Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-06-17 / 24. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2012. június 24. » 7 A világ közepén Czigány György költő, szerkesztő vallomása Weöres Sándorról ^ Megismerni szelíd, bársonyos hangját. Évtizedeken át készített a rádióban, televízióban zenei és irodalmi műsorokat, amelyekbe a legnehezebb időkben is becsempészett istenes költőket, és vallomásra bírta őket. A déli harangszó után ezrek hallgatták Ki nyer ma? - Játék és muzsika tíz percben című sorozatát, és gazdagodtak belőle. Nem csoda, hiszen Czigány György zongoraművészként indult, később pártolt át az íráshoz, és ebben is jelentősét alkotott. Útba indító mesterei szerint versei „csontig metszőén lényegmondóak” Gyöngyszemek, evangéliumi tisztaságú üzenetek. Szoros barátság fűzte Weöres Sándorhoz. Mondhatni végigkísérte fölfelé suhanó csillagpályáját. Régi és közeli találkozásokról kérdezem, költészetéről, titkairól, emberi dolgairól a júniusi délelőttben.- 1956-ban elvégeztem a zongoraművész szakot a Zeneakadémián - kezdi az emlékezést. - Bekerültem a rádióba, s mivel az irodalom izgatott egész életemben, igyekeztem szöveges műsorokat készíteni. 1959-ben például beszélgethettem Illyés Gyulával. A Házimuzsika című sorozatban örömmel mondhattam be Weöres Sándor nevét, nemegyszer voltak vendégek ebben a műsorban feleségével, Károlyi Amyval. Van is egy kedves dedikációm Sándortól: villanydrótokat rajzolt a könyv elejére, rá madarakat, rögtön mind a két oldalt beborította a grafikáival. Volt olyan verse, amely ebben az élő műsorban hangzott el először.- Járt Weöresék lakásában a Törökvész úton?- Zenéről, versről című összeállításommal otthon is fölkerestem. Telefonon bejelentkeztem, és néhány nap múlva ott voltam a híres „kék házban". Nagyon meglepett, hogy tud róla, én is írok verset. Rögtön mondta, hogy olvasta a Nyugatról hazahozott Látóhatárban. Olykor levélben is megbírálta munkáimat, néha meg is dicsért; a felesége nem, Sándor pedig a végén odaírta: „Nem tudom, Amy mit akar.” A lakás olyan volt, mint később a rózsadombi új házban a kuckója. Ott is sokat jártam, együtt a családdal. Gergő fiam akkor volt kicsi. Sanyi elment vele a boltba, és vett neki színes cukorkákat. így kezdődött barátságunk, és tartott az utolsó időkig.- Melyik találkozásuk volt a legemlékezetesebb?- Talán az első. El tudtam menni Kodály Zoltánhoz, és a végén megkérdeztem, mi a véleménye Weöres Sándorról. Öregek című diákköri versét Kodály megzenésítette, s később egy másikat is, néhány sort kidobva belőle, ezekről beszélt. Utána elmentem Weöreshöz, őt megkérdeztem Kodályról, és ő is elmesélte, hogyan történt a találkozás. Gödöllőn, egy irodalmi est előtt érdeklődött valaki tőlem a nagy kortársakhoz fűződő kapcsolataimról. Mondtam Illyést, Ottlikot, másokat, s a végén megemlítettem Weöres Sándort, hozzátéve, hogy sokat utaztunk együtt, szinte a gépkocsivezetője voltam. A házigazda félreértette, és így vezette be az estet: „Köszöntjük Czigány Györgyöt, aki Weöres Sándor sofőrje volt, és később jó barátok lettek.”- A kései évekből milyen emlékeket őriz?- Élete vége felé is többször találkoztunk. Ekkor már nehezebben fogalmazott, és szellemileg lelassult, mégis gyönyörű verseket írt. Egyszer kint voltunk a Pap-szigeten - ez is filmszerű pillanat -, fölállt egy tutajra, és elmondta egyik szép búcsúversét. Most is hallom kántáló hangját a délutánban: „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a páros ég alatt mind együtt vagyunk, / olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, / végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad, / és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain.” A végén csend lett, becsukta a kötetét, és ott a vízen, az égbolt alatt valami szimbolikus atmoszférát kapott a Weöres-költemény.- A költőnek melyik versét szerette még?- Egyszer Stravinsky zenéjéhez hasonlítottam a művészetét. Hozzá hasonlóan Weöres is hol a klasszikusokhoz igazodott, hol a lehető legmodernebb verseket írta, egyszerre volt konzervatív és avantgárd. Mindig az, amire szükség volt: ha az antik eklogákat kellett használni, akkor a hexametert vette elő, ha Dante és Petrarca modorában fogalmazott, akkor őket keltette életre. De írt Szűz Mária-himnuszt, barbár dalokat; a rádióban elmondta a képzelt műfordítását, ami félelmetes volt. Egyszer tréfás sírverseket olvasott föl, „Sütő Borcsa valék” - mondta, és női hangon kezdett énekelni, ő, aki amúgy is kicsit magas fejhangon beszélt.- Találkoztak nagyobb ünnepeken?- Egyszer karácsony első napján vittem vissza hozzájuk valami könyvet. Persze csak délben, mert Weöres Sándor éjszaka dolgozott, és délelőtt aludt. Fölmentem, és elnézést kértem, amiért most zavarom. Kérdezte is: „Tényleg, Gyurkám, megvolt már a szenteste? Vagy ezután lesz?” Komolyan, hosszasan eltűnődött... Annyira belső életet élt, nem alkalmazkodott a világ dolgaihoz. Valamilyen saját maga szabta időrendben tevékenykedett. Végighevert fél könyökére dőlve a heverőn, ahogyan a júniusi kertben is, mikor köszöntöttük a hetvenedik születésnapján. Egyszerűen élt, semmiből sem csinált nagy ügyet.- Voltak Csöngén, a költő kedves evangélikus templomában?Milyen lehetett a hite?- Sajátos módon hívő ember volt, átitatva a keleti vallások szimbolikájával. Hiszen ez a különös világ a verseiben is megtalálható. Nagyon sok olyan mestere volt, akiket sokra tartott. Az hatott meg engem, hogy hihetetlen tudása ellenére diákos kíváncsisággal tudott mindenre figyelni. Doktori értekezést írt a vers születéséről, nagy írókkal levelezett: Babitsosai, Kosztolányival, Hamvas Bélával... Látszott, ő egy abszolút szuverén egyéniség, akinek nincs kétsége afelől, hogy a világ közepén él. Ugyanakkor mérhetetlen szerény volt, csöndes és nyugodt. Egy-egy versében - mint a Salve Regina - Szűz Máriához írt gyönyörű sorokkal megvallja hitét. A legszebbek egyike az édesanyja emlékét megidéző költeménye: klasszikus formák, és mégis hihetetlenül modern. Számomra az volt a csodálatos a teljességében, hogy mindent tudott, a humortól, a játékosságtól kezdve a tragédiáig.- Ha nem abban a korban él, Nobel-díjas lehetett volna...- Megérdemelte volna! De a Nobeldíjat valószínűleg ugyanúgy semminek tekintette, mint más földi hívságot. Nem akart nagy költő lenni, tudta, hogy az. Arra törekedett, hogy versei fölháborítsanak vagy gyönyörködtessenek. Élni segítsenek. Olcsó tetszésre és sikerre nem vágyott. Egyszer kérdeztem a versekről: mi lesz velük? Azt felelte csodálkozva: a vers az egy darab krumpli, elgurul, és kész, nem kell vele foglalkozni. Nála őszintébb emberrel nem találkoztam; aki a maga képtelenségében is természetes volt és szeretni való.- Lassan minden klasszikusunk feledésbe merül. Weöres Sándor mennyire él?- Azt hiszem, őt nem lehet elfeledni. Nem lehet kiküszöbölni, mert nemcsak a saját műveiben él, de bennünk is. Megkerülhetetlen a magyar költészetben, mint Ady Endre vagy Babits Mihály. Johann Sebastian Bachot száz évre elfelejtették, azután föltámadt, Mendelssohn megtalálta a Máté-passiót, és diadalra vitte. Weöres Sándorra mindig rá fognak találni, mert létezik, sokan szeretik és olvassák.- Éppen egy év múlva lesz születésének a századik évfordulója...- Nem egy ünnepi alkalommal kell megtisztelni. Vele kell élni mindennap, gondolni rá, s ha időnk engedi, olvasni verseit és műfordításait. Az ő idejében, ami közel jár az örökkévalósághoz. Nagy öröm, hogy kortársai lehettünk, s ha Csöngén vagy bárhol a világban ünnepeljük, akkor ez a hétköznapok megszentelődését jelenti. ■ Fenyvesi Félix Lajos ' : * * “I * < -I - • 170 éve „született” Petőfi Tolvaj huszár „Jól vigyázz leányom édes,” Mond az aggódó anya, Nehogy ez vagy az lakunkból Vélek elvándorlana.” Ló dobog, por kél az úton, Zeng a harsány trombita: Kvártély, kisbiró! huszárok Szállanak a faluba. Ébred a hajnal sugára, Véle ébred a huszár; Lóra pattan, induló zeng, S messze föld fogadja már. És hogy jöttek, hogy megálltak A vitézi seregek: Aggalom s öröm vegyülve A lakókat szállta meg. És merengő fájdalommal Néz utánok a leány; Köny pereg le szép szeméről, Mély sóhaj kel ajakán. Aggalom s öröm szivökben Nem hiába lakozik: A huszárok csinosak, de Kissé hosszuk újjaik. „Mért, leányom, e busongás? Könybe mért lábbad szemed?' „Jó anyácskám, meglopának, Egy... elvitte szívemet.” Bella Márton nagyteveli diák illusztrációja a Tolvaj huszár című vershez A fenti játékos, szerelmes románc 1842 júniusában íródott Pápán. A kedves versben már ott van rejtve írójának annyi csodálatos későbbi, szerelmi témájú költeménye. Érzelemgazdagsága, versszerkesztése még nem az igazi, de ez már az a hang, amelyből hamarosan a világirodalmi értékű szerelmi líra dallama kerekedett ki. Különös jelentőséggel bír ez a költemény. Kevesen tudják, kevesen tanítják, hogy ennek a versnek a végére kanyarította oda legelőször Petrovics Sándor Petőfiként a nevét. Idén kereken százhetven esztendeje ennek. Petrovics Sándor Kiskőrösön, Petőfi Sándor Pápán látta meg a napvilágot. A református Ókollégium mellett, a mai pápai Petőfi utcában áll még az a ház, amelynek kicsiny - folyosóból elfalazott - szobácskájábán Petőfi Orlayval és Jókaival építgette jövendőjének ábrándvárait. Petőfinek egy láda volt az ágya, könyv a párnája, köpönyege a takarója. Szerényen, szegényesen élt, ruhája is a soproni időszakból rajta maradt obsitos öltözék volt. Unokatestvére, az ugyancsak evangélikus Orlay és pár diáktársa azért segítettek neki. Volt, hogy ruhát, lábbelit szereztek számára. Egyik iskolatársa, aki egy vak, idős lelkipásztornak olvasta fel a Pesti Hírlapot, ezt a kereseti forrását átengedte Petőfinek, és a szegény diák emellé még ebédet is kapott. Tanára, Tarczy Lajos felvetette keresztkomájához, Horváth István ügyvédhez kisegítő írnoknak, illetve nevelőmunkát is ellátott díjazás fejében. Ez utóbbi azonban - a friss kutatások szerint - mégsem történhetett így, mivel az ügyvéd leánygyermeke az evangélikus anyakönyv tanúsága szerint 1841 tavaszán született, s ekkor kilenc hónapos volt. Vagyis nem házitanítóra, hanem dajkára lett volna inkább szüksége... A kislány korán, 1842. március 8-án halt meg, Petőfi ekkor írhatta Lenke sírján című költeményét. A költő ekkoriban küldte el Pápáról néhány versét közlésre a Regélő számára, majd miután válaszra sem méltatták, az ország egyik legelőkelőbb folyóiratába, az Athenaeumba. Az elküldött alkotások közül A borozó 1842 májusának végén meg is jelent, ez lett a poéta nyomtatásban napvilágot látott első költeménye. Nem sokkal később, júniusban írta meg a Tolvaj huszárt - s ez alá jegyezte választott költői nevét a képzőtársasági érdemkönyvben. Ez ma is megtekinthető a nagy múltú Pápai Református Gyűjteményekben. Van azonban egy furcsasága ennek az aláírásnak: át van húzva, és föléje a „Homonnai” név van írva. Miért lett áthúzva? 1845-ben, amikor Petőfi nem volt már diák, az alkotóközösség kiadta a Tavasz címet viselő antológiát. Kérték Petőfitől, hogy a versei megjelenhessenek, ő azonban csak úgy járult hozzá ehhez, ha álnévvel hozzák le őket, mert korábbi műveit nem találta kellően jónak. Többek közt a „Homonnai” álnevet választotta, így húzták át a Petőfi Sándor nevet, és így került föléje az álnév, amelyet persze már nem ő írt oda. A választott név a nyilvánosság előtt, nyomtatásban először 1842. november 3-án jelent meg az Athenaeum hasábjain, a költő Hazámban című verse alatt. ■ - KERECSÉNYI -Petőfi névaláírása a Pápai Református Gyűjteményekben őrzött Képzőtársulati Érdemkönyv lapján ■TV <• * o tv**
