Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-11 / 10. szám
4 ◄( 2012. március ii. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Világimanap Néha azokért a dolgainkért is sokat kell imádkozni, amelyek tisztának és egyenesnek tűnnek. így jártam én most az ökumenikus világimanappal. Napokig tanított az Úr, és jeleket küldött, mire megértettem az üzenetét. Azt sem tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor jelentkeztem a gyülekezetünkben a szervezőmunkára. Az imanap a metodista testvéreknél lesz - tudtuk meg -, de minden felekezet küldött egy-egy képviselőt az előzetes megbeszélésre. No, ez lettem én! A találkozó előtti estén megkerestem az interneten az imanap letölthető liturgiáját. Potyogtak a könnyeim a nevetéstől! Megjelent a lelki szemeim előtt, ahogy malájul köszönünk: „Selamant Datangf, vagy hálát adunk „a ránk bízott trópusi élővilág sokféleségéért ”. Bűntudattal keveredett önsajnálattal néztem magam elé, és megpróbáltam az érzelmi intelligenciámat a malájokfelé nyitni. A kegyelemdöfés az volt, hogy ezt a liturgiát a maláj asszonyok 2009-ben állították össze. Térben és időben elfutott tőlem ez a nemes ügy. A megbeszélésen még mindig ott tartottam, hogy tömtem magamba a kekszeket, hogy ezzel megőrizzem a komolyság látszatát, és el ne nevessem magam. Az első jel: az evangélikus testvérekre jutott az a mondat, amely a ránk bízott trópusi erdők színeiért áldja az Urat! Akár én is felolvashatnám! A sok-sok oldal és hálaadás között biztosan nem véletlen, Istenem, hogy ez jutott ránk. Felszólaltam, mondván, hogy ezt a mondatot csak úgy tudom felolvasni, hogy nem a ránk, hanem a rájuk, malájokra bízott trópusi erdőkért adok hálát... sok kincset bízott rám az Úr, de mikrovilágomban esőerdőt éppen nem... és így tovább. Húzni, gyúrni, alakítani kezdtük a szöveget. Azt szerettem volna, hogy a malájok által megálmodott és megírt szöveg a mi igénk és imánk is lehessen. Azt hittem, hogy ezért a szöveggel kell harcba szállni, de tévedtem. Egészen profán dolgokon keresztül kaptam választ és „fülhúzogatást” az Istentől. Egy drogprevenciós szülői értekezleten egy - már ezerszer elhangzott - Janikovszkyszöveg tükrében világosodott meg bennem, hogy a teremtő erő nemcsak a szavakban, hanem abban a közösségben is benne van, amely kiejti és elmondja ezeket a szavakat. A szövegkihúzások öncélúak, a Lélek tudja csak működésbe hozni gondolatainkat és szándékainkat. Ő az igazi teremtő Erő. Az én feladatom csak imádkozni az imanapért és ízlelgetni a szavakat: „Selamant Datang”..és közben a trópusi erdők színes élővilágáról álmodozom! ■ Papp Andrea Malajziát idéző március másodika egy jubiláló Duna-parti közösségben Húsz éve tartották az első női világimanapot Pakson ► Hívogató melegség, barátságos légkör fogadta a paksi evangélikus gyülekezet házába érkezőket március 2-án, pénteken késő délután. A hosszú asztalon kiállított tárgyak, a batikolt térítők, a rizzsel, magvakkal teli bambusztálak, a színes virágok forgataga, leginkább pedig az élénk színű, tarka ruhákba öltözött, vállukra tarka selyemsálakat terítő asszonyok színes kavalkádja igazán ázsiai hangulatot teremtett. A gyülekezeti házba érkező - ha csak egy pillanatra is - szinte úgy érezhette, mintha Malajziába csöppent volna. Pakson mindig így zajlik a világimanap. Az alkalmat szervező asszonyok már hetekkel korábban igyekeznek összegyűjteni az adott országra jellemző dísztárgyakat, növényeket, mert a kiállítást mindig fontos kelléknek tekintik. Ám idén még inkább készülődtek, igazán emlékezetes ünneppé akarták tenni ezt a kora esti istentiszteletet. Szerény jubileumot ülhettek meg ugyanis: Pakson pontosan húsz esztendővel ezelőtt tartották az első világimanapi alkalmat. Kedves gesztusként most e sorok íróját - egykori evangélikus papnéjukat, aki megismertette őket az imanapi mozgalommal - hívták meg, hogy legyen az ige hirdetője e jeles alkalmon. Bár lelkészi kezdeményezésre indultak el, és a mostani szolgálattevő, Szabó Vilmos Béla esperes támogatásával folytatódtak évről évre az imanapok, mégis a húsz év alatt alábbhagyott volna a lelkesedés, ha nem akad a gyülekezetben egy elhivatott tanárnő, Koch Józsefné Inotai Gyöngyi. Ő az, aki a legelső alkalom óta - az ügy „mozgatórugójaként” - fáradhatatlanul gyűjti össze esztendőről esztendőre az asszonyokat, a különféle szolgálatokba bevonva és bátorítva őket, hogy vállalják a liturgia szövegének felolvasását. Szerényen hárítja el a két évtizedes hűségét megköszönő szavakat, majd szégyenlősen bevallja: „Hát azért a Panamát »elpanamáztuk«... Abban az esztendőben sajnos nem sikerült megtartani az imanapi alkalmat.” A paksiak idén úgy tervezték, hogy a húsz év emlékére húszán olvassák majd fel a maláj asszonyok által írt imádságokat, vallomásokat. Ezt sem sikerült maradéktalanul teljesíteni, az influenza közbeszólt. így aztán tizenheten szólaltatták meg a liturgia szövegét, de kárpótolta a gyülekezetét, hogy a nőké mellett néhány férfi hangja is felcsendült. Az imaalkalmat egyébként újabban nem csupán az asszonyoknak szervezik. Most is szép számmal képviseltették magukat az erősebbik nem tagjai. Ami azonban igazán megérinthette a résztvevőket, az az egység kézzelfogható megtapasztalása volt. Eltűntek a felekezetközi határok, a görög katolikusoktól kezdve a pünkösdi közösségig mindenhonnan érkeztek testvérek. Kochné Gyöngyi különösen arra volt büszke, hogy egy unitárius asszonyt is el tudott hívni. E sorok íróját mégis az ragadta meg, hogy miként sikerült ennyi fiatal nőt mozgósítani erre az alkalomra. Gyöngyi a régi tanítványai közül is hívogatott, de leginkább az evangélikus gyülekezet kórustagjaira számíthatott, akik az évek során igazi szolgáló csapattá érlelődtek. A fiatalok számára vonzó lehet az imanaphoz kapcsolódó számos lehetőség is, ahol kiélhetik kreativitásukat. Ilyen például a kiállítás anyagának összeállítása, az adott ország ételeinek elkészítése. Két évvel ezelőtt, amikor Kamerun „került terítékre”, a fekete asszonyokhoz hasonlóan, színes ruhákban és tánccal vonultak be a leányok az istentiszteletre. De missziói lehetőség rejlik abban is, ahogyan a gyermekeket bevonják az imanapi mozgalomba. Hitoktatójuk irányításával például ők készítették azokat az afrikai virágfüzéreket, amelyeket aztán a „táncosok” a nyakukba akaszthattak. Ennél fontosabb, hogy a felkészülés során az imanap tartalmával is megismerkedhetnek. Már két év óta a vasárnapi gyermek-istentiszteleten is foglalkoznak a kicsik számára készített liturgiával. Évről évre egyre gazdagabb az anyag, amelyet el lehet érni az interneten is. Az igazi épülést azonban a Szentlélek Isten adja. Ő tanít a kitartó közbenjárásra, az egymásra való odafigyelésre, a mások gondjának felvételére. A Szentlélek Isten az, aki megmutatja azt is, hol a helyünk, milyen szolgálatot bízott ránk. Amikor Koch Józsefné Inotai Gyöngyi tavaly nyáron a Déli Egyházkerület hűségérmese lett, a gyülekezetnek így vallott szolgálatáról: „Vártam, hogy majd a lelkészeim megmondják, hol segítsek, de rájöttem, mindig Isten jelöli ki a helyet.” ■ B. Pintér Márta A jubileum kapcsán megkérték a legelső paksi imanap résztvevőit, hogy néhány sorban írják le emlékeiket. A visszaemlékezések egyikéből idézünk: „Húsz évvel ezelőtt, március 6- án, kora délután kedves barátnőm, az evangélikus lelkésznő meghívására siettem munkahelyemről a gyülekezeti terembe megbeszélt találkozóra. Elfoglaltságom miatt nem vehettem részt a próbákon, így kicsit lámpalázasan készültem a rám osztott szöveg felolvasására. Az imanap témáját németországi, svájci, ausztriai keresztény nők készítették elő. A teremben helyet foglaló asszonyokat látva elmúlt az izgalmam, mert felismertem bennük azokat, akiket - az általam szervezett és akkor már negyedik éve folyó bibliaismereti szabadegyetem heti összejöveteleiről - jól ismertem. Akkor is, azután is sokat gondolkodtam azon, miért jó, ha ismerem Guatemala, Dél-Afrika, Palesztina vagy Chile asszonyainak napi gondjait, amikor gyakran a szomszédoméról sem szerzek tudomást. Az elmúlt húsz év imaalkalmain való részvétellel megkaptam kérdésemre a választ: egy nagy keresztény család tagjai, mindannyian ugyanannak az egy Istennek a gyermekei vagyunk. Ha létfeltételeink különböznek is, gondjaink és örömeink azonosak. Köszönöm ezt a felismerést mindazoknak, akik fontosnak tartották, hogy évről évre velük töltsék egy imádságos délutánt.” ■ Gutái Istvánné könyvtáros (római katolikus) Imaszárnyakon a légi közlekedés fellegvárában ► A forgalmas folyosóról tompán szűrődött be a hang, amely kérte az utasokat, hogy fáradjanak a kijelölt kapukhoz: járatuk készen áll a felszállásra... Érdekes atmoszférája van a repülőtérnek. A budapesti Liszt Ferenc légikikötőben első ízben megrendezett imanapi istentiszteletre ráadásul nem a régi, megszüntetett emeleti kápolnában, hanem az érkezési szinten, a 2A terminál melletti SkyCourt Konferenciaközpontban került sor március 4-e délutánján. Kétféle érzés keríti hatalmába az embert a repülőtéren. Az egyik a csodálaté. Hogy milyen elérhetővé vált a világ! Lecsökkentek a távolságok. Légi úton a legtávolabbi célállomás is „csak” huszonnégy óra... A másik érzés, amely itt rátelepszik az emberre: a sürgető idő nyomása. Egy reptéren különösen is érvényes a szólás: „az idő pénz”. Ez a vasárnap délutáni istentisztelet is ennek tudatában lett pontosan átgondolt, megtervezett. Mindhárom repülőtéri lelkész szolgált igei gondolatokkal. Czap Zsolt római katolikus és Fischl Vilmos evangélikus pásztor a Lélekkel való közösség, az egység megélésének erejére hívta fel a figyelmet Jézus megdicsőülésének története kapcsán. Annak az egységnek az erejére utaltak, amelyet egy ilyen imanap résztvevői is átélhetnek. Krasznai Andrea református lelkésznő pedig az idei imanap tematikáját összeállító maláj asszonyok üzenetét fordította a nyugati kultúrában élő utasok, a repülőtéren dolgozók, a gyülekezet állandó tagjai felé. Ebben a nyüzsgő környezetben bátorított türelemre, kitartásra, magyarázta azt, amit a maláj nők ökumenikus közösségének tagjai az imanap mottójául választottak: „Győzedelmeskedjék az igazság!” A türelem nem az „instant kultúrában élő” nyugati ember sajátja - kezdte igehirdetését Krasznai Andrea. Felmérések bizonyítják, hogy egy átlag európai öt-nyolc percnél többet nem képes várakozással tölteni. Mi magyarok kicsit jobban állunk e téren, akár húsz percre is kiterjed a türelmünk határa. De mi ez a harmadik világ, különösen az óceánok szigetvilágában élők másfél órájához képest?! Isten viszont még ennél is többet vár el tőlünk! Feltétlen bizalmat abban, hogy meghallgatja imádságainkat. Türelemmel várjuk ki hát a válaszát, hisz ő a sorsunkat az örök élet távlatából szemléli. Könyörgéseinkre, imáinkra a saját idejében felel. A lelkésznő Ancsel Éva filozófust idézte: „Aki tudja, hogy hová tart, annak van ideje várni’.’ Aki az örök élet célállomására tekintve éli meg földi létét, az kitartóan tud imádkozni, tudva, hogy Isten terve, akarata egyszer nyüvánvalóvá lesz. A terem sarkában egy jól megpakolt bőrönd állt. Az istentisztelet felénél meg is hallhatta az alkalmi gyülekezet a rászerelt kis görgők surrogó hangját. Valakinek sietősen indulnia kellett a járatához. Ki tudja, hová, milyen messzire utazott... ■ BPM
