálatát. Ezért természetes, hogy az új diakóniai intézményt az egyház vezetői adják át, elindítva az ott zajló munkát. A liturgiát így a területileg illetékes püspök vezeti. Már az istentisztelet elején, a szeretet Istenével való találkozásra „Nem elég magadat csak szájjal vallani bűnösnek. Mert ez a legkönnyebb, kivált, ha békén vagy, és kísértések sem gyötörnek. Hanem ha magadat szájjal bűnösnek vallottad, tedd meg ezt a szívedben is, és minden cselekedetedben is eszerint viselkedj. készülve hangzik a sajátos bűnbánati imádság bevezető mondata: „Testvéreim, az ünnepre készülve bűnbánattal álljunk Isten színe elé, tegyük le terheinket, és kérjük, hogy tisztítson meg minket, hogy felszabadult gyermekeiként végezhessük küldetésünket. Érezzük és tudjuk, hogy adósok maradtunk a szeretet cselekedeteivel, az irgalom továbbadásával. Isten újíthat meg minket bűnbocsátó szeretetével, és indíthat el újra a tudatos és cselekvő szeretet útján.” A zsoltár antifónája (keretverse) apostoli biztatás a Római levélből: „Mi, erősek tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” (15,1) Maga a zsoltár az Isten közelségére vágyó ember könyörgése - egyaránt hangozhat gondozottaink és gondozóink ajkáról: „Miként a szarvas kívánkozik a folyóvizekhez, úgy kívánkozik az én lelkem tehozzád, Istenem!” (42,2) Rovatunk olvasói megtapasztalhatták, hogy minden istentisztelet, de különösen az alkalmakhoz kötött istentiszteletek Krisztust dicsőítő Áyrie-imádságai milyen mély biblikussággal ragadják meg az adott ünnep lényegét, könyörgésbe foglalva életünk Krisztushoz kötött voltát, így van ez a diakóniai szolgálattal kapcsolatban is: „Úr Jézus Krisztus, aki betegségünket és erőtlenségeinket hordoztad, Uram, irgalmazz! Bizony ritka ember hiszi és ismeri el magát igazán bűnösnek. Mert az csak nem bűnvalló, aki viszont egyetlen kifogást sem tűr, hanem tüstént mérgesen felfortyan, hogy ő bizony igaz, akit igazságtalan volna bántani, és helytelen volna elvetni. Mikor ezt Úr Jézus Krisztus, aki mások gondját magadra vállaltad, Krisztus, kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki egymás iránti szeretetre tanítottál minket, és példát adtál nekünk, Uram, irgalmazz!" A kollekta imádságban azért könyörög a gyülekezet, hogy Krisztus egyetlen parancsát, a szeretet parancsát be tudja tölteni. Ehhez kéri a szelídség és a békesség Lelkét. Az olvasmányok egyike (íjn 3,18- 24) arra biztat, hogy józanul gondoljuk végig diakóniai munkánkat. E szakasz első fele helyére teszi sokszor rövidzárlatos keresztény életgyakorlatunkat: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud’.’ Az ünnep evangéliuma az utolsó ítéletről szóló jézusi példázat. A nagy megmérettetés alapja nem a vallásos cselekedetek látványa, még csak nem is a makulátlan életpálya, hanem az: észrevesszük-e, hogy a pohár vizet, falat kenyeret, ruhát, látogatást, azaz irgalmasságot kérő emberben nap mint nap Krisztus közeledett hozzánk... Az áldó imádságban egyaránt könyörgünk azokért, akik rászorulnak a gondoskodásra, és azokért, akik vállalják ezt a nem könnyű hivatást: „Álvagy azt el kellene szenvednie, egészen magánkívül van, s nem győz okolni mást, hogy milyen igazságtalanság esett vele. Nézd csak a képmutatóját! Bűnösnek vallotta magát, és most mégsem hajlandó tenni és tűrni, ami a bűnösdott legyen mindenki, aki átlépi küszöbét! Szentlelked vezesse az itt dolgozókat, hogy a te szeretetedből merítve végezzék szolgálatukat. Áldd meg az itt élőket, hogy megtapasztalják közelségedet, rábízzák életüket jóságodra és kegyelmedre, egymással békességben éljenek, és a hitben napról napra erősödjenek egyszülött Fiad, az Úr Jézus Krisztus által.” Az általános könyörgő imádságnak két jellemző mondatát idézzük csupán: „Könyörgünk egyházadért. Add, hogy sohase feledkezzék meg küldetéséről, arról, hogy lehajoljon az elesettekhez, felemelje a lecsúszottakat, segítse az erőtleneket, és támasza legyen a rászorulóknak. Add meg ennek a háznak, hogy jele legyen embert szerető irgalmadnak ebben a világban. Lelked járja át mindazokat, akik e falak közt élik mindennapjaikat, hogy gyermekeidként éljék meg minden új nap új kegyelmét.” S hogy mindehhez a felülről érkező áldás és erő befogadhatóvá legyen az érintettek számára, ez az ünnep is az úrvacsora közösségében teljesedik ki. Hiszen az ige és a szentség hitünk forrása és táplálója. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) nek jár, hanem azt szeretné, ami csak az igazat és szentet illetné.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLED. ÉLED? RÉGI-ÚJ LITURGIKUS
