Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-03-04 / 9. szám

2 -m 2012. március 4. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Szerető Atyánk! Hálát adunk most itt előtted, mert nem nézted hiábavaló életünket, hanem szolgai formát öl­töttél, letetted teremtő dicsőségedet, és lehajoltál hozzánk. Hallgass meg most bennünket kegyelmesen, és fordítsd imádságunkat áldásunkra, hogy nálad hitet, bölcsességet és jó­akaratot találjunk! Könyörgünk hozzád köztünk hang­zó igédért, szentségeidért, melyekkel élünk, egyházad hitéért, országod el­jöttéért, hogy ígéreted, melyet válasz­­tottaidnak adtál, erős várként őrizze népedet minden próbatételében. Könyörgünk gyülekezetünkért, an­nak tagjaiért, hogy akik közöttünk ke­resik arcod fényét, a testvéri közösség­ben és szavad tiszta hangjában hittel meglássák azt. Könyörgünk az ige hir­detőiért egyházunkban és egész egy­házadban. Áldd meg őket Szentlelked­­del, hogy minden alkalommal, amikor szólnak, te szólj általuk. Áldd meg a szolgálatodra készülőket, a gyüleke­zeteinkbe szuplikációs szolgálatra in­duló teológushallgatókat, az őket fel­készítő tanárokat és az őket fogadó gyülekezeteket alázattal, egymás iránti készséggel és testvéri lélekkel, hogy mai gyermekeinknek majdan áldott lelkészei legyenek! Könyörgünk betegeinkért, a bete­geiket ápolókért, a szeretteik miatt ag­gódókért. Eléd visszük szegényeinket, a hitükért üldözött hittestvéreinket, bajba jutott embertársainkat, elszegé­nyedő honfitársainkat. Légy oltalma azoknak, akiket mi csak szánni tu­dunk, de megmenteni nem! Légy megtartója azoknak, akik magukra maradtak kiszolgáltatottságukban! Légy megőrző igéje azoknak, akik éhe­zik és szomjazzák az igazságot! Könyörgünk önmagunkért, kö­zösségünkben, családunkban, kör­nyezetünkben való hangos és csen­des tanúságtételünkért: adj egymás felé nyitott szívet, minden helyzetben való készséget és törekvést arra, hogy egymást meghallgassuk, meg­értsük és támogassuk! Könyörgünk Magyarországért, népünkért és vezetőinkért. Bölcses­ségedre bízzuk e világ hatalmasait: őrizd meg őket hatalmuk rettenetes csapdájától! Szeretetedre bízzuk e vi­lág kicsinyeit: nyisd meg nekik igéd el nem apadó forrását! Könyörgünk egyházunk tisztség­­viselőiért: presbiterekért, felügye­lőkért, munkatársakért, megválasz­tott és névtelen szolgáidért: őrizd meg őket az önmaguk előtti tekintély veszedelmétől, és légy pártfogójuk szolgálatukban, hogy rajtuk keresz­tül a te dicsőséged ragadjon magával mindannyiunkat! Könyörgünk minden jó- s balsor­sunkban kegyelmedért, megmentő igédért és igéd világosságáért: üdvö­zíts minket akaratod szerint, Jézus Krisztus Urunk által! Ámen. Az Evangélikus Élet 2005-2011. évi lap­számai PDF formá­tumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ‘Evangt Ei 'Evangélikus Élet3 |egp ‘Evangélikt 0 ‘■ár BÖJT 2. VASÁRNAPJA (REMINISCERE) - APCSEL 20,17-24 Az ember, aki gyülekezeteket ültetett A VASÁRNAP IGÉJE Elzéard Bouffier-ről Jean Giono írt novellát. Története 1913-ban kezdődik, amikor Provance hegyei között tett ki­rándulást. Kietlen területre merészke­dett, ahol a poros falvak elhagyottak és romosak voltak, a források kiszárad­tak, csupán néhány szénégető család tengődött a megélhetéséért küzdve. Itt pásztorkodott Elzéard Bouffier. Az író nála szállt meg, így lett tanúja an­nak, hogy ez az ember azzal töltötte a napjait, hogy makkokat ültetett a föld­be. Gondosan kiválogatta az egészsé­geseket, aztán a vasrúdjával lyukakat fúrt, majd beletette őket a földbe. 1910-től kezdve százezer makkot ültetett így olyan helyekre, ahol egy kis vizet sejtett a talajban. Közülük ugyan sok elpusztult ilyen-olyan okok miatt, de Bouffier abban bízott, hogy a megmaradókból hatalmas erdő lehet az évek alatt. A háza melletti faiskolában cseme­téket nevelt, és tanulmányozta a bükk és a nyír tulajdonságait is. Mindezt szerény visszavonultság­­ban, már-már titokban tette. * * # Életemben egyre szaporodnak az utol­só találkozások. A búcsúzáskor osto­ba mondatokat mondunk valamiféle következő alkalomról, és hogy folytat­juk majd, miközben tudjuk, soha nem lesz ilyen. Talán meg kellene tanul­nunk, hogy olykor bátran merjük ki­mondani a végső búcsú szavait. Pál utoljára találkozik az efezusi gyülekezet presbitereivel. Hosszú időt töltött egykor közöttük, különleges eseményeket éltek át közösen, együtt szenvedtek sokféle harcban. Efezus­­ban szabályos kis háború alakult ki a keresztyénség megjelenésekor. A Pál tanítása mentén formálódó új gyü­lekezetnek meg kellett küzdenie a vá­ros Artemisz-kultuszát kiszolgáló ötvösökkel. Sok látványos jel, sok nagyszerű életfordulás történt akkor ott. Akikkel Pál most találkozik, társai voltak mindebben. Tudja, hogy végleg búcsúznak. Ugyanakkor mindegyiküket átfűti a küldetés lelkesedése. „Én a Lélektől kényszerítve megyek” - mondja Pál. * '# # Öt év telt el, mire újra arra a tájra ke­veredett az író. Közben végigharcol­ta az első világháborút. Elzéard Bouffier azonban nem vett tudo­mást a világ dolgairól, ültette a fákat rendületlenül. Közben mesterséget váltott, bárányok helyett méhekkel foglalkozott. Fái azonban valóban er­dővé nőttek. Tölgy, bükk és nyír. Mivel mindez lassan zajlott le, az emberek azt hitték, természetes je­lenséggel van dolguk. 1933-ban meg­jelent egy vadőr, aki figyelmeztette a fákat ültető embert, hogy ne gyújt­son tüzet, nehogy a természet e szép teremtését tönkretegye. 1935-ben hi­vatalos küldöttség vizsgálta meg a tá­jat, szerencsére nem tettek semmit, de állami ellenőrzés alá vonták az er­dőséget. A második világháború ki­törésekor ugyan kivágtak néhányat az 1910-ben ültetett fákból, de mivel túl­ságosan messze esett a főutaktól, ez nem tűnt gazdaságosnak. Elzéard Bouffier ekkor onnan harminc kilométerre folytatta áldá­sos tevékenységét, mit sem tudva minderről. * * * Pál küldetésében valami hasonlót él át. „A Szentlélek városról városra bizonyságot tesz”, és ő ennek az útnak az embere. Mi az, ami arra kénysze­ríti, hogy elégetve az életét tovább­vigye az evangéliumot? Van valami olthatatlan szenvedély ennek az em­bernek az életében. Más, mint a prófétáké: ők üzeneteket kaptak, fe­deztek fel, és azt mondták el minden­kinek, de Pál a kapott hírrel bejárja az akkor ismert világ nagy részét. Ha­jóra ül, utazik, kész szenvedéseket át­élni, többször kerül életveszélybe. Olyan, mint egy faültető ember. Nem tudja, mi lesz az elmondott sza­vakkal, a találkozásokkal, igehirdeté­sekkel. Csak teszi a dolgát. Az erdőt pedig Istenre bízza. És talán őt is, mint a faültető em­bert, boldoggá teszi mindez. * * * A háború utáni években fejeződik be a történet. Addigra a hegyeket hatal­mas erdőségek borították már. Forrá­sok fakadtak, madarak laktak a lom­bok között, és visszatértek az embe­rek. Közel tízezer ember köszönhet­te Elzéard Bouffier-nek boldog lakhe­lyét. A tájra visszatért a remény. „Amikor arra gondolok, hogy egyetlen ember - pusztán a saját tes­ti és lelki erőire támaszkodva - Ká­naánt varázsolt ebből a sivatagból, úgy látom, bárhogy is van, embernek lenni csodálatos. De amikor felmé­rem, hogy micsoda állhatatosság, lel­ki nagyság és minő szenvedélyes nagylelkűség kellett ahhoz, hogy erre az eredményre juthasson, hatal­mas tiszteletet érzek az öreg, tanu­latlan parasztember iránt, aki eme Istenhez méltó művet véghezvitte” - írja Jean Giono. $ * * Pál faültetése valójában Isten faülteté­se. Ő valami mély szenvedéllyel keresi az embert. Nem átallja az ő apostolát feláldozni ebben a munkában. Tudja, hogy ahová szava elér, ott remény és boldogság nő föl. Ott források fakad­nak. Oda beköltözik az élet. Az efezusiak kikísérik Pál apostolt a kikötőbe. A hajó elindul Jeruzsálem felé. Soha többé nem találkoznak. Is­ten munkája azonban összeköti őket. A szó, amelynek szolgái, nem csupán a városok életét fordítja át, hanem az övékét is. A szó, amelynek szolgái, az örökkévalósághoz köti mindnyájukat. Lehet, hogy a faültető ember nem látja meg az erdőt. De ez talán nem is fontos. ■ Koczor Tamás Hogyan indítjuk útjukra az egyházmegyei és egyházkerületi felügyelőket? ► Bárki kérdezhetné, miért írunk esperesiktatásról vagy felügyelőikta­tásról, kit érdekel ez lapunk olvasói közül. Elég erről a szakmának és a belső egyházi körnek tudni, ne terheljünk vele másokat. Mégis tol­lat ragadok, s ennek kettős oka van. Az első ok az, hogy a közeljövő­ben - az általános tisztújítás kapcsán - közel húsz felügyelő iktatá­sára kerül sor. A másik ok: a Liturgikus könyv második kötetét úgy sze­retnénk a használók kezébe adni, hogy minden fejezetéhez legyen egy kis háttéranyag - információként, magyarázatként, elgondolkodta­tó vagy meditativ anyagként. Egyházunkban a felügyelői szolgálat­nak a régmúltra visszanyúló tradíció­ja van. Természetes mindannyiunk számára a paritás elve, vagyis hogy minden egyházkormányzati szinten a lelkész vezető (gyülekezeti lelkész, esperes, püspök) mellett ott áll a fel­ügyelő, és végzi sajátos küldetését. Az­az felügyeli az egyházban folyó mun­kát, társa a lelkésznek a döntésekben, a munkában, az imádságban, s olyan szemszögből figyeli, irányítja, segíti a közösség életét, amely eltér a lelkész megközelítésétől, hiszen a lelkész spe­ciális képzése és elkötelezettsége azt is jelenti, hogy az életnek egy bizonyos, behatárolt területén mozog. Nem egyszerűen arról van szó, hogy több szem többet lát, hanem ar­ról, hogy a munkát és a felelősséget meg kell osztani, a feladatokban pe­dig össze kell fogni. Vannak területek, amelyeken a közösség egyik vagy másik vezetője képes érdemben tevé­kenykedni, és vannak, amelyeken szükség van a kollektív bölcsességre és együttes fellépésre. Bizonyára van előnye és van hát­ránya a paritásos vezetésnek, szá­munkra azonban ez a megszokott és működőképes tradíció. Ahogy annak is két oldala van, hogy az egyik „fi­zetett, főállású alkalmazott” a másik pedig önkéntes munkát végez, mun­kavállalói kötelezettség nélkül. A felelősség azonban egyforma, hi­szen nem a munkáltató számoltat el, hanem a nyáj vezetésére mandátu­mot adó Jézus Krisztus, az egyház ura. Aki - vezetőként - többet ka­pott, attól többet is kérnek számon az utolsó ítélet napján. Egyházunknak - sok minden más mellett - újra végig kell gondolnia a felügyelői tisztség lényegét, mandá­tumát, célját, hogy az erre megválasz­tott és beiktatott személyek méltó módon, az egyház építését szolgálva tudják betölteni hivatásukat. Mindezek alapján természetes, hogy a felügyelő iktatása ugyanazzal az indíttatással és lelkülettel történ­jék, mint a lelkész beiktatása. Ezért nem kérdés, hogy ünnepi istentisz­telet keretében zajlik a felügyelőikta­tás - így a beiktatandónak és a közös­ségnek sem lehet az az érzése, hogy a lelkész mellett a felügyelő másod­rendű. Kétféle forma kerülhet szóba. Az egyik az, amikor a kettős elnökséget együtt iktatják be. Ilyen alkalmakra többnyire az általános választások után kerül sor. A másik forma, ami­kor a felügyelőt külön iktatják be - nemegyszer éppen az elnöktársa szolgálatával. Az istentisztelet liturgikus kerete az evangélium szolgálatáról szóló alkalom szövegeit tartalmazza. Nem véletlen ez, hanem nagyon is tudatos. A fel­ügyelő is - sajátos küldetésével - az evangélium szolgálatára hivatott, csak nem az igehirdetésre. A szolgálatok le­hetősége azonban igen széles körű. Jól fejezi ki mindezt az a Kyrie imádság, amelyet a megválasztott fel­ügyelő mond az istentisztelet beve­zető részében: „Úr Jézus Krisztus, aki tanítványokat hívtál el, hívj és küldj engem is! Uram, irgalmazz! Úr Jézus Krisztus, aki szolgálatra küldted ta­nítványaidat, adj erőt a tőled kapott feladathoz! Krisztus kegyelmezz! Úr Jézus Krisztus, aki megtérésre hívod népedet, segíts, hogy eszközöd lehes­sek egyházad újulásában! Uram, ir­galmazz!” Ugyanezt a gondolatot erősíti a felügyelői eskü szövege is: „...eskü­szöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szenüélek, Szentháromság egy igaz Is­ten, hogy egyházmegyei/egyházke-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS SAROK rületi felügyelői tisztségemben egyhá­zunk törvényes rendjét megtartom és megtartatom; egyházmegyénk kor­mányzásában igazságosan és részrehaj­lás nélkül járok el; egyházmegyénk bel­ső békéjét biztosítani igyekezem; gyü­lekezeteink életét, intézményeinek működését és anyagi javaik kezelését elnöktársammal együtt irányítom és ellenőrzőm; a lelkészeket és munkatár­saimat kötelességük teljesítésében tá­mogatom; tisztségemmel járó felada­taimat legjobb tudásom szerint hűsé­gesen teljesítem. Isten segítsen engem erre. Ámen." A felügyelőiktatás az egyházmegye vagy egyházkerület gyülekezeteinek nem csupán ünnepe, hanem kon­centráltan is az imádság alkalma. Azért az emberért imádkozunk, aki­nek egész munkáját át kell, hogy hassa az imádság lelkülete, hiszen nemcsak gyakorlati feladatok várnak rá, hanem az imádság szolgálata is. A felügyelőiktatáshoz nem csupán megszokottan, hanem lényege szerint hozzátartozik az úrvacsoravétel aján­déka. Erő felett való út vár a beikta­­tottra - szüksége van hát az élet ke­nyerére és italára. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) evangelikuselet.hu

Next

/
Thumbnails
Contents