Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-06-17 / 24. szám
4 • 2012. június 17. timáRSAj Le nem takarva Igehirdetés Lk 8,16-18 felett Milyen nagyszerű dolog lenne, ha képesek lennénk magunktól a ragyogásra! Ha csak úgy, amolyan belső elhatározásunkból vagy akár csak cseppnyi lelki megindultságunkból is látszana rajtunk - embereken, hívőkön és nem hívőkön egyaránt - valami titokzatos fény. De sajnos nem nagyon látszik. Sőt! Inkább a hiánya látszik. Az egyik ifjúsági egyházi énekünkben ezt a végtelenül tátongó hiányunkat, sötét fekete lyuk sorsunkat megállapítva így szólítjuk meg Istent: „Fényességedbe én sötéten érkezem.” Magunktól, magunkból, magunk által ennyire telik. Igaza van az önironikus gyerekmondókának: „Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.” Melegséget mutató dicsfény helyett hideg és sötét űr. Az önerő ennyire képes - legfeljebb a fájó tényt megállapítani: a szívünk „fekete szurok”. Milyen nagyszerű dolog lenne, ha képesek lennénk magunktól a ragyogásra! Ha csak fel kellene pöckölnünk a lelki szobáinkban az ajtófélfa melletti villanykapcsolót, és mindjárt szórná sugarait valami belső csillár! Ha csak babrálva elemet kellene cserélnünk a szívünk zseblámpájában, és mindjárt lenne útjelző fénysugarunk! Ha lenne valami önindító akkumulátor a lelkűnkben, egy magunk farigcsálta államfejlesztő, egy stabil emberi energiaforrás, egy különleges generátor, amely aztán jobbá varázsolna bennünket! Ha csak el kellene határoznunk, és mindjárt, máris, rögtön világítani tudnánk! Kegyetlen kimondanunk, még kegyetlenebb rádöbbennünk,de a legkegyetlenebb megélnünk azt a tehetetlenségünket, hogy „egyedül nem megy”. Magunktól, saját elhatározásból a sugárzó életmód, a ragyogóan fényes életvitel, a mindent bevilágoló létforma nem megy. Belső fényeink legtöbbször elhamvadnak, pislákoló lelki gyertyakanócaink saját viaszukba fulladnak, reflektornak hitt sorsunk pillanatok alatt szertefoszlik, mert az életünk minduntalan kiveri a biztosítékot, mert nincs saját emberi, belső, stabil energiaforrásunk. Azazhogy valami mégiscsak van. Miután ennyit szóltam a hiányainkról, hadd beszéljek sokkal inkább ma nektek arról, amink viszont mégiscsak van. No persze nem tőlünk van. Hanem van. Úgy, hogy kaptuk. Hogy a „világ világossága” belénk költözött fénytermelő energiaforrásnak. Ragyogni kezdett és ragyogni akar rajtunk keresztül. Akkora méltóságban részesített bennünket, gyenge és erőtlenül pislákoló gyertyabeleket, hogy általunk akar a világon világolni. Hogy bár ismeri és fel is ismerteti velünk hiányosságainkat, hogy bár ráeszméltet a korlátáinkra, mégis belső áramforrásunkká válik. Ha azon kapjuk rajta magunkat, ha mégiscsak azt vesszük észre magunkon, hogy valahogy mégiscsak képesek vagyunk a ragyogásra, akkor az bizony nem más, mint ő. Azt ő adta, az az ő háttérmunkája. Aki ezt el akarja magában oltani, aki erről nem akar tudomást venni, aki tagadja, hogy belső fényeit az Isten adja, aki mindenáron le akarja fedni a hitét, aki minduntalan csak el akarja magában nyomni a mennyei erőket, az olyan lesz, mint aki a lámpását Jézus szavai szerint edénnyel takarja le vagy ágy alá dugja be. Aki nem vesz tudomást arról, hogy belőle is sugározni akar az Isten, az a legszörnyűbbet teszi: magát és másokat foszt meg a legszebb fénytől. Bárcsak embervilágunk ráeszmélne arra, hogy amit kapott, azt ne akarja magában elfojtani, hogy amivel az Isten megáldotta, azt ne akarja elrejteni, hogy amilyen tehetséggel, képességekkel az Úr megajándékozta, azt ne akarja csak magának a maga kicsiny sötét zugaiban tartogatni! Amit kaptunk, lámpatartó után kiált, foglalatra vágyik, bevilágoló teret és közeget óhajt. Minden más csak egy-egy újabb elpackázott lehetőség, minden magunkban való Isten-fény-kioltás csak újabb és újabb sötétséget hoz a földre, minden hittitkolózás csak egy-egy újabb és újabb esély a komor feketeségnek arra, hogy elnyelje, magába zárja, kiiktassa a kapott fényeket. Jézus szelíden kéri tőlünk, hogy ne szégyelljük őt, se a hitünket, se a tanítványságunkat. Voltak korok, amikor ezt nem lehetett megváltani - ma másképp van. Ma ott volna a lehetőség a bizonyságtevő lélek küldetésére. Ne szégyelljük Istenbe kapaszkodásunkat, a rászorultságunkat és a tőle kapott esélyeinket! A leleplezettségünket és azt, ahogyan ő új helyzetet teremtett életünkben. Bizalmunk persze letagadható, elmismásolható, fel nem vállalható, de akkor viszont minek? Minek olyan, magát egyháznak, felekezetnek, vallási közösségnek mondó szervezet, amely nem a hitet akarja sugározni és ebből fakadóan akarna tenni az emberekért, hanem csak önnön erszényét akarja furfanggal megtömni? Az új állami egyházi törvény hiszem, hogy igenis életbe kell, hogy lépjen, amely aztán kiszűri mindazokat a civil szerveződéseket, amelyek a zászlórúdjukra kitűzött vallási lepel alatt csak a kedvezményeket akarták végtelenségig kiaknázni. Hogy ez a törvény itt-ott hibás, tévesen szűr, sok nagy értéket kihagy, sok felesleget viszont benntart, az persze már egy más kérdés. Erről most nem is akarok szólni. De arról igen, hogy a hit fénye akkor sem lehet önérdek-érvényesítés, de kell, hogy legyen viszont egy, sőt „a” tényleges isteni fényközvetítés. Félreértés ne essék, nem hitelességről beszéltem, hanem a hitről. Annyi hitlángocskát gyújtott meg bennünk az Isten, vétek elkótyavetyélni. Valószínűleg nem sokszor idézték még prédikációban a VadFruttik együttest. Én most megteszem, amikor az egyik számuk gondolatébresztő és az igénkhez, Jézusra vagy az ő tanítványaira éppen hogy illő slágersorait idézem: „Egy példabeszédben egy arc a tömegből a többiek előtt halad. Szentjánosbogárként fényt visz a hátán, így mutatva utat. Én biztatnám azt, aki kilép a sorból, és bátran előttem megy, mert tudom, hogy jöhetsz még te is a fénnyel, vagy lehetek én is az az egy.” És valahogy így érthetjük helyesen Jézusnak azt a következő, elsőre talán nagyon is kegyetlen törvényszerűséget megszólaltató mondatát is: „Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé. ” Merően igazságtalannak hangzik Krisztus mondata. Mert az még hagyján, hogy a világ így működik: akinek van, az boldogul, sőt fejleszteni tud, akinek viszont nincs, az képtelen egyről a kettőre lépni, és így aztán még jó, ha stagnál a helyzete, de valószínűleg inkább mélyrepülést kénytelen átélni a saját sorsában. Az a norvég szülő, aki a múlt heti mészárlásban gyermekét vesztette el, minden bizonnyal számon is kéri a sorsot és Istent az eget ostromló panaszával, hogy gyermekét miért vette el a sors, az élet, a bűn, egy szerencsétlen összeomlott ember, Isten. Isten játékszabályai is ilyenek lennének az életben? Aki amúgy is megtehetné és megvehetné, akinek amúgy is minden klappol és sikerül, annak még a plusz is jár, aki és akinek pedig nem, annak még az a kis maradék is kicsusszan az ujjai közül? Akinek van lekötve komoly pénztőkéje, az akár egy jó kamatozással, ügyes befektetésekkel komolyabb munka befektetése nélkül is megélhet; akinek semmije sincs, az meg csak hónapról hónapra, fizetésről fizetésre, nyugdíjról nyugdíjra küszködik. Aki bőségesen meg tudná fizetni az árát valaminek, gyakran reprezentatív módon éppen az kapja meg kedvezményesen vagy akár ingyen is a kívánt árut, terméket, szolgáltatást, kiváltságot; míg akinek minden egyes fillérért keményen gürcölnie kell, soha nem részesülhet olyan kegyben, hogy valami csak úgy sült galambként a szájába repüljön. A mindennapjainkat valóban ez a szellemiség uralja, igaz. De hogy Istennél is ez lenne a módszer, az elsőre bizony megüti igénkből a fülünket, és talán fájdalommal is eltölti a szívünket. Némi csalódást kelt bennünk, ha ezt a mondatot így, csak ilyen emberi szinten és felszínesen értelmezzük. És joggal kérdezhetnénk akkor, ezt az első olvasatot, első Istenmegítélésünket így magyarázva, hogy vajon akkor miért mondja is ki Jézus ezt a kegyetlen törvényszerűséget. Hiszen hát ő nem éppen azért érkezett közénk, hogy pontosan egy egészen más értékrendet valósítson meg közöttünk? Hát nem épp ő jelenti ki a tizenkettőnek, hogy „köztetek viszont ne ez a rend legyen”? Hát nem éppen ő állítja határozott nyíltsággal: az utolsókból lesznek az elsők, az elsőkből pedig az utolsók, vagyis ennek a világnak a hierarchiája ellentétes a mennyek országának hierarchiájával? Nos, igaz, ami igaz, botrányos a kegyes fülünknek a mai jézusi kijelentés. Azonban a helyére kerül, ha nemcsak kiragadva olvassuk, hanem a szövegkörnyezetét is meghallgatjuk. Lukács az ő evangéliumában a magvetőről szóló példázat lezárásaként és az elhangzott tanítások céljának megmagyarázásaként adja Jézus szájába mai kijelölt igénket; benne a lámpás és a lámpatartó példájával, valamint a hozzáfűzött figyelmeztetéssel. Itt bizony egyáltalán nem az e világi birtoklásról, a vagyonról, a tulajdon megtartásáról és annak esetleges elvesztéséről esik ugyanis szó, hanem egy egészen más dimenzióról, mégpedig a lelki síkról. Az egész botrányos ízű mondat alapvetően és kizárólagosan az Isten igéjével kapcsolatban hangzik el: az azt befogadókról és az azt elutasítókról, az arra nyitottakról és a bezárkózókról, az azt tükrözni, továbbragyogtatni tudókról és az azt magukban letakart lámpásként elrejtőkről. A hitét letagadó, a lelkiségét elmismásoló, az Istentől kapottakat semmibe se vevő ember épp magát zárja ki a legnagyobb kegyelemből: annak megéléséből, hogy az Isten milyen csodás és titokzatos feladatra szemelte ki. Titokzatos - mondja az ige, mert hiszen az evangélium egy nagy titok, még akkor is, ha amúgy benne rejlik a legfőbb égi kinyilatkoztatás is. Titok, mert teljesen felfogni, tökéletesen megérteni sohasem fogjuk tudni. Ezért hasít a szívünkbe élesen a figyelmeztetés: „Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok!” Merthogy eszerint ezt az evangéliumot lehet rosszul is hallgatni. El lehet veszteni a legnagyobb kincseket is. Viszont az, aki ennek a különös és titokzatos erőforrásnak a birtokába jut, megsokszorozhatja, mint ahogyan a jó földbe hullott mag is sokszoros termést hoz, és mint ahogy a jól befektetett tálentum is megsokszorozza magát, hogy egy másik jézusi példázatot is idehozzak. Remélem, így értelmezve, erre rámutatva most már minden igehallgatónkban fel tudtam oldani az „akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van” ellentmondását. Hogy most már értjük a krisztusi összefüggéseket, és nemcsak a kényünk-kedvünk szerinti kiemelt és citált, a magunk igazát és véleményét alátámasztani akaró, Istent is magunk mögé állítani akaró értelmezgetéseket. Isten titokzatos és nekünk adott javait - lássuk be - csak úgy lehet megőrizni, ha megsokszorozzuk: ha az emberek közé visszük, ha nekik továbbítjuk, úgymond befektetjük. Mint ahogy a fölbe hulló búzaszem is, ha nem hal el, akkor egymaga marad, viszont ha elhal, akkor sokszoros termést hoz. Az első lépés után, tudniillik hogy felismertük: bizony nincs bennünk, önnönmagunkban más világosság, csak az, amivel Isten ragyogtatta ránk arcát, szóval a nagy felismerés után lássuk be, ezt a kapott fényt nem őrizgethetjük meg csak magunknak. Aki Isten ajándékaival is csak önző módon tud bánni, aki nem akarja, hogy belőle más is részesüljön, az nemhogy megtarthatja ezt magának, de még a saját részét is szép csendesen eltékozolja. Isten - mekkora titok és kegyelem ez! - éppen minket, az ezt meg nem érdemlőket szemelte ki arra, hogy karjai, kezei, lábai, szócsövei, szíve, szava legyünk. Isten, a nagy taktikus éppen arra törekszik minduntalan, hogy mozgósítsa bennünk és általunk az ember kegyelemmel kapott drága belső erőforrásait. Kedves, Istent közvetítő, megajándékozott Testvérem, ébredjen fel benned a tűz, a lelkesedés, hogy Istent továbbsugározd! Járulj hozzá, hogy épp rajtad, igen, épp rajtad keresztül legyen Isten jelen mások életében, éppen a te hited, szolgálatod, gondolkodásmódod legyen a másik ember számára az Isten-élmény megélése! Fogd hát meg a rejtegetett belső lámpácskáidat, emeld ki az edényed alól, és hozd közel a titkot magadhoz és másokhoz. Vidd azt a fényre, a nagyobb teljességre, az eleven közelségére, hadd ragyogjon minden embernek. Ámen. Gabnai Sándor esperes (Sopron) Adományok Az Útitárs nyomda- és postaköltségére a legutóbbi szám óta a következő adomány érkezett: • Uzoni Lászlóné, Budapest - 20 000 forint • Terray László, Norvégia - 20 000 forint • Genfi Protestáns Gyülekezet - 50 CHF • Oros Lajos, Svájc - 50 CHF • Takács Dezső, Svédország - 5000 forint Köszönjük a támogatást! Lapunk kiadásának és postázásának költségeihaz szeretettel várjuk olvasóink támogató adományait a Magyar Evangélikus Konferencia, Budapest, Raiffeisen Bank 12010886-00146767-00100002 számlaszámára (külföldről HU 43 12010886 0014 67670010 0002). Magyar evangéliumi lap Megjelenik hatszor egy évben Kiadja a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) 1088 Budapest, Puskin utca 12. (telefon: +361/338-2302) Felelős kiadó: Prőhle Gergely elnök Felelős szerkesztő, megrendelés, információ: dr. Lackner Pál (telefon: +36 20/824-4616, e-mail: maek@lutheran.hu) Maek A lap ingyenes, a nyomda- és postaköltségre adományokat kérünk és elfogadunk. Bankszámla: Magyar Evangélikus Konferencia, Budapest, Raiffeisen Bank Bankszámlaszám (belföldről): 12010886-00146767-00100002 (külföldről) IBAN: HU43 120108860014 676700100002 SWIFT: UBRTHUHB
