Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-03-04 / 9. szám
BÖJT i. VASÁRNAPJA - MT 16,21-27 Bűnbánattal forduljunk a kereszt titkai felé! Hamvazószerdán új szakaszába léptünk az egyházi esztendőnek: ránk köszöntött a nagypéntek sötétségére figyelmeztető, egyszersmind a mindent felülmúló főünnep, a húsvét ragyogását előkészítő böjti időszak. Mi másról szólhatna az anyaszentegyház - nem csupán testi, hanem mindenekelőtt szívbéli - böjtölése, ha nem arról, amire böjt első vasárnapjának evangéliuma ráirányítja a figyelmünket: Krisztus Urunk keresztjének titkairól? Elsőként azt a tényt kell újra és újra bűnbánattal elfogadnunk, hogy az oly könnyen sátáni útra tévedt Péterhez hasonlóan mi sem mindig ismertük Krisztust úgy, ahogyan ő kinyilatkoztatta önmagát. Nem könnyű megértenünk azt, hogy Krisztus keresztje mögött Isten titokzatos akarata rejtőzik. Mint ahogyan nem volt könnyű megértenie annak a Péternek sem, aki pedig percekkel korábban őszintén és egyszerűen megvallotta: Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Nem test és vér nyilatkoztatta ki neki ezt, hanem a mennyei Atya... A test és vér, az ember természetes értelme szerint a kereszt, a Messiás emberekért való szenvedése elképzelhetetlen, sőt megbotránkoztató esemény, amely még a kősziklahitű tanítványt is a sátáni gondolkodás szakadékának szélére löki. Divatos tévtanítás volt más korokban, és újraéled napjainkban is, hogy Jézus keresztje következmény volt: megszokottól eltérő, sokak szemében provokatív viselkedésének egyenes folytatása. Vállalása az ő részéről egyszerű következetesség volt: élete árán is vállalta elveit... Még egyszer szögezzük le: ez tévtanítás! Távozz tőlem, sátán...! Második századi egyházatyánk, Polikárp szmirnai püspök jelenti ki ránk maradt, filippiekhez írt levelében: „Aki a kereszt bizonyságát nem vallja, az a Sátántól való.” Krisztus keresztje nem az események szerencsétlen összejátszása vagy az emberi tartás jele, hanem Isten üdvözítő akarata. Pontosan azért kellett a Messiásnak keresztutat járnia, hogy megszabadítson bennünket a sátáni gondolkodás csapdájából, az őt olyan könnyen félreismerő tévelygésből. Biblikusabban vagy egyháziasabban szólva: azért, hogy megváltson bennünket. Krisztus keresztjének árnyékában elmélkedve arra is rá kell döbbennünk, hogy a keresztet vállaló Megváltó teljes tudatátformálást követel övéitől - és ugyanezt ajándékozza is nekik. Az ember ugyanis többnyire nem kíván mást, mint megmenteni a saját életét, megnyerni az egész világot. Elfogadott jelszavunk: valósítsuk meg önmagunkat! Ha elég ügyesek vagyunk, ehhez még olyan ideológiát is felhasználunk, amelyben előkelő helyet „adományozunk” Istennek... A péteri-sátáni válasz mögött is felfedezhetünk talán valami ilyesmit. A természetes emberi logika szerint a Messiás „feladata” alighanem az, hogy rendbe tegye az életünket, megregulázza a nekünk nem tetszőket, igazolja a döntéseinket, életvitelünket, választott utunkat. Ha úgy tetszik: bűneinket... Hogy minden maradjon a régiben. Krisztus keresztje viszont éppen azt üzeni: semmi nem maradhat a régiben! Nagy baj van az életünkkel, és ha nem vigyázunk, nem változunk, minden kicsúszik a markunkból. Miközben megpróbáljuk megvalósítani önmagunkat, semmivé foszlunk. Miközben meg akaijuk menteni az életünket, elveszítjük. Miközben megpróbáljuk megnyerni a világot, kárt vallunk a lelkűnkben. Mit adhat az ember váltságdíjul a leikéért? A kérdésre a kereszten találjuk meg a választ: emberi ésszel ugyan fel nem fogható, de Jézus Krisztus megfizette a váltságdíjat a lelkűnkért! Semmi nem maradhat tehát a régiben: vegyük fel a keresztünket, és kövessük őt. Akkor is, ha szavai, cselekedetei, életünket irányító hatalmas akarata érthetetlenek, olykor megbotránkoztatók. Krisztus hatalmas szavára távozik tőlünk a sátán, és megújul az életünk. Krisztus keresztje végül arra is ráébreszthet bennünket, hogy benne találjuk meg az örök élet egyetlen esélyét. Amire Péter képtelen - és vele együtt valamennyien képtelenek vagyunk -, azt ő megtette: legyőzte a sátánt. Ma még cipeljük a keresztjeinket, ma még kísért bennünket a sátán, ma még bűnös óemberünk küzd a megújulásunk ellen, de eljön majd az idő, amikor az Emberfia ismét közöttünk lesz, méghozzá angyalainak dicsőségében. Akkor nem lesz többé mellébeszélés, nem lesz többé alakoskodás, nem lesz több idő az igazság felismerésére, mert minden egyértelművé válik. Az örök élet azoknak jut osztályrészül, akik Jézus Krisztust e világi életük során értük, mindannyiunkért meghalt és feltámadott Messiásnak tekintették és vallották. Nincs más út. A mennyországba nem lehet különféle, ügyesen elrejtett kiskapukon át beoldalogni. Bűnbánattal kérdezzük meg magunktól a böjt első napjaiban: hányadik helyet foglalják el a mindennapjainkban az e világi élet minőségével kapcsolatos törekvések - és hányadik helyen áll az örök élet iránti vágyakozás, a kereszt megváltó Krisztusában való hit? Pedig Krisztus dicsősége böjtben is letagadhatatlan bizonyosság: ha nem a javunkra, hát a kárhozatunkra. Böjt első vasárnapja hagyományosan a sátán legyőzőjeként állítja elénk az Úr Jézust. O az, aki megszabadít bennünket - nem a sátán által ránk zúdított sok rossztól, szenvedésektől, keresztektől, hanem mindenekelőtt a belénk költözött, bennünket megfertőző sátáni gondolatoktól. Bizalommal folytassuk tehát szívünk - esetleg testünk - böjtölését a következő hetekben, mert a bűnbánati idő sötétségének leple alatt már most meg-megcsillan a győztes Krisztus dicsősége, amely húsvét ünnepén fogja mindent elsöprő erővel beragyogni az életünket, hogy bepillanthassuk abba az örök dicsőségbe, amely a Krisztus-hívőt e világ elmúlta után várja. Imádkozzunk!Mindenható Istenünk, aki a böjt negyven napja alatt összetörsz bennünket, hogy annál nagyobb örömmel ünnepelhessük a feltámadás legszentebb ünnepét: adj erőt nekünk, hogy mindenkor készek legyünk küzdeni bűneink ellen, és megújuljunk a te akaratod szerint az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel egységben Isten, él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen. TubánJózsef SZERKESZTŐI LEVÉL Kedves Olvasóink! Az évkezdés változást jelent a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) életében is. Zászkaliczky Pál után vettem át a főtitkári feladatokat, illetve Szűcs Petrától e lap szerkesztését is. Engedjék meg, hogy néhány mondatban bemutatkozzam. 1989 óta vagyok a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkésze, Gyula és Győr után kerültem a Protestáns Tábori Püspökség élére. Innen tértem vissza, év eleje óta egyházunk programkoordinátori feladatai mellé kaptam ezt a megbízást is. A feladatátvétel a jelenlegi bonyolult jogi szabályozás miatt húzódott el, ennek okán csúszott a 2012. év első lapszámának megjelenése is. A Maek címén (maek@lutheran.hu, illetve H-1088 Budapest, Puskin utca 12.) várom híreiket és írásaikat lapunk következő számaihoz. Testvéri köszöntéssel: Dr. Lackner Pál Elavult házirend? A Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet harmincnyolcadik őszi konferenciájának tavaly november 11. és 13. között Tübingen volt a helyszíne, a témája pedig: „Férfi vagyok, köszönöm! Nő vagyok, köszönöm!” Már a címadás is jelzi, hogy a rendezők hogyan szeretnének erről az örök kérdésről tárgyalni - hálásan elfogadva a nemek közötti különbségeket. Napjainkban sokszor kell olyan dolgokról tudomást szereznünk ebben a témakörben is, melyek elgondolkoztatják a keresztény embert. A társadalomban és a médiában ez genderprobléma néven kap nagyobb hangsúlyt. Pénteken este, a szellemes bemutatkozás után, húszán hallgattuk az igét az első áhítatban: „...a Teremtő kezdettől fogva férfiúvá és asszonnyá teremtette őket. ” (Mt 19,4) Az áhítatok reggel és este szervesen illeszkedtek a témához. így szó volt a házasságról, az elválásról, a házirendről (Mk 10,2-5; iKor 7,14; Kol 3,18-20). A szombat délelőtti előadást dr. Szebik Imre, a budapesti Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének munkatársa tartotta Teremtsünk új embert - és az etikai következmények?... címmel. Körülbelül hatvan ember hallgatta az orvostudomány fejlődése által megvalósíthatóvá vált lehetőségek alkalmazásának etikai kérdéseit. Az ebédszünetben kellemes őszi melegben élvezhettük Tübingen hangulatát. Megcsodáltuk a gótikus templomot, a híres városházát a csillagászati órával (1551) és az 1536-ban alapított kollégiumot (Evangelisches Stift), ahol sok Kárpát-medencei magyar diák is tanult. A délutáni előadást dr. Seres Zsuzsa budapesti szociológus tartotta - aki már korábbi konferenciákon is aktívan részt vett - Meghittfészek vagy hadszíntér? címmel. Karinthy Frigyes ismert sorait idézte: „Hogyan érthetné meg a nő a férfit?...” Felvázolta a női és férfitulajdonságokat és azt, hogy sokszor milyen kévésén múlik, hogy a meghitt fészekből csatatér lesz-e. Már hagyomány, hogy szombaton este „kultúrprogram” van, a konferencia témája az irodalom vagy a zene tükrében. Ez alkalommal Gémesné Réz Katalin beszélt arról „Hát én immár kit válasszak?” címmel, miként jelenik meg a párválasztás a magyar néphagyományban. Megható volt hallani, hogy a Magyar népzene tárának a múlt század ötvenes éveiben kiadott köteteit, Bartók Béla és Kodály Zoltán népdalgyűjtéseivel együtt, az előadó Brazíliában vásárolta meg és használta fel a cserkészkiképzésben. Most a „párosítókból” együtt énekeltünk Szigeti Katalin hegedűkíséretével. Élveztük a népdalok nem szentimentális, de nem is durva hangját, a virághasonlatokat, az édesanya szerepét - vigasztal, tanácsot ad, vigyáz az erkölcsre. Úgy belejöttünk az éneklésbe, hogy az áhítat után újra rázendítettünk. A kerekasztal-beszélgetésen nevelők, tanárok, edzők mondták el tapasztalataikat, beszéltek az emberré válás alapjairól, az elhangzottakat pedig a hallgatóság köréből érkezett hozzászólások egészítették ki. A cél - „Emberebb embert nevelni” (Teleki) - csak a gyerek, a szülő és a nevelő összefogásával érhető el. Sajnos egyelőre a „szülői jogosítvány” hiánycikk, nem minden szülő tudja, hogy „nincs annál jobb nevelés, mint az, hogy példaképek vagyunk” (Einstein). A záró istentiszteleten Stuttgartban vasárnap délután szintén a családról szólt a prédikáció. A konferencián részt vevők nevében köszönetét mondok a szervező Gémes házaspárnak, akiknek sikerült immár harmincnyolcadszor érdekes, aktuális témával gazdagítaniuk a jelenlévőket. A címben feltett kérdésre tagadó a válasz. Igenis szükség van házirendre, kapcsolatok kialakítására, ápolására a gyermeknevelésben, mert „nevelni nem más, mint szeretve meghúzni a határokat”. Buzogányné Opfermann Klára PINTÉR KAROLY FELVÉTELE
