Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-18 / 11. szám
„A bűneset rendszeresen megismétlődik, hiszen az ember önállósította magát, és abban az önámításban él, hogy tud Isten nélkül létezni.” Amiért bűnös létemre örülhetek 2. oldal „Köztudomású, hogy az 1822. október 22-én felvidéki evangélikus családban született festőművész anyai ágon Petőfi Sándor másodunokatestvére volt.” Költőnek készült, festő lett -190 éve született Orlay Petrich Soma !► 5. oldal „Megfázás, betegség esetén különösen kímélni kell a hangot. Ilyenkor a hangdiéta sem túlzás, ami egyébként - kiváltképp böjtben - egészségeseknek is jó szívvel ajánlható...” Szószékről is szólván a logopédia európai napja apropóján !► 10. oldal Személyes szavak presbiterekhez (► 3. oldal Egy élet Isten tenyerén !► 4• oldal A monoki Kossuth-harang !► 5. oldal Svédországban - cigányokról - magyarként W 6. oldal Beszélgetés Csete György építőművésszel 1* 7. oldal Négy lelkészportré !► 8-9. oldal ¥*?*>*; Forradalom és szabadságharc 1848-49-ben. Bellony László festménye. Előtérben a korszak két meghatározó (evangélikus) személyisége: Petőfi Sándor és Kossuth Lajos SEMPER REFORMANDA „A kenyérnek és bornak ezt a kettős alakját egyebek mellett azért is rendelte, hogy jelezze azt az egyesülést és közösséget, amelyet ez a szentség foglal magában, mivel nincs bensőbb, mélyebb és osztatlanabb egyesülés, mint az ételnek egyesülése azzal, aki elfogyasztja. Az étel ugyanis átmegy, átváltozik elfogyasztójának természetévé, annak lényegével eggyé válik. Másfajta egyesülés, mint pl. szöggel, enywel, kötelékkel és egyéb hasonló módon történő összekapcsolódás nem hoz létre lényegbeli, osztatlan egységet az összekapcsolt dolgok között. Ekképpen egyesülünk mi is a szentségben Krisztussal, és leszünk egy testté a szentekkel úgy, hogy ő magára vesz minket, helyettünk tesz-vesz, mintha ő az volna, ami mi vagyunk, s ami bennünket ér, őt is ugyanúgy, sőt még inkább éri, mint bennünket. Viszont mi is úgy vesszük magunkra őt, mintha mi az lennénk, ami ő, s végül is mi egészen hozzá formálódunk, amint Szent János mondja: Tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk őhozzá (íjn 3,2). Ilyen mély és teljes Krisztusnak és minden szentnek a velünk való közössége. Ezért a mi bűneink őt is kísértéssel támadják meg, bennünket viszont megoltalmaz az ő igazsága. Az egyesülés tehát mindent közössé tesz mindaddig, amíg ő a bűnt mibennünk egészen eltörli, és az utolsó napon minket teljesen magához hasonlóvá tesz. Ekképpen kell nekünk ugyanazon szeretet által felebarátainkkal egyesülnünk, nekik pedig mivelünk.” M Luther Márton: Krisztus valóságos szent testének sacramentumáról (Wiczián Dezsőfordítása) A múltnak kútja 1848/49 a nemzeti emlékezetben ■ Pátkai Róbert Thomas Mann írta a József-trilógiában, hogy mélységesen mély a múltnak kútja. Van úgy, hogy elmegyünk mellette, van úgy, hogy nem nézünk a mélybe, de az a víz, amely ebből a kútból újra és újra előkerül, az életet jelenti számunkra, akár tudomásul vesszük, akár nem. Ha megállunk és belenézünk, milyen mélyre látunk történelmünk kútjába? A múltban és a múltból élünk. Nyelvünk több ezer éves. Szavaink a messzi múltból jöttek, ezért értjük egymást. De vajon értjük-e egymást? Hogyan él bennünk a magyar múlt? Ez a legnehezebb kérdés, mert vagy álmodozunk, vagy nagyon szigorúan, könyörtelen önboncolással figyeljük azt, hogy mi is az a múlt, amely él bennünk, amely éltet minket, és amely a jövő felé mutat. Nyugodtan figyelve azt kellene kérdeznünk, hogy kik is vagyunk. Mi az, hogy magyarság? Mit is jelent a múltunk? Mi a jövendőnk? Csupa olyan kérdés, amelyre nagyon nehéz válaszolni, ha őszinték vagyunk, és reálisan nézünk magunkba. Szent Ágoston jut eszembe; mikor azt kérdezték tőle, mi az idő, azt felelte: amíg nem kérdezték, addig tudtam, de most, hogy válaszolnom kell, nem tudok felelni. Hát így vagyunk a magyarságunkkal is: lélegzetvételünk, szívünk verése, izmaink pattanása, egész létünk mind olyan, mint a többi emberé, mégis úgy érezzük, hogy egészen más. Csak a miénk. Egyszer azt kérték tőlem, hogy feleljek arra a kérdésre, hogy miként nyert tartalmat bennem az a szó, hogy magyar. A múltat megidézve jöttem rá: akkor, amikor bántották a magyart. Akkor ellenállásként felgerjedt bennem: hát én magyar vagyok, hagyjanak nekem békét, én is békén hagyok másokat. Adynak nagyon igaza van abban, hogy nekünk Mohács kell ahhoz, hogy megtanuljuk, kik vagyunk. * * * Tisztában vagyok vele, hogy a nemzeti emlékezet nagyon tág fogalom, pontosan aligha definiálható. Számos érzelmi, lélektani és erkölcsi motívumhoz kapcsolódhat, amelyeket nehéz megfogalmazni. Nem azonos a hagyománnyal, nem fedi az örökséget, több is, kevesebb is náluk. Talán a kultuszhoz van a legközelebb, azaz valaminek a tiszteletét, számon tartását jelenti. Egy dolog vitathatatlan: az emlékezet szorosan tapad a történelemhez. Nemzetinek akkor nevezhető, ha az adott nemzet a magáénak tekinti. Egy népcsoport ugyanis - többek között - attól lesz nemzet, ha tagjai meghatározó hányadának közös történelmi tudata van. Nehéz megmondani, hogy a mai magyarok mire emlékeznek leginkább. Tapasztalatom és ismereteim szerint a honfoglalásra, az államalapításra Szent Istvánnal együtt, Mátyás királyra, a mohácsi vészre és a török hódoltságra, valamint 1848/49-re. Talán nem túlzók, amikor úgy vélem, hogy a 20. század előtti magyar történelemből 1848/49-ről tudnak leginkább a mai magyarok. Bárhol élnek a földkerekségen, ha van történelmi tudatuk, valamiként megünneplik. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy 1848/49 meghatározó esemény volt modern nemzetté válásunk útján. Nos, ezért van az, hogy az emlékezetes napok közül kiemelkedik március 15-e. Egyúttal azonban szemléletes példát is szolgáltat 1848/49 változó értelmezésére és ünneplésének jelképi erejére. A kortársak - és nemcsak a résztvevők - azonnal tisztában voltak a nap jelentőségével. Már az első évfordulóra a Pesten fölállítandó emlékoszloppal akartak tisztelegni, ebből a célból országos gyűjtés indult. A terv azonban meghiúsult, hiszen 1849 márciusában császári csapatok állomásoztak Pesten. Csak a magyar kormány által ellenőrzött területeken lehetett ünnepelni. / 1 A márciusi eseményekre az eredeti helyszínen először 1860-ban emlékeztek. A kivezényelt katonasággal történt összecsapásban azonban Frányák Géza joghallgató olyan súlyosan megsebesült, hogy rövidesen meghalt. Temetésén az önkényuralom ellen tüntető nagy tömeg vett részt. * * * Az 1867-es kiegyezés után elhárultak az akadályok, de március 15-e civil ünnep maradt. Kultuszát elsősorban a közjogi ellenzék ápolta. A függetlenségi párt, a honvédegyletek, a 48-as olvasókörök díszvacsorákkal, bálokkal ünnepeltek. A volt honvédek zászló alatt vonultak föl lakóhelyük főutcáján. Meg kell jegyeznünk, hogy a nemzeti ünnep fogalma Magyarországon akkoriban még újdonságnak számított. De nem csak nálunk, más európai országokban is csak a 19. század második felében alakult ki. Az ötvenedik évfordulóra politikai és sajtóvita folyt március 15-e hivatalos ünneppé tételéről. A parlament hamarosan eldöntötte a kérdést, amikor az 1898. évi V. törvénycikkel április 11-ét, az utolsó rendi országgyűlésen hozott korszakalkotó törvények szentesítésének napját nyilvánította nemzeti ünneppé. A király ennek megünneplésére érkezett a magyar fővárosba. A honvédegyletek úgy határoztak, hogy testületileg nem vesznek részt az uralkodó tiszteletére rendezett fáklyásmenetben, de tagjaiknak nem tiltják meg a fölvonulást. A pesti ifjúság viszont közölte, hogy nem kapcsolódik a fölvonuláshoz, mert ugyan nem dinasztiaellenes, de március 15-ét nagyobb ünnepnek tartja. Hiába kérte az egyetem rektora: „...legyen március 15-ike a hazaszeretet napja, április 11-ike pedig a királyszeretet napja.” így maradt egészen 1927-ig, amikor az az évi XXXI. törvénycikk április 11-e helyett március 15-ét tette nemzeti ünneppé, ekkortól szerepelt piros színnel a naptárban. A centenáriumon, 1948-ban a teljes hatalomátvétel felé haladó kommunista párt irányításával soha nem látott ünnepséget rendeztek. De még két év sem telt el, amikor az Elnöki Tanács az 1950. évi 10. törvényerejű rendelettel április 4-ét mint „a felszabadulás napját” nyilvánította hivatalos nemzeti ünneppé. Március 15-e a naptárakban megmaradt „nemzeti” ünnepnek, de betűi „megfeketedtek”, nem volt munkaszüneti nap, csak az iskolákban szünetelt a tanítás, és a templomi istentiszteletek szokása is megmaradt. Következtek a felejtés esztendei. * * * Talán nem teljesen alaptalan föltevés, hogy az ünnep elhallgatása is hozzájárult a hetvenes évek elején a márciusi megemlékezések feszült hangulatához. A pesti belvárosban 1956 óta először csaptak össze tüntetők és rendőrök. Az okok még földerítésre várnak, annál is inkább, mert a diktatúra egész története során épp ezekben az években látszott - gazdasági szempontból - a legkiegyensúlyozottabbnak. Végül is a hivatalos szervek maguk kezdeményezték az ünneplést, a Múzeum-kerttől a Petőfi-szoborig tartó felvonulást és a helyszínek fellobogózását. De minden részletre nagyon ügyeltek. A legfontosabb helyszíneken hemzsegtek az öltönyös titkosrendőrök. Legtöbbjüknek az arcáról is le lehetett olvasni, kicsoda, de ha nem, az alkalomra készült fémjelvények, majd az egyforma és feltűnően nagy kokárdák elárulták őket. Az évek során kialakult egy kedves szokás: a belvárosi óvodások óvó nénijeik vezetésével az ünnep előtti napokban elsétáltak Petőfi szobrához, és a talapzatot száz meg száz nemzetiszínű papírzászlócskával tűzdelték körül. Egy idő múlva - nem tudni, önkéntes vagy biztatott szorgalomból - megjelentek közöttük tiszta vörös színűek is, de ezeket szorgos kezek éjszakánként kigyomlálták. Hírlett, hogy ezután éjszakai ügyeletben is őrizték a szobrot. ^ Folytatás az 5. oldalon
