Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-03-11 / 10. szám

io 4i 2012. március ii. FÓKUSZ Evangélikus Élet Böhm Károly és helye a magyar filozófiai kultúrában ► Tavaly volt Böhm Károly halálának századik évfordulója. A 2011 augusz­tusában Kolozsváron rendezett hetedik hungarológiai kongresszus ke­retében az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság külön szekciót szentelt a nagy hatású magyar filozófus munkásságának, idén január 21-én pe­dig leleplezték emléktábláját - Kolozsi Tibor szobrászművész alko­tását - a kolozsvári evangélikus-lutheránus püspökség udvarán. Az emléktábla-avatást a magyar kultúra napja alkalmából a templomban tartott ökumenikus istentisztelet és ünnepi műsor előzte meg. Ennek keretében hangzott el dr. Egyed Péter filozófus, kolozsvári egyetemi tanár előadása Böhm Károlyról. Az alábbiakban az előadás szerkesz­tett változatát közöljük. Böhm Károly 1846. szeptember 17-én született Besztercebányán. Apja Böhm Gottlieb német (szász) ko­vácsmester és állatgyógyász, édesany­ja a nemesi származású Zsufay An­na. Az igen karakteres, evangélikus vallású és magyar tudatú család nyel­ve a német volt. Böhm Károly összes egykori pajtása, játszótársa, később barátai mind emlegették a Böhm Gottlieb házában uralkodó példás rendet, a vonzó békességet, amely a munkálkodás, szorgalom, jámborság, egyetértés megingathatatlan, szilárd alapján nyugodott. Ebben a légkörben fejlődött, ne­mesedett, acélosodott a hatodik gye­rekként született kis Károly Gusztáv, aki azonban édesanyját már három­éves korában elvesztette, és édesap­jának második felesége, Meczky Zsu­zsanna és nővérei, Cecília, majd Teréz viseltek rá gondot. * * * 1852 és 1854 között a besztercebányai osztatlan evangélikus népiskolában, majd 1854-től 1862-ig az akkor reál­iskolai profilú, igen jó hírnevű besz­tercebányai evangélikus gimnázi­umban tanult. A latint és a görögöt igen szerette, franciát is tanult, mi­közben anyanyelve, mint említet­tem, a német volt. Besztercebányán - nem egészen egy év alatt - megta­nult magyarul. 1862 és 1865 között a pozsonyi evangélikus líceum eminens, ösztön­díjas tanulója volt. Ekkoriban német nyelvű költeményeket szerzett Ro­­senauer Károly hatására, és részt vett az akkoriban igen fergeteges po­zsonyi diákéletben. Ennek következ­tében egészsége erősen megromlott. 1863. augusztus 10-én meghalt szeretett édesatyja. Líceumi tanárai közül meg kell említenünk Emericzy Lajos és Frecs­­ka Lajos nevét (előbbi filozófia-, utóbbi vallástanára volt). Böhm azon­ban nemigen volt velük megelégedve, ezért egyre erőteljesebben fordult magánstúdiumai felé: lefordította az Odüsszeia VI. énekét, saját Homé­rosz-, Curtius-, valamint Vergilius-ku­­tatásokat folytatott, szerbül és - ke­vésbé sikeresen - angolul tanult. A magyar irodalom jelesei közül leginkább Vörösmarty munkásságá­ban mélyült el. A legnagyobb hatást Lessing drámai művei tették rá, de igen behatóan foglalkozott Goethe, Shakespeare és Schiller költészetével és esztétikai nézeteivel is. Itt kell megjegyeznem, hogy ekkor formálódtak ki Böhmnek azok a gon­dolatai, amelyek keresztyén hitét jel­lemezték, tudniillik hogy kizárólag a kinyilatkoztatás mélységi elfogadásá­ból és felfogásából származhat Jézus ál­dozatának a megértése és követése, ez szolgál a hit alapjául, és nem fogadha­tó el olyan teológia, amely nem ebből indul ki. És ezzel a kérdéssel a filozó­fiának is szembe kell néznie: erről szól a klasszikus német filozófia nagy alko­tójának, Schellingnek az 1841-42-es ál­láspontja, amelyet a kinyilatkoztatás filozófiájának nevezett el. * * * Böhm Károly 1864-ben írt, reánk maradt költeményei között találunk két allegóriát Verzweiflung und Ret­tung (Kétségbeesés és menekülés) és Sturm und Frieden (Vihar és béke) címmel. A kettő tulajdonképpen egy, mert a második az elsőnek rövidített átdolgozása. Tárgya: egy kétségbe­esett ifjú öngyilkosságra szánja el ma­gát, de megjelenik a Szerelem isten­nője, megmenti őt, és az ifjú most már tovább akar élni. Ebben a szere­lem hatalmát allegorizálta, mely az egész emberiséget fenntartja. A bol­dog szerelem jótékony hatással van az emberiségre, mert megnemesíti az emberek érzésvilágát, hiszen a szere­lem az élet legszebb oldalait mutat­ja meg, s olyan új világba vezet, amelyben megfogamzik a szép és a jó, az igaz és a nemes dolog. A költeményt az 1865. június 15-én rendezett iskolai ünnepélyen maga szavalta el, és nagy hatást ért el ve­le. A közönség hatalmas tapssal fejez­te ki elismerését, míg a tanárok sor­ban kezet fogtak vele, és melegen üd­vözölték. Másnap még a helyi lapok, a Pressburger Zeitung és a Wan­derer is megemlékeztek róla. Különö­sen ez utóbbi lap szólt nagy elisme­réssel Böhm költői alkotásáról. írásai között két eposzra is aka­dunk: az egyik a Hermann der Che­rusker, a másik a Das Opfer címet vi­seli. Az elsőnek a tárgyát Böhm Tacitus annaleseiből vette, ahol Hermann-nak a leveretését olvasta, és megalkotta az ellenképét: Her­mann győzelmét a teutoburgi erdő­ben. Ez a költemény nem tisztán epi­kai mű, sok benne a lírai elem. In­kább hősi (héroszi) ódának lehetne nevezni. A szerző szeme előtt Hora­tius Aquila című ódája lebegett, amelyben rikítóan sok az eposzi vonás, szinte egészen elnyomják a lí­raiakat. (Megjelent az Aurora 1865. november havi számában.) * * * 1865-ben Böhn beiratkozott a pozso­nyi teológiai fakultásra, és itt fordult erőteljesen a filozófia felé. Herbart metafizikáját, majd Kant műveit, közülük is elsősorban A tiszta ész kri­tikáját tanulmányozta - akkor még nem tudta egész mélységében meg­érteni -, Schopenhauerrel ismerke­dett, illetve Hegellel és Feuerbachhal, miközben továbbra is kitartott ked­ves Lessingje mellett. A teológia önképzőkörének veze­tő szereplője volt, aki rendkívül kri­tikusnak bizonyult társai munkáival kapcsolatban. Ekkoriban fogalmaz­ta meg Naplójában híres szavait: „Teljesen a filozófiának szentelem magam. De látom, hogy ez a mező egy végtelen mező, ahol már a leg­hatalmasabb erők küzdöttek, ame­lyek előtt az én erőm porba süllyed. És úgy szeretnék én nagyot alkotni. Dolgozni akarok. Legyen Magyaror­szágnak is egy önálló filozófiai rend­szere, amelynek eddig még hiányát érzi. Óh, ezek a tervek, amelyek lelkem előtt oly gyakran fel-felme­­rülnek, oly csábítóak, oly erőszakkal húznak, hogy nem vagyok képes ne­kik ellentállni. Nekem kell Magyar­­országon a filozófiát új irányba te­relnem, általam kell új korszakba lépnie. Ezt el kell érnem, kerüljön bármibe, vagy meg kell halnom.’’ És valóban ennek a programnak szentelte az életét! Böhm Károlynak ezek a szavai Apáczai Csere Jánosé­ira rímelnek, aki híres enciklopédi­ájának előszavában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy magyar nyelven kö­zölje a magyarokkal az összes tudo­mányt, közöttük a filozófiát, mert ha ezt nem teszi meg, és nem állít akadémiákat - ahogyan egy másik híres, programadó írásában megfo­galmazta -, akkor ugyanabban a sár­ban fog fenteregni a magyar­ság, amelyben Ázsiából való kijövetele óta volt. Háromszáz év nem volt elég ahhoz, hogy a magyar nyelvű filo­zófiai gondolkodás felvirágozhasson - ez a gondolkodó fők felismerése nyomán a magyar művelődés egyik legnagyobb prob­lémájává vált, önisme réti kérdéssé, az önbecsü­lés kérdésévé. A német filozó­fusok egyik legnagyobbika, Georg Wilhelm Friedrich Hegel ugyanis a 19. század elején megfogalmazta, hogy a filozófia a kultúra kvintesszenciá­ja, lényege, ugyanakkor az autonóm gondolkodás eszköze és esélye. Böhm Károly a kolozsvári egye­temen (akkori nevén a Ferenc József Királyi Magyar Tudományegyete­men) tartott székfoglalójában 1896. március 8-án - a Magyarországon immár kibontakozott részletes tu­dományos munkára utalva - a kö­vetkezőt mondta: „Kétségbe essünk-é ezen részle­tes munkával szemben a filozófia egységesítő munkája felett? Bizo­nyára kishitűség lenne elhinni, hogy ez a filozófia életképtelenségének a jele. Sőt éppen ebből merítem a re­ményt arra, hogy a filozófia, ame­lyet mi még nem bírtunk nemzeti alakban megvalósítani, az alapos, részletes tudásból alapos és részle­tes alakban fog kikerülni. Mert a magyar népiélek természete éppen nem oka annak, hogy a tudományos filozófia soha nem virágzott. Amely népnek oly példabeszédei vannak, mint a magyarnak, annak lényegé­ben rejlik a filozófiai ösztön, s előbb utóbb győzelmesen fog megnyilat­kozni. Különben is a tudomány ál­talában nem ösztönszerűen és nem tudatosan működő népiéleknek, hanem az öntudatos egyéni észnek az alkotása, s ha tehát nálunk a fi­lozófia nem volt képes önálló alakot teremteni magának, akkor ne a me­tafizikai néplélekre, hanem inkább az egyesek gyengeségére vagy tét­lenségére hivatkozzunk.” Ma is helytálló útmutatás szépsé­ges megfogalmazása: „...valamint a madár a légben repül, a hal a vízben úszkál, úgy nélkülözhetetlen közege a szellemnek és egyedüli útja az igaz­ságnak a gondolkozás szabadsága.” Egy ilyen rövid emlékezésben aligha lehet összefoglalni e pályának még csak legjelentősebb állomásait is. Immár azonban érthetővé válik Böhm Károly hatalmas vállalkozásá­nak a hordereje: életét művének, a magyar nyelvű filozófiai rendszer megalkotásának rendelte alá, amellyel egyedülállóvá vált a magyar nyelvű fi­lozófia és kultúra rendszerében. 1867 és 1869 között Göttingenben, majd Tübingenben, a német filozó­fia fellegváraiban hallgathatta a kor legjelesebb professzorait. 1870-ben nevezték ki a pozsonyi gimnáziumba, valamint a teológiára a filozófia, filozófiatörténet és teoló­gia rendkívüli tanárává. 1872-ben pályázott először - sikertelenül - a kolozsvári Ferenc József-tudomány­­egyetem filozófia tanszékére, ahová akkor Szász Bélát nevezték ki. Böhm pályája akkor más irányba ívelt: 1873-ban a legtekintélyesebb akadémikusok (például Hunfalvy Pál) ajánlására kinevezték a budapesti evangélikus gimnázium rendes taná­rává. Ekkoriban kezdődött el széles körű szakmai-tudományos publi­cisztikai tevékenysége: kriti­kák, recenziók, tanulmá­nyok tucatjait közölte az Ellenőr irodalmi mel­lékletében, illetve a Magyar Tanügy cí­mű lapban. Mindez természe­tesen nem jelentette azt, hogy a német nyelvvel és a német tu­dományossággal meg­szakította volna a kap­csolatát: 1876 és 1878 között a Lipcsében megjelenő Philo­sophische Monatshefte hasábjain kö­zölte alapozó tanulmányait, abban a lapban, amelynek a legnagyobb né­met szellemek voltak a munkatársai, többek között Franz Brentano, Her­mann Cohen, Max Dessoir, Wilhelm Dilthey, Rudolf Eucken, Eduard v. Hartmann, Harald Hoff ding, Ed­mund Husserl, Oswald Külpe, Otto Liebmann, Theodor Lipps, Alexius Meinong Paul Natorp, Karl Rosen­kranz, Ferdinand Tönnies, Friedrich Ueberweg, Hans Vaihinger, Karl Vorländer, Wilhelm Windelband és Wilhelm Wundt. Később a Magyar Philosophiai Szemle oldalain is tett közzé német nyelvű írásokat. 1875. július 4-én Böhm szerelmi házasságot kötött Greguss Lujzával, aki azonban 1879 nyarán elhunyt, és követte őt a sírba elsőszülött kisfia, Richárd Imre is. Másik szeretett kis­fiát, Ottó Károlyt Cecília nővére ne­velte tovább. A nyolcvanas évek elején Böhm - hivatalos felkérésre - a gimnáziumi reform kidolgozásának szentelte ma­gát, lélektani és logikai tankönyveket írt, és a filozófia középiskolai oktatá­sának rendszerével foglalkozott. Az általa megindított Magyar Philoso­phiai Szemlében filozófiai szakcikkek százait jegyezte, közben pedig dolgo­zott fő művén: 1883-ban megjelent Az ember és világa első kötete (Dialek­tika és alapphilosophia), majd pedig 1892-ben ennek második része, A szellem élete. E mű tartalmi vonatkozásainak a kifejtésére itt nincs terem, röviden csak annyit jegyezhetek meg, hogy Böhm Károly Kant, a pozitív és tudo­mányos szellemet képviselő Auguste Comte, valamint Johann Gottlieb Fichte ismeretelméleti elképzelése­inek a felhasználásával dolgozott ki egy olyan filozófiai rendszert, amely­ben a valóságot az öntudat projek­ciójával létrehozott „öntét”-ként kell felfognunk, és a tudat minden jelentéses elemét ebből kell magya­ráznunk. Amikor Böhm Károlyt a kolozsvári egyetem filozófia tanszékére (az egyetem tanári karának egyértel­mű támogatása mellett) kinevez­ték, már a magyar filozófiai és tudo­mányos élet vezető tekintélye volt, 1900-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választot­ták. (Közben 1885-ben sikerült újra családot alapítania: feleségül vette Márkus Margitot. Tőle öt fia szüle­tett, közülük kettő halt el fiatalon, a másik három viszont szép polgári pá­lyát futott be: Ottó mérnök lett, De­zső tanár az ágostai hitvallású evan­gélikus főgimnáziumban Budapesten, János pedig orvos. Boldog, békés családi életet élt.) Számunkra itt most a legfontosab­bak Böhm Károly kolozsvári évei. Er­dély konzervatív fővárosában na­gyon visszavonult életet élt. 1906 nyarán azonban ő is az utcára vonult nemzetiszínű kokárdával, amikor az akkori idők egyik legnagyobb botrá­nya, a 48-as függetlenségi és szabad­ságpárt választási győzelmének meg­semmisítése ellen kellett tiltakozni. Nemegyszer hangsúlyozta, hogy a francia gondolkodókban a politikai szabadság legjelesebb képviselőit ta­nulmányozta. Hallatlanul lelkiismeretes tanár­ként percnyi pontossággal tartotta óráit, elsősorban a görög filozófia, a kantianizmus és spinozizmus (kri­tika) tárgykörében, vezette a bölcse­leti foglalkozásokat a tanárképzőn. Emellett természetesen folytatta ki­terjedt publicisztikai és szervező tevékenységét. Éles tudományos vi­tákba bonyolódott például Apáthy Istvánnal, híres természettudós kol­légájával, nem mellesleg a 48-as párt egyik erdélyi vezéralakjával. Kíméletlenül éles kritikus volt Böhm is, amellett azonban nagy empátiá­val tompítgatta a tudományos élet személyeskedő vitáinak élét. Kezdeményezője volt a Magyar Fi­lozófiai Társaság létrehozásának, és az egyik első alelnöke is lett (1901- ben). Kolozsváron dolgozott tovább Az ember és világa további kötetein. Közülük az egyik legkarakteresebbik az Axiológia (értéktan) lett. Voltaképpen az értéktani mun­kásságához kapcsolódtak aztán ta­nítványai, az erdélyi teológia és fi­lozófia jelesei. Közülük ezúttal csak Makkal Sándor református püs­pök és író, Tankó Béla vagy Málná­­si Bartók György (a hagyaték ápoló­ja, maga is jeles filozófus), valamint a fiatalabb nemzedékhez tartozó Tavaszy Sándor és Varga Béla uni­tárius püspök nevét említem. Mind­annyian együtt alkotják azt a szelle­mi alakzatot, amelyet mind a mai napig kolozsvári iskola néven em­lítünk, s amely rajta van - Böhm Károlynak és halhatatlan művének köszönhetően - a modern magyar filozófia térképén. * * * Böhm Károly nem érte meg az első világháborút, 1911. május 18-án, hosszas betegeskedés után halt meg Kolozsváron. Besztercebányán te­mették el. Művének kisugárzása ma is meg­van, kutatjuk, továbbvisszük az öntu­dattal, értékkel kapcsolatos gondola­tait, Kolozsvár pedig hálásan ápolja a nagy magyar filozófus emlékét, aki a magyar rendszerfilozófia megalko­tásával méltó helyre emelte a bölcse­letet a magyar művelődésben. A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház, annak elöljárói - mint aho­gyan Erdély és legfőképpen Kolozs­vár értő közönsége is - nagyra be­csülik és a magukénak vallják az evangélikus egyházhoz és annak intézményeihez ezer szállal kötődő Böhm Károly emlékét. Mindannyian köszönettel tarto­zunk Adorjáni Dezső Zoltán püspök úrnak, aki a kezdet kezdetétől messzemenően támogatta az em­léktábla-állítás gondolatát.

Next

/
Thumbnails
Contents