Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-01-15 / 2. szám

2 -m 2012. január 15. FORRÁS Evangélikus Élet VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP - P.ÉLD 3,19-21.27-35 Isten a hentesnél Oratio cecumenica Mindenható, örök Isten, mennyei Atyánk! Fiadban felvállaltad emberi létünk nyomorúságait, és feloldoztad megkötözöttségünket. Szabadításod által születik és újul meg bennünk a hála és a hit bizalma, amellyel kö­­nyörgünk hozzád. Fiadban megbékéltetted magaddal a világot, a tőled elrejtőző, menekü­lő embert. Végtelen szeretetedet je­lentetted ki, amely otthonává lehet mindannyiunknak. Könyörgünk minden emberért, aki még nem ta­lált rá léte kétségei, fájdalmai között a gyógyulásra a te szeretetedben. Fiadban a reménytelenül beteg­séggel küzdők szenvedését is meg­szüntetted. Könyörgünk gyógyító erődért minden embernek, akiket betegség keserít. Fiadban gyógyító közösséget hív­tál el: az egyház közösségét. Kö­nyörgünk gyülekezetünkért. Add, hogy a benned bízók közössége meg­újuljon a benned való bizalomban és az egymás iránti szeretetben. Fiadban gyógyítod azokat a sebe­ket is, amelyeket saját magunk ütünk bűneinkkel, mulasztásainkkal, kö­zönyünkkel magunkon és környeze­tünkön. Oldozz fel bennünket meg­­kötözöttségeinkből. Fiadban az életnek adtál örök gyó­gyulást, legyőzted a bűn és a halál ha­talmát. Nyitottá tetted életünket végtelen szereteted felé. Könyör­günk mindazokért, akik a halál ret­­tentésével néznek szembe. Hadd lássák meg, hogy Fiadban ebben a mélységben is velünk jársz, és elve­zetsz örök országodba ___ Mennyei Atyánk! Fiadban az élet gyógyulását ajándékoztad nekünk. Add, hogy ennek reménységében jár­junk azon az úton, amelyre elhívtál Jé­zus Krisztus, a mi Urunk által. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Krisztust tudakozd. Rajta kezdd, s ná­la végezd. Ha pedig a magad esze vagy akárki másfelé akar tántorítani, csukd be szemedet, és mondd: Ne tudjak - nem akarok tudni más istenről, csak az én Uram Krisztusomról. Ha egyszer az Atya küldte, akkor nem hiába jött, hanem az Atya akaratából igazi mon­danivalója van, hogy úgy hallgassuk, mint magát a felséges Istent. Hallani pedig csak azt lehet tőle, hogy segíte­ni akar rajtunk, s kibékíteni az Atyát. Tenni sem tesz egyebet, csak ezt. Ebben jár, ezt prédikálja, ezért szen­ved s hal meg végül a kereszten. Az Atya szíve, akarata és műve tárul itt fel. Itt megismerheted. Másutt nem éred el, ha mégoly magasra hágnál is okos­kodó eszed hegyes gondolataival. Ha pedig nem vagy hajlandó Istent a Krisztusban ragadni meg, hanem is­teni felségébe akarsz felkapaszkodni, meglásd, pórul jársz. Rémülten vissza­hullsz. Mert a kegyelem helyett, mely­ből készakarva kiszakadtál, Isten fe­detlen felsége mered rád, melyet el nem hordozhatsz. A bűnös ember Is­tenben a Krisztuson kívül kegyelmet és szeretetet se nem láthat, se nem ta­lálhat. Aminthogy Krisztuson kívül nincs is egyéb, hanem csak merő ha­rag és kárhozat.” M Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) Nagymamám lelkes képeslapgyűjtő volt. Ez manapság furcsa, hiszen már karácsonytájt sem küldünk üd­vözlőlapokat. Egy letűnt korszak maradványait tartom a kezemben. Szép látképek Zürichről, egy kép valamilyen magas, havas hegységből, egy másikon pálmafákkal szegélye­zett út. Aztán hirtelen a képeslapok között egy fekete-fehér, amatőr kép. Nagymamám van rajta, ahogy kilép a konyhából, belemosolyog a fényké­pezőgépbe, nevetése olyan, mint a fi­amé. Szíven üt ez a váratlan találko­zás. Nagymamám már régen halott, mégis hirtelen megelevenedik sok­sok emlék róla. Régi gyülekezetemben sok nagy­család volt. Talán azért is volt olyan stabil, azért működhetett olyan jól, mert nemzedékek együtt jártak templomba, gyülekezeti programok­ra. Egyszer valaki - még gyerek vol­tam - kezembe nyomott egy re­gényt:- Olvasd el, ez Eszter néniékről szól! Hitetlenkedve kezdtem el olvasni, aztán rájuk ismertem. Igaz, a re­gény már sok évvel azelőtti életükről szólt, a benne szereplők addigra már vagy tíz-tizenöt évvel idősebbek vol­tak, de kétségtelenül annak a család­nak a története volt, amelynek a tagjaival együtt jártam gyerekórákra, később istentiszteletre, énekkarba. Némileg büszke is voltam, hogy is­merem a szereplőket, de aztán arra gondoltam, hogy milyen máshogy ol­vasom én, aki hetente találkozom ve­lük, mint azok, akik még soha nem látták őket. Szeretjük azokat a pillanatokat, Az Evangélikus Hittudományi Egye­tem sajátos helyet foglal el egyházunk intézményei között. A Magyaror­szági Evangélikus Egyház intézmé­nye, ugyanakkor része a független magyar felsőoktatásnak, az egyete­mek világának. Ezért még inkább ki­tapintható a professzor (egyetemi ta­nár) beiktatásánál a kettős vonatko­zás: a jogi és a liturgikus aktus, hiszen nem csupán egyházjogi esemény zajlik a liturgikus alkalom mellett, ha­nem egy olyan személyt iktatnak be, akit a legfelsőbb állami szinten ne­veznek ki (természetesen az egyház egyetértésével). A Liturgikus könyv második kötete olyan tervezetet ad, amelyet szakemberekkel egyeztetve, de - a többi fejezethez hasonlóan - a változtatás és a javítás lehetőségé­vel kínálnak fel a szerkesztők. A tervezet szerint a teológiai tanár beiktatását istentisztelet keretében az egyetemért felelős püspök végzi a rek­tor és a rangidős tanár segítségével. (A rangidős tanár akadályoztatása esetén egy másik beiktatott oktató is szolgál­hat.) Az istentiszteletet követő egyete­mi ünnepi ülés pedig jegyzőkönyvbe foglalja az iktatás megtörténtét. amikor a világ szereplői hirtelen is­merőseinkké válnak. Annyi arcot hoz elénk minden nap, annyi név és sors, történet és szereplő!... Természetesen nem lehetnek mind a mi életünk szerves részei. Ezek a mi képeslapjaink. Anziksz a teremtésről, megvásárolható üdvözlőlapok. Aztán hirtelen valaki, aki a miénk. Könyveket olvasunk emberekről. Ismeretlenek - azután is, hogy meg­tudtunk róluk mindent, életüket, ér­zelmeiket, gondolataikat. A könyv lapjain maradnak. Továbbvisszük emléküket, de soha nem lesznek életünk valódi szereplőivé. Milyen izgalmas, amikor ez a gát leomlik! Amikor a könyvből kilépve valaki személyes ismerősünkké lesz. Talán ezért szeretnek sokan híressé­gekkel találkozni. A múltkor az utcán láttam egy számomra nagyon szere­tett film főszereplőjét. Ott királynőt alakított, az utcán olyannak láttam, amilyen valójában, gyermekét az óvodából hazavivő háziasszony. Ahogyan a mai bibliai szakaszt ol­vastam, elkezdtem figyelni. Ez a tő­lem - és mindegyikünktől - távol eső prófécia ugyanúgy megelevenedett, mint a fekete-fehér kép a képeslapok között vagy a könyv szereplői a gyü­lekezetben. Húst vásároltam a hétvégére. So­kan voltunk a hentesnél, hetedikként vagy nyolcadikként álltam a sorban, így legalább alkalmam nyílt kinézni, mit szeretnék venni. Próbáltam „le­számolni” a piros fénnyel megvilágí­tott húsokról a manipulált hatásokat, és kinéztem egy elég soványnak tű­nő combot. Ekkor lépett be a boltba Isten. Senki nem gondolta, hogy ő az, Az ünnepélyes bevonulás ismert és megszokott a különleges egyetemi al­kalmakon. A tanár beiktatásakor is így történik: elöl a hallgatók, majd az adjunktusok, docensek, utánuk a professzorok, majd az új teológiai ta­nár, végül a püspök a két segédkező lelkésszel. Az iktatás rendje - mint ahogy a Liturgikus könyv mindkét kötetében az összes ünnepi rendben konzekven­sen látjuk - felépítése szerint meg­egyezik az egyház istentiszteletének rendjével. A bevezetőben Isten nevét hívjuk segítségül, bűnbánattal ké­szülünk az új szolgálat végzésére, il­letve elfogadására. A zsoltár antifó­­nája az evangélium hirdetőinek alap­állásáról szól: „...nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, magunkat pedig mint szolgái­tokat Jézusért’.’ (2l<or 4,5) A zsoltár pe­dig kapcsolódik a tanítás hivatalához: „Könyörülj rajtunk, Istenünk, és áldj meg minket, hogy megismerjék a földön a te utadat!” (Zsolt 67,2-3) A Kyriét maga az iktatandó tanár mondja a terv szerint: „Úr Jézus Krisztus, te embereket hívsz el szent szolgálatodra, Uram, irgalmazz! Úr mert a ruhája kopott és meglehető­sen piszkos is volt. Hosszú kabátját a derekán egy szakadt sállal kötötte meg. Kötött sapkája alatt még egy kendőt is viselt.- Nem adna nekem egy kis kol­bászt csak úgy? Holnapra megadom - fordult a henteshez. Az nem is szólt - éppen egy vá­sárló fizetett -, csak a kezével intett félreérthetetlenül, elutasítóan. Isten visszautasításoktól edzetten né­­mult el. Volt valami szívszaggató ab­ban, ahogy kilépett a boltból, mint egy megvert kutya. Az éppen fize­tő vásárló, idős asszony ekkor azt mondta:- Dobjon még hozzá nekem, Gyu­rikám, abból a kolbászból harminc dekát! A hentes érezte, hogy őt kezdik megszégyeníteni, de nem tehetett semmit. Az asszony fizetett. Amire kiértem a boltból, Isten ott ült a kőkerítésen, és éhesen falta a kolbászt. Még egy zsemle is volt a kezében, ki tudja, honnan. Máskor ülök a buszon. A mögöt­tem levő székről egy fiatalember le­zuhan a földre. Valaki nevet. „Biztos részeg!” De a férfi nem részeg. Hab­zik a szája, rángnak az izmai. Epilep­sziás roham. Megbénulok a rémület­től. De egy szép gyapjúkabátos férfi lehajol hozzá. Szakértő kézzel a fo­gai közé teszi az esernyőjét. Nem ér­dekli, hogy közben a kabátja csupa tajték lesz. Homlokára teszi a kezét. Nyugodt hangon szól, hogy valaki hívjon mentőt. Ő nem hagyja ott a beteget. Én is oldódom hirtelen jött ijedtségemből. Hívom a mentőket. Közben lenézek az egyre inkább Jézus Krisztus, te emberekre bízod, hogy tanítsák az örök élet evangéli­umát, Krisztus, kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, te megáldod követeidet, hogy áldássá legyenek mások számá­ra, Uram, irgalmazz!” Az új teológiai tanár és az egyetem életének fontos eseménye a hála­adás, a kegyelemkérés és a Szentlé­­lek-hívás jegyében zajlik. A kollekta imádság helyén szereplő könyörgést a rangidős teológiai tanár mondja a következő szavakkal: „Urunk, Istenünk, aki azt akarod, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson: hálát adunk neked, hogy megajándékozod egyházadat Szentlelked sokféle aján­dékával, megismerteted vele evangé­liumodat, és megadod, hogy az igaz­ság oszlopa legyen. Hálát adunk ne­ked, hogy egyházunknak is meg­adod igéd ismeretének és az igaz ta­nításnak ajándékát. Kegyelmedbe ajánljuk most testvérünket, akit a teo­lógiai tanári szolgálatra szántunk. Ké­szítsd fel hivatására Szentlelked vilá­gosságával, hogy a te igazságod taní­tója legyen sokak üdvösségére, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” Az iktató istentisztelet cselekvő ala­nya maga az Úristen. Ezért kulcskér­dés, hogy igéjére figyeljünk. Az ün­nep olvasmányaiból kiemelkedik az evangélium szava. Jézus ezt mondja: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy va­jon Istentől való-e, vagy én magam­tól szólok. Aki magától szól, a saját di-A VASÁRNAP IGÉJE megnyugvó, meggyötört szerencsét­lenre. Isten az. Kezdenek kisimulni vonásai, ujjai elernyednek. A mentő megérkezik. A hordágyon már hálás köszönömöt tud mondani segítőjé­nek. A busz is továbbindul. A teremtő Isten itt jár közöt­tünk. Ő, aki alkotta a csillagokat, aki megformálta a gyíkokat, aki kitalál­ta a margarétát, aki létrehozta a csó­kot, a táncot és a kirándulást, nem maradt a képeslapok vagy regények távolságában, a Biblia ismeretlenjei között. ,, Ő nem a felolvasott textus, a litur­gia szövege, az oltárkép főalakja. Találkozhatunk vele az utcán, is­merősünkké lesz, mint a képeslapok közül ránk mosolygó nagymama fényképe vagy mint egy könyv ide­gen szereplői közül a jól ismert asszony, aki az altban ül, balra a má­sodik helyen. Ő a húsbolt hajlékta­lanja és az autóbuszon rohamot ka­pó epilepsziás. Csak el ne menjen mellette kegyetlen szívem! ■ Heinemann Ildikó Imádkozzunk! Találkozz velem, Iste­nem! Adj érző szívet, hogy észrevegye­­lek a tömegben, hogy meglássalak, mint személyes ismerősömet, hogy ne forduljak el tőled, hogy megszólíthass engem, hogy megmenthess engem! Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS csőségét keresi, aki pedig annak dicső­ségét keresi, aki elküldte őt, az igaz, ab­ban nincs hamisság.” (Jn 7,16-18) Az epistola is a tanító küldetésére utal: „Ő »adott« némelyeket... tanító­kul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testé­nek építésére, míg eljutunk mind­nyájan a hitnek és az Isten Fia meg­ismerésének egységére...” (Ef 4,11-133) Az iktatás további része a szokott mederben folyik. A szándékot kife­jező kérdések-válaszok után Isten Lelkét hívjuk segítségül, majd a sze­mélyes áldás hangzik a püspök szá­jából. Végül a tanártársak és hallga­tók együtt éneklik az ősi imádságot: „Erősítsd meg Istenünk, amit csele­kedtél értünk!” Az egész alkalom lényegét foglal­ja össze az általános könyörgő imád­ság második mondatsora: „Áldd meg egyetemünket, az itt folyó tudomá­nyos munkát és képzést. Áldd meg teológiai tanárainkat és hallgatóinkat. Add nekik Szentlelked világosságát, hogy megismerjék és helyesen értsék az evangélium igazságát, Krisztus ke­resztjének titkát.” A rendkívüli felelősséggel járó szolgálat így indul Isten áldásával, az ige és az imádság közösségében. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Jövőt formáló szolgálat - nem középiskolás fokon... Teológiai tanár iktatása ► A Liturgikus könyv második kötete külön fejezetet szentel a teológi­ai tanár beiktatásának. Természetes ez, mert ha teológusprofesszo­raink nincsenek is a rivaldafényben, munkájuk, szolgálatuk messze túlmutat egy oktató átlagos tevékenységén. Hivatásuk teljesítése meg­határozza az egész egyház életét, és döntően formálja a jövőjét. Ha­talmas lehetőség és még hatalmasabb felelősség jellemzi pályájukat. Méltó hát, hogy megfelelő módon indítsa őket egyházuk a szent fel­adat végzésére.

Next

/
Thumbnails
Contents