Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-04-08 / 14. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2012. április 8. *• 5 Még van itt dolgom Beszélgetés Rostás Antallal ► Hálát és örömöt látok a szemében, valahányszor találkozunk. Ott van minden vasárnap a templomnál az istentisztelet kezdete előtt, és mindahányszor meglát, mosolyogva üdvözöl: „Erős vár a mi Istenünk!” És ő az, akit minden kedden köszönthetek a lelkészi hivatalban is, mert szomjazza az igét. Mobiltelefonján rajta van kedvenc bibliai szakasza, a 23. zsoltár is - egy hajléktalan társa felolvasásában, aki egykor papnak készült -, ő pedig újra és újra meghallgatja. Ez év január 15. óta megkeresztelt evangélikus, a szegedi gyülekezet tagja. Rostás Antallal, „a mi hajléktalanunkkal” beszélgettem.-Antal, úgy gondolom, soha nem fogom elfelejteni a keresztelője napját, nagyon megható volt a szertartás. Hadd köszönjem meg még egyszer, hogy ott lehettem!- Tudja, nagyon vártam már azt a napot. Úgy voltam vele, hogy daganatos beteg vagyok, és „nem mindegy”, hogy megyek Isten elé... Fel akartam készülni arra az esetre, ha ez bekövetkezne. Igaz, már húsz éve vagyok rákos, és „még mindig” élek... Biztos vagyok benne, hogy ennek az az oka, hogy van még valami dolgom ezen a földön, és az Istenbe vetett hit meg is adja a kellő erőt a mindennapokhoz.- Úgy tudom, hosszú és keserves utat kellett megtennie, míg hazatalálhatott Istenhez.- Nehéz életem volt, ez tény. Cigánytelepen laktunk, nehéz körülmények közt éltünk, édesanyám ezért adta állami gondozásba a két húkem hangszert, aztán később Bibliát is. Elkezdtem olvasni, mint egy bármilyen más könyvet, az elejétől, Mózes első könyvétől, és el is értem az Ószövetség végére. De később megrendült a hitem.- Mi történt?- Kiszabadulásom után megnősültem, született egy kislányom, Etelka Diána. Mielőtt vállaltuk volna, elmentünk genetikai vizsgálatra, hogy megtudjuk, vállalhatunk-e egyáltalán gyermeket, mert a feleségem tüdőrákos volt, az én családomban pedig apai ágon mindenkinek daganata volt, az édesapámnak, a nagynénémnek és a nagybátyámnak is. Mivel az orvosok azt mondták, annak az esélye, hogy a gyermekünk is beteg lesz, 0,7 százalék, belevágtunk. Ám a kislánynál másfél éves korában mellékvese-daganatot diagnosztizáltak. Nyolcvan még valami dolga ezen a földön.- És a hátralévő időmet igyekszem is hasznosan tölteni.- Például eljár keddenként ide, a lelkészi hivatalba.- Igen, mert számos olyan dolog van a Bibliában, amit még nem értek. Nagy segítséget jelent nekem, hogy ifj. Cserháti Sándor lelkész úrnak feltehetem a kérdéseimet. Meg aztán festegetek is. Tudja, édesapám is festő volt, autodidakta művész. A betegség mellett, úgy hiszem, némi tehetséget is örököltem tőle... A városi könyvtárból kölcsönöztem ki festésről szóló könyveket, hogy elsajátíthassam az alapokat.- Számomra megdöbbentő, milyen csendes derűvel szól nehéz családi örökségéről...- Valóban derűs vagyok, de csakis a hit miatt. Mert csupán Istenben és Isten által tudom így fogadni és így elfogadni a dolgokat, ahogy vannak... Nem feledkezhetek el arról sem, milyen sok jó is történt velem mostanában... A kórházban például, ahol most vagyok, mindenki imádkozott értem, ebből is sok erőt tudtam meríteni. Korábban is voltak mellettem, sokat köszönhetek például dr. Roszik Melitta aneszteziológusnak, aki evangélikus és a „keresztanyám”, valamint dr. Varga Katalin onkológusnak is, ő gomat és engem. Sokszor elszöktem hol az egyik, hol a másik intézetből, ahol éppen voltam, sokat csavarogtam, rossz társaságba, bűnözők közé keveredtem, elkövettem ezt-azt, így többször megjártam a börtönt is.- Isten is ott szólította meg?- Igen. Először zenélni mentem az egyházi alkalmakra, mivelhogy tanultam gitározni. A lelkész hozott neévesen hunyt el. A házasságom is emiatt ment tönkre. A válás anyagi gondokkal is járt, végül aztán 1996-ban az utcára kerültem. De persze a lányom elvesztése fájt a legjobban. Én akkor csak sírtam, és átkoztam az Istent, egyre csak azt kérdezve: „Miért...?! Miért halt meg a kislányom, és én miért élek még mindig?!”- De mostanra meglelte a választ, hisz mint említette, római katolikus. Mindig segítettek, bátorítottak engem.- És így könnyebb reménykednie...- Igen, vallom, hogy nagyon lényeges a pozitív hozzáállás. Egy pszichológus is azt írta valahol, szükség van rá ahhoz, hogy beinduljon a gyógyító folyamat a kisagyban. Én pedig hiszek Istenben, és ez kellőképp derűssé és bizakodóvá tesz. ■ Gazdag Zsuzsanna 2 ;■ ií 1 * m 1 i r i s ] 1 ■ Ä.'ii ' v 4 «w 9 v-i ■ My \ ' ’HkWpiL aK Túrmezei Erzsébet költészete közös kincsünk Nem egy irodalmi vagy zeneműről elmondható, hogy összekötő kapocs egyházaink között. A valamely egyházi közösséghez kötődő költők és zeneszerzők alkotásai nem maradhatnak szűk felekezeti keretek között, hanem közkincsként terjednek a kultúrát értékelő magyar egyházi közösségekben. A katolikus Kodály Zoltán vagy az evangélikus Szokolay Sándor, a református Gárdonyi Zoltán vagy a baptista Beharka Pál zenei munkásságából éppúgy merítenek a keresztyén gyülekezetek, ahogyan Mécs László, Sík Sándor, Reményik Sándor, Áprily Lajos és mások irodalmi alkotásai is közös kincsei a magyarországi keresztyén egyházaknak. A közös kincsek közé tartozik a száz éve született evangélikus diakonissza költő hagyatéka is. így az idén nemcsak az evangélikusok, hanem a református, a baptista és az evangéliumi keresztyén gyülekezetek is megemlékeznek Túrmezei Erzsébetről. Február 26-án az újpesti baptista gyülekezetben hangzottak fel egy irodalmi est keretében a száz éve született költő immár klasszikussá vált versei. Az alkalomra hivatalosak voltak az újpesti evangélikusok is. Újpesten az evangélikus templom és a baptista imaház egymás szomszédságában áll. A két protestáns gyülekezet egyazon évben, 1873-ban gyökerezett meg az akkor létesült új településen. A testvéri kapcsolat azóta is felhőtlen közöttük. Az irodalmi esten mint a gyülekezet presbitere, a Protestáns Újságírók Szövetségének alapító tagja mondtam emlékbeszédet, hiszen hosszú ideig személyes testvéri kapcsolatot ápolhattam Túrmezei Erzsébettel. Emlékszem az első találkozásra, amikor 1970-ben fiatalemberként becsöngettem a Balassagyarmati Evangélikus Szeretetház kapuján, hogy megvásároljam az így leszel áldás címmel akkoriban megjelent verseskötetét; merthogy a baptista gyülekezetekben, amióta csak eszmélek, rendszeresen megszólaltak a Túrmezei-versek. Amikor Erzsébet testvér megállt a kapuban, különös érzés fogott el, mintha a történelem lapjairól jól ismert személy lépett volna elém. Visszafogott mosollyal mutatkozott be, majd a nagy tölgyfa asztal melletti első beszélgetés olyan élményt jelentett számomra, mintha Luther asztali beszélgetéseinek részese lettem volna. Attól kezdve a barátság és a levelezés hosszú éveken át tartott vele - haláláig. Néhány irodalmi estet is szerveztünk közösen - leginkább baptista gyülekezetekben -, amelyeken ő maga is mondott verseket, sőt igehirdetéssel is szolgált. Nem egy lelkes szavaiéval találkoztam, aki úgy gondolta, Túrmezei baptista lehet, mert a verseiből áradó lelkiség alapján közénk tartozónak érezték sokan. Igen, Túrmezei Erzsébet evangélikus költő testvérünk volt Jézus Krisztusban, mert ugyanabból a forrásból táplálkozott, ugyanannak az Úrnak megváltott gyermeke volt, ugyanazon a keskeny úton járva igyekezett megélni mindazt, amit Mesterétől tanult. Személyesen mondta el nekem egy meghitt beszélgetés alkalmával: „Különösen hálás vagyok azért, hogy megtaláltuk egymást Jézussal. Ő megtalált engem, én megtaláltam őt.” Vele járt élete során Erzsébet testvér - ahogyan ő szerette, ha szólítjuk - a „ködön át, az éjen át, a mélyen át” mígnem nyolcvannyolc évesen, 2000-ben át nem lépett az „atyai hajlék Jézus vére által kitárt kapuján” Csodákra emlékezni jó - áll az egyik versében, és ez a csoda éppen száz évvel ezelőtt, 1912. február 14-én indult Tamásiban. Túrmezei Erzsébet félretéve minden akadályt, lelkesen vitte a lángot, amelyet fiatal leányként Isten gyújtott meg a szívében. Egész élete során „benne bízott teljesen” és igyekezett másoknak „szolgálni, mint a fény”. Akire a február 26-i irodalmi esten emlékeztünk, „Jézus Krisztus igaz poétája” volt. Ezt a nagyszerű jellemzést Reményik Sándor, az erdélyi evangélikus költő adta Túrmezei Erzsébetről, az akkor fiatal diakonissza nővérről, amikor 1941 tavaszán olvasva verseit megérezte bennük azt a közvetlen kapcsolatot, amely az Úr szolgálóleányát Megváltónkkal, Jézus Krisztussal kötötte össze. Túrmezei Erzsébet hatéves korától írt verseket. Beszélgetésünk alkalmával próbáltam kipuhatolni, hogyan is születtek ezek a remekbe szabott, azóta klasszikussá lett alkotások, miként alakult át egy-egy lelki élmény költeménnyé. „A versek mindig belső indíttatásból születnek - mondta -, addig forgatom a szívemben a gondolatot, amíg verssé érlelődik bennem. Volt már, hogy éjszaka ébredtem föl, és azonnal írni kellett. Van persze úgy is, hogy idővel igazítani kell a lejegyzett sorokon” - avatott be művészetének titkába. Isten áldottá tette életében a diakonisszamunkát, de bátran állíthatjuk, hogy verseivel gyakorolta a legnagyobb hatást szűkebb és tágabb környezetére. Nyolcszázhetven ismert verse, műfordítása, énekszövegei versesköteteiben jutottak el az olvasókhoz, „a hallgatás éveiben” pedig gépírásban terjedtek. Akár interjút adott, akár csak beszélgettünk, mindig szó esett a versekről. Egyszer azt mondta: „Szeretem, ha a versben van ritmus, ha a vers muzsikál. Költészetemhez az Úr adta meg az alaphangot, amely azután minden variációban végigkísérte az életemet.” Hét verse szólalt meg az újpesti irodalmi esten, közben énekek és orgonaszó hangzott fel, ez utóbbi Tóka Ágoston művészi előadásában. Míg szólt a zene, tekintetem hol a keresztre, hol az orgonasípokra vetődött, mert - amiként Erzsébet testvér is írta - azok „összetartoznak” Ezen az irodalmi esten nekem is, mint annak idején őneki, „a kereszt alatt kezdett örömről zengeni a szívem”. Egy kritikusa azt mondta róla: „egyhúrú hangszeren játszik”, de sok ezren tanúsítjuk, hogy ez a húr gyönyörűen zengett, és versei még sokáig visszhangozni fognak nemzedékek ajkán. ■ Marosi Nagy Lajos baptista lapszerkesztő Keresztény nők fóruma Hazánkban tanácskozott március 30. és április 3. között az Európai Keresztény Nők Ökumenikus Fórumának (Ecumenical Forum of European Christian Women - EFECW) vezetősége. Az Annika Damirjian (Svédország) és Martina Heinrichs (Hollandia) elnök asszonyok által összehívott testület tagjai a tanácskozás napjaiban találkozhattak dr. Fischl Vilmossal, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának újonnan választott főtitkárával, valamint a hazai ökumenikus nőbizottság tagjaival, így vezetőjével, P. Tóthné Szakács Zita református lelkésznővel és evangélikus kollégájával, B. Pintér Mártával, aki nemzeti koordinátorként képviseli hazánkat a fórum munkájában. Virágvasárnap délutánján az óbudai református nőszövetség tagjai látták vendégül a tizenegy fős delegációt. A Fórum három évtizeddel ezelőtt, 1982-ben alakult meg a svájci Gwattban azzal a céllal, hogy közel hozza egymáshoz az eltérő kulturális és politikai közegben élő keresztény asszonyokat. A budapesti tanácskozáson a vezetőség feladata a harmincéves jubileum szeptemberre tervezett méltó megünneplésének előkészítése volt, továbbá a szervezet új küldetésnyilatkozatának megszövegezése - tekintettel a megváltozott, egyesült Európára. M EvÉlet-infó
