Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-04-15 / 15. szám

2 41 2012. április 15.

FORRÁS

Evangélikus Élet

Oratio

oecumenica

Mennyei Atyánk! Hálát adunk, hogy szent Fiadat feltámasztottad a halálból, és általa utat nyitottál az örökkévalóságra! Köszönjük, hogy megújult reménységben élhetjük életünket ezen a földön! Köszönjük gondviselő jóságod minden ajándékát! Köszönjük legfőképpen az írott és hirdetett Ige ajándékát, amelyben életünket formáló erő rejlik.

Imádkozunk az egész teremtett világért. Bűnbánattal valljuk, hogy mindazzal, amit kapunk, sokszor nem élünk jól, felelősségteljesen. Oly sokszor nem gondolunk a távol élőkre, sem az eljövendő nemzedékekre. Taníts minket józan mértékletességre és felelősségre! Imádkozunk azokért, akik nehéz terheket kénytelenek hordozni. Eléd visszük a betegeket, a megkötözötteket és azokat, akik mások gonoszságától vagy a magánytól szenvednek.

Imádkozunk nemzetünkért, lelki megújulásunkért. Könyörgünk, ismertesd meg önmagadat minden emberrel. Add, hogy elsősorban ne másokat, hanem önmagunkat akarjuk legyőzni! Taníts minket alázatra velünk élő embertársaink iránt!

Imádkozunk gyülekezetünkért, egyházunkért és az egész keresztyénségért. Szentlelked által add, hogy felismerjük bűneinket, indíts minket bűnbánatra, és adj őszinte vágyakozást a bűnbocsánatra! Adj türelmet, hogy embertársainkat akaratod szerint tudjuk elhordozni! Növeld bennünk a szeretetet, és add, hogy az erősebb legyen, mint önzésünk, érzékenységünk, kényelemszeretetünk! Adj nyitott szívet, és taníts minket engedelmességre, hogy elfogadjuk akaratodat, és szívesen kövessük útmutatásodat!

Add, hogy az örökkévalóság világossága ragyogja be az életünket, annak fényében láthassuk életünk egészét, múltunkat, jelenünket és jövőnket! Add, hogy szent Fiad feltámadása a reménység forrásává váljon számunkra! Könyörgünk erőért és bölcsességért, hogy földi pályafutásunkat akaratod szerint futhassuk meg. Ámen.

„De ha valaki ilyetén félelmében Istenhez kiált, azt az Úr nem hagyja magára. Mint ahogy Krisztus sem marad sokáig távol félénk tanítványaitól, hanem hamarosan ott terem, s vigasztalva mondja: »Békesség néktek!« Bátorodjatok, én vagyok; ne féljetek. Így van ez ma is. Mikor félelemben kuporgunk, Isten talpra állít, evangéliomot hirdettet nekünk, s ezzel örvendező, nyugodt lelkiismeretet teremt bennünk.”

M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének!

(Szabó József fordítása)

‘Evangélikus ÉletS

■Evangélikus ÉletS

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP (QUASI MODO GENITI) - JN 21,1-14

Jézus megjelenik a tó partján. Mire kikeverednek a hajóval, és leülnek a tűz mellé, már mindegyikük máshogy mesélné el azt, ami az elmúlt percekben velük történt. Látszólag mindnyájan ugyanazt csinálták. Nem fogtak semmit az éjjel, aztán meglátták Jézust a parton, kivetették szavára a hálót, rengeteg halat fogtak, aztán látták Pétert beugrani a vízbe, és most kint ülnek a frissen készült reggeli mellett. Törik a kenyeret, eszik a halat, csendben vannak, és látják a feltámadott Krisztust.

* * *

Kezemben az ostya. „Vegyétek, egyétek, ez az én testem.” Kezemben a bor. „Ez az én vérem.” Átjár a pillanat magasztossága, mint mindig, annyi éve már. Nem emlékszem, hogy valaha is hidegen hagyott volna, hogy ne éltem volna át különlegességét. Vannak, akik azt mondják, emlékezzünk, és tudom, hogy némileg igazuk van. Ugyanakkor érzem, hogy mindez kevés ennek a titoknak a megragadásához. Mások azt mondják, ez valami előérzete az eljövendő reménységnek. Ez is ott van benne egészen biztosan, de a csoda most történik velem. Bár át tudnám élni azt, amit ott, annál az asztalnál a tanítványok átéltek! Azt a döbbenetét, azt a drámát szeretném magamnak!

* % *

„Amikor Jézus azt kiáltotta felénk, »Fiaim, nincs ennivalótok?« - gondolta András -, hirtelen ott ültem a tenger partján, azon a zöld mezőn az ötezer emberrel együtt. Láttam az arcát, ahogy megkérdezte, hogy »honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?«, pedig már tudta, mit fog tenni. Én mondtam neki,

Ismétlés

hogy van itt egy fiú néhány kenyérrel és hallal. Most pedig itt ülök, és ugyanúgy érzem a számban a sült hal ízét, és adom tovább a kenyeret, mint akkor.”

# # #

Óvodásokkal jelenítjük meg az utolsó vacsorát. No, nem valamiféle közönség előtt, hanem inkább magunknak, hogy megérezzünk valamit abból az estéből. A gyerekek - talán egy-két kivétellel — életükben először hallják a történetet. „És akkor Jézus a kezébe vette a kenyeret” - mondom, és mutatom is, hogy töröm, és adom a szájukba. Persze nincs semmi a kezemben, mégis tátanak. „Ez az én testem” - mondom, mire visszariadnak. Hús? „Milyen ízt érzel?” - kérdezem. Persze hogy kenyér. Pedig nincs semmi a szájában. „És most? Vért?” - kérdezem, mire ő: „Nem, vizet.” Mondom, hogy inkább bort. Játék? Valóságosan élik át. Úgy, mintha most ismétlődne meg az a vacsora.

* * *

„Amikor kihúztuk a hálót a rengeteg hallal - gondolta János -, hirtelen ott voltam azon a napon, amikor ő a hajóból tanított, aztán Péterrel beeveztek a mélyre. Utána már csak a kapkodásra emlékszem, majdnem elsüllyedtek. Akkor indultunk el úgy igazán. Péter aztán mindig azt mondta: emberhalászok lettünk. Most is itt ez a nagy zsákmány, ki tudja, mi lesz vele. Mert halászok már nem leszünk többé, az biztos."

* * %

Kierkegaard érdekes könyve az Ismétlés. Arról ír, hogy az emlékezés elfoszlik, a remény bizonytalan várakozás, az igazi az ismétlés. Egy esemény abban fogalmazódik meg igazán, amikor megismétlődik. Az író utazást tesz azért, hogy bebizonyítsa a saját igazát, de hiába. Arra a következtetésre jut, hogy ismétlés valójában nincs is, ezt csak ő találta ki, minden megváltozik, és a változás lehetetlenné teszi az ismétlést. Aztán találkozik egy szerencsétlen fiatalemberrel (aki lehet, hogy ő maga), és végül arra jut, hogy csak a teljes kifosztottságban, amikor az embernek semmije nem marad, akkor élheti át valaki az ismétlést.

Nem tudom, igaza van-e, de amit itt olvasunk, János evangéliumának függelékében, amit a hitünkben, éppen a kisemmizettségünk pillanatában átélünk, valóban ismétlés lehet. Ismétlés az, amit Jézus tesz tanítványaival, akiknek már semmijük sincs, vagy azt hiszik, hogy semmijük sincs. Ismétlésként élhetjük át az úrvacsora szentségét, amikor teljesen nyitottak, lelki koldusok vagyunk, mint a gyermekek, vagy mint akik most hallanak először erről. A halál embereiként meglátjuk a feltámadottat, bűnökben elveszettként éljük át az Istennel való teljes közösséget.

* * *

Péter vizesen ült a parton. „Amikor beugrottam - gondolta -, hirtelen ott éreztem magam azon a napon, amikor láttuk őt a vízen járni. Még ma is a talpamon van az a furcsa érzés, ahogy én is megálltam a hullámokon. Még több történt: a hit olyan erővel járt át, úgy fogott át, mint a víz. Hogy múlhatott ez el? Ma újra részesévé lettem a régi történeteknek, amelyeken egykor végigvezetett. Rengeteg halat fogtam, enni adtam az embereknek, jártam a vízen. Ma újra tanítványa lettem.

A VASÁRNAP IGÉJE

Most látom igazán, hogy mit jelent az, hogy él, hogy itt ülök vele egy tűznél. Vele, akit megtagadtam, aki meghalt, akit eltemettünk.”

Az ismétlés teszi valóságossá Jézus történeteit. Nem olvasói vagyunk csupán, nem megemlékezünk, nem filozófusai az eseményeknek, hanem átélői. Nem mi leszünk régi szereplők, mintegy az egykori dráma kosztümös megjelenítői, hanem a történet lesz maivá az ismétlés révén.

Nem csupán egykor szabadította meg Isten az ő népét Egyiptomból, nem csupán egykor vacsorázott Jézus tanítványaival, hanem itt és most ismétlődik ez meg. Miközben sérthetetlen marad a történetiség, a dráma a mi élményünk itt és most.

Nem csupán egykor adott enni a sokaságnak, nem csupán egykor fogtak rengeteg halat, nem csupán egykor járt Péter a vízen, hanem mindez most történik, részesei vagyunk, hogy elhívásunk jelen idejű legyen, hogy a csoda velünk történjen, hogy Jézus jelenléte nyilvánvalóvá legyen ma.

■ Koczor Tamás

Imádkozzunk! Neked, aki az idő felett állsz, minden bizonnyal sajátos élmény lehetett éveinkbe, napjainkba, óráinkba belealázkodnod. így bátran kérünk, teremts olykor olyan egyidejűséget, melyben valóságosan ragadhatjuk meg a veled való találkozást, az egykor lejátszódott történeteket, szavakat, üzeneteket. Tégy minket részeseivé csodáidnak, tanításodnak, jelenlétednek! Személyes élményeink tegyenek tanítványaiddá minket!

Anamnézis - húsvéti fényben

A feledékeny ember és az emlékező Isten

Egyre többet mosolygok magamon. A feledékenységemen. Azon, amit a keserű-vidám mondás így fogalmaz: „Naponta új élményekkel ajándékoz meg az amnézia.” Ha nem írok fel valamit, biztos elfelejtem, ha felírom, akkor a papírról feledkezem meg... A keresztény ember is feledékeny.

Néha morgok emiatt, miért is törlődik az emlékezetemből ez-az olyan gyorsan. Máskor szégyenkezem is, mert a feledékenységgel nemcsak magamnak okozok kárt, hanem esetleg másokat is kellemetlen helyzetbe hozok. Eljár az idő felettem, hogy ily feledékeny lettem?

Ugyanakkor nem győzök hálát adni a Teremtőnek, hogy egy csomó mindent elfelejtek. Ha nem így lenne, megőrülnék. Nemcsak a túlzottan sok információtól, hanem a nyomasztó terhektől. De a feledés áldásos voltát megtapasztalva nem tartok haragot, nem rágódom hetekig-hónapokig egy sérelmen, nem idézem fel a régi, rossz élményeket, emlékeket. Olyan jó, hogy feledékeny vagyok. Csak a szépre emlékezem... Csak a jó emlékeket őrzöm meg. Sajnálom azokat, akik nem

tudják a múltjukat feldolgozni, a rosszat elfelejteni, és az emlékezetük nem hagyja, hogy megszülessen bennük a békesség. Néha gyógyító feledékenységre van szükség.

Az ördög munkája a feledékenység, az ördög munkája a görcsös emlékezés. Én Isten feledésre kész szeretetében (bűnbocsánat) és Isten emlékező jóságában szeretnék élni.

Az elmúlt vasárnap az anamnézisimádság egy részét idéztük a Liturgikus sarokban: „Megváltónk keresztjének titkát ünnepelve feltámadásának erejében részesüljünk”. Az iménti kérést magában foglaló anamnézisimádság pedig így kezdődik: „Emlékezzél meg, Istenünk, szeretett Fiad szenvedéséről és haláláról...” S ez az Istent kérő-biztató refrén ismételten felcsendül a könyörgésben: Emlékezzél meg...!

Az Isten emlékezete - mint ő maga - tökéletes, mégis az egyház kezdettől fogva a zsoltárossal együtt könyörög: emlékezzél meg irgalmadról és kegyelmedről (Zsolt 25,6). Az új szövetség népe pedig ezt folytatja, hiszen tisztában van vele, hogy az irgalom és a kegyelem a kereszten mutatkozott meg a maga teljességében: Emlékezzél meg Fiad szenvedéséről és haláláról.

Három héttel ezelőtt - Judica vasárnapja, azaz „feketevasárnap” kapcsán - volt szó a szemek böjtjéről. Ma fehérvasárnap van, a böjti idő már messze mögöttünk. A fehérvasárnap onnan kapta a nevét, hogy a húsvétkor megkereszteltek eddig hordták az új fehér ruhát (alba...), a bűnbocsánatot nyert élet jelképét. (A konfirmandusok fehér ruhája is ezzel kapcsolatos!) Ezért amikor az anamnézis imádsága hangzik, nem tudunk nem gondolni arra, hogy ez az emlékeztetés szorosan összefügg a keresztségünkkel. Istent arra kérjük, hogy ne bűneinkre emlékezzen, hanem nagy irgalmára, a kereszt irgalmára, a keresztség irgalmára.

Pál apostol a Római levél hatodik fejezetében elválaszthatatlanul köti egybe Krisztus halálát és a keresztséget. Krisztus halálába kereszteltettünk bele. „Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik a Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk?” (3. v.) A keresztségben „a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek”. (6. v.)

A húsvéti Isten-emlékeztetés a liturgiában erre épül: a kereszten történtekre s arra, hogy mit jelent ez az ember számára. Húsvétkor ugyanis folytatódik az apostol által megfogalmazott esemény: „A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból..., úgy mi is új életben járjunk’.’ (4. v.) Majd így folytatja: „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk’.’ (8. v.)

így kérjük: Emlékezzél meg Urunk! így kérjük, hogy emlékeztessen minket keresztségünkre s a benne rejlő keresztre és húsvétra.

Emlékezni annyit tesz: feleleveníteni. A Szentírás arról beszél, hogy ennél többről van szó: emlékezni azt jelenti, hogy jelenvalóvá teszünk valamit. Valamit, ami már megtörtént. (Vagy így: ami már elvégeztetett!) Ha Isten emlékezik, akkor az nem emberi nosztalgiázás, hanem csoda: megelevenedik, és számunkra is valósággá lesz az ő nagy tetteinek sora és a megváltás egésze.

Isten az időn kívül s még inkább az idő felett áll. Mi az idő múlásában vergődünk, s alig tudjuk elképzelni, mit jelent az örök. A múló időben akarja Isten jelenvalóvá tenni nagypéntek és húsvét eseményét - s ezáltal egészen más fénybe helyezni a halál és az élet folyamatát. (Nem fordítva: az élet és a halál folyamatát!)

Áraszd ki ránk Szentlelkedet - hangzik a másik kérés. Csak a Szentlélek tud minket, túl sokat emlékezgető és túl sokszor feledékeny embereket átformálni úgy, hogy az egy szükségesre, a kereszt evangéliumára és az abból fakadó húsvéti örömhírre figyeljünk; átformálni arra, hogy ez a legfontosabb sohase törlődjön emlékezetünkből, hanem mindig elevenen éljen, hiszen ez életünk és örök életünk alapja.

■ Dr. Hafenscher Károly (ifi.)

RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK