Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)

2012-02-26 / 8. szám

EVANGÉLIKUS HETILAP 77. évfolyam, 8. szám ■ 2012. február26. ■ Böjti, vasárnapja Ára: 250 Ft „Nem szeretem hasonlítgatni „A társadalmi egyenlőséget hazudó rendszer ötvenegy „Hetvenkét évesen ki merte Amikor támad a tél !► 6. oldal az intézményeket, de gyakran mégis kategóriába sorolja az embereket. Ez egy olyan szamár­jelenteni: nem igaz az, hogy Túrmezei-év 2012 !► 7-10. oldal kifényesedik az a hely, ahol az Úrnak létra, amelyen csak lefelé lehet közlekedni. A csúcson a fiatalkori szerelem idősebb A lefékezett idő !► 11. oldal is kaput nyitnak. A hitünk még a gyermek­természetesen az uralkodó Kim család helyezkedik el.” korban szeretetté halványul.” Méregteleníts, böjtölj! !► 12. oldal lélektannak is jobban megfelel.” A kommunizmus 21. századi áldozatai Házasság hete Érden Új presbitériumoknak készítettük... !► 13. oldal Farsangoló !► 3- oldal- Észak-Koreában !► 5. oldal !► 11. oldal Zsoltártörténeti kalandozások 14. oldal Joachim Gauck német államfőjelölt és Angela Merkel kancellár Lutheránus páros Pfarrer, Pfarrerstochter - lelkész és lelkészleány lesz a német állam élén A kevesebb több ■ Prőhle Gergely Gyakran hallani a panaszt, hogy a po­litikai közbeszédből kifogyott az in­tellektuális erő, hogy a politikai alkal­masság egyetlen szempontja a meg­bízhatóság. Nem kétséges, hogy a modern demokráciákban - a média egyre növekvő befolyása alatt - az egy­szerű, közérthető üzeneteknek, a fi­nomra csiszolt, könnyen „fogyasztha­tó” közszereplőknek áll a zászló. Az elmúlt héten lemondott német elnök is ilyen volt. Christian Wulff („minden anyósok kedvence” - aho­gyan sokan hívták), a sima modorú, mindig jól fésült kereszténydemokra­ta politikus másfél évvel ezelőtt a pa­pírforma szerint győzött azzal a Joa­chim Gauckkal szemben, akit akkor - pártonkívüliként - a szociálde­mokraták jelöltek az államfői tisztség­re. Wulff helyzete korrupciógyanús ügyei, suta magyarázkodása, újságíró­kat is bosszantó viselkedése miatt né­hány hónap alatt tarthatatlanná vált Európa legerősebb országa élén. A lemondás persze nemcsak az ő személyes kudarca, hanem vereség az őt egykor jelölő Angela Merkel kan­cellárnak és a kereszténydemokrata pártnak is. Az államfő Németországban sem erősebb, mint nálunk, ugyanakkor fontos szerepe van abban, hogy bizo­nyos témákat a közbeszéd tárgyává te­gyen, hogy pártpolitikai ellentétektől mentesen valóban a nemzeti egység kifejezője lehessen. És persze az állam első embereként habitusa, stílusa, egyéni története, személyes példája szükségképpen arcot ad az egész or­szágnak, otthon és külföldön egyaránt. Wulff kudarcát követően tehát nagy volt a tét: miként lehet megta­lálni minél előbb azt az embert, aki ilyen zűrzavaros, gazdasági és poli­tikai válságoktól sújtott időkben ké­pes ellátni ezt a feladatot. A németországi politikai kultúra - a föderális berendezkedés miatt - sokkal inkább alkalmas a konszen­zus megtalálására, mint a mienk. így vasárnap este nem volt annyira nehéz a kereszténydemokratáknak sem el­fogadni a baloldal korábbi jelöltjét, Jo­achim Gauckot, aki így - a kommu­nista utódpártot kivéve - minden politikai erő jelöltjeként várhatja már­ciusi megválasztását. Gauck neve Európa-szerte eggyé vált azzal a hivatallal, mely a kommu­nista rendszer egyik legrettegettebb titkosszolgálatának, a keletnémet Sta­­sinak az irattárát volt hivatva feldol­gozni. A Gauck-Behörde - halovány hasonlóságot mutatva azzal az intéz­ménnyel, amelyet nálunk Állambiz­tonsági Szolgálatok Történeti Levél­tárának hívnak - a rendszerváltástól kezdve képes volt következetesen, a személyes diszkréció és a történeti hű­ség kellő arányának megtalálásával, nagyobb botrányok nélkül feldolgoz­ni a német kommunista rendszer ál­lambiztonsági összefüggéseit. Joachim Gauck annak idején azért került az intézmény élére, mert egy­házi polgárjogi aktivistaként hiteles személy volt, alkalmas arra, hogy ezt az érzékeny feladatot elvégezze. Ám sem Németország fontossága, sem az elnökváltás politikai jelentősé­ge nem indokolná, hogy e lap címol­dalán ilyen terjedelemben foglalkoz­zunk az üggyel. A világsajtót is bejáró fenti képen Európa legerősebb államá­nak leendő elnöke és jelenlegi kancel­lárja látható. Pedig a kép alá azt is oda­írhatnánk, hogy egy keletnémet evan­gélikus lelkész meg egy keletnémet evangélikus lelkész lánya. Erről persze nyíltan egyikük sem beszél, különösen nem közösen. Diszkrét hitvallásoknak olykor tanúi lehetünk, egy-egy beszéd­ből kicseng a biblikus műveltség, de semmi melldöngető kereszténység. Amikor Gauck jelölésének estéjén emberi esendőségéről beszélt, a sza­badságból eredő erőről, az ezzel együtt járó felelősségről, akkor nem lehetett nem meghallani a protestáns prédiká­tor intő, ugyanakkor erőt adó szava­it. Azzal a nagyvonalúsággal pedig, ahogyan a kancellár képes volt józa­nul - az egykori ellenjelölt nagyságát elfogadva - örülni a gyors jelöltállítás­nak, újból tanújelét adta annak a po­litikusi nagyságnak, amely az ügyek fontossági sorrendjének megállapítá­sakor nem pusztán politikai lózung­nak tekinti, hanem valóban komolyan veszi a német alkotmányban is rögzí­tett felelősséget Jsten és ember előtt. Fontos látni ezt a példát. Joachim Gauck elnökként remél­hetőleg újra felébreszti majd a rend­szerváltás ethoszát, s ezzel az egész világ figyelmét képes lesz ráirányíta­ni a demokratikus átmenet meg­annyi ellentmondásosságára, a múlt megismerésének fontosságára. Az a tény pedig, hogy gazdasági elemzők egyre gyakrabban beszélnek a protestáns európai országok gazda­sági fölényéről, hogy Svájc, Hollandia vagy a skandináv országok példája számszerűsítve is kifejezhető; az, hogy a bankok hitelezési elveinek kapcsán egyre gyakrabban kerül szóba Luther és Kálvin neve; s most ráadásul az, hogy Németország élén egy lelkész és egy - hogy ne mondjuk - papgyerek áll, nos, ez talán el kell gondolkoztas­­son minket is: mi, evangélikusok mégiscsak tudhatunk valamit... A szerző helyettes külügyi államtitkár, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője ■ Szabó Lajos Nem véletlenül népszerűek városa­inkban a lomtalanítási akciók. Ezek nélkül aligha szabadulnánk meg sok limlomtól. Őrizgetnénk és ra­kosgatnánk tovább, halmoznánk egymásra a kacatokat garázsban, kamrában vagy az udvaron. Eddig megvolt, ezután is elfér. Vágyjon a jól bevált ideológia: ki tudja, hátha jó lesz még valamire! Ha elérkezik a lomtalanítás ideje, és aktívan részt is veszünk benne, akkor új életérzést tapasztalunk meg. A tisz­taság és a felszabadult mozgás élmé­nyét. Néhány nap után már alig emlékszünk a hosszú évek alatt összegyűjtött sok tárgyra. A lelkünkre is gondolhatunk így az előttünk álló böjti úton... Böjt első vasárnapja a megszabadu­lást hozza. Nem kell passzívan és szomorúan továbbkullognunk a régi beidegződések meghatározta pályán. Kerülgetni a belénk szorult negatív ér­zéseket, a folyton-folyvást „mentett” anyagokat. A felhalmozott dacokat. Százszor ismételgetni ősi sérelmeket. Elénekelni sok-sok egyéni sirámot arról, hogy mennyi méltánytalanság ért minket életünkben, pedig egyáltalán nem szolgáltunk rá. Siránkozni azon a sok lehetőségen, amely épp csak a mi számunkra nem nyílt meg. Sokszor már alig látjuk önma­gunkat a sok felhalmozott ócskaság­tól, ránk tapadt furcsa nehezéktől. Ezek a kívülről érkezett, de belsővé vált terhek teszik nehézzé a lépése­inket. A lelkünk is telítve van velük. A fölösleges, nagy terhek cipelése közben fontos dolgokat veszítünk. A nyitottság és a közvetlenség, ame­lyet még nem is olyan régen sok tu­rista a mi sajátosságunknak, magyar specialitásnak minősített, ma már egyre nehezebben lelhető fel orszá­gunkban. Szomorú, de valóságos di­agnózist írt le a napokban Parti Nagy Lajos egy novellájában: „Magyarorszá­gon, ha egy járókelő megállít egy is­meretlen másikat, harmadikként ott ácsorog velük a szorongás.” Idősek bibliaóráit délelőtt tartjuk, mert a sötétedéssel már nagyot csök­ken a biztonság. Kisgyerekek szüleinek pedig jól szervezetten kell megoldani­uk az utakat az iskolába vagy éppen a gyülekezeti gyermekfoglalkozásra... Ha nagy ritkán a morcos bizalmat­lanság ellenkezőjét tapasztaljuk, ala­posan elcsodálkozunk. Az elmúlt hetek egyik zord nap­ján a metró lépcsőjén nagy vágtával előzött meg egy két-három fős, ha­misítatlan mai húszévesekből álló, hangos csapat. Lefelé futottak a lépcsőn. Én sem álltam, hanem gya­logoltam a mozgólépcsőn, de ők sebesebbek voltak. Nagy zajjal ke­rülgették azokat, akik nehezen hú­zódtak jobbra, hogy elengedjenek minket, lassabban vagy gyorsab­ban menetelőket. Lent a lépcső alján meglepetésem­re megálltak a fiatalok, és megvártak. Azt hittem, most valami atrocitás következik, de legalábbis kioktatás. Ehelyett barátságos vállveregetést kaptam tőlük: „Látja, végül csak mi győztünk, ha nehezen is tisztult előt­tünk a terep ezektől a bénáktól.” Erre a „kedvességre” végképp nem számítottam, főleg a ruházatuk és a hangerejük alapján nem. A bennem lévő szorongás mindenesetre másod­percek alatt elszállt. Böjt első vasárnapja a megszabadulást hozza. Nem kell passzívan és szomorúan tovább­kullognunk a régi beidegződések meghatározta pályán. Kerülgetni a belénk szorult negatív érzéseket, a folyton-folyvást „mentett” anyagokat. Az író korrajzának igazságát épp az ilyen kivételek igazolják. Ha szem­től szemben állunk ismeretlenek­kel, mindig ott lapul bennünk a szo­rongás. De jó lenne szabadulni tőle! Mit hozhat számunkra ma a böjt? Ráébredhetünk: a kevesebb több. Ha le­mondunk valamiről, és nem terheljük vele az életünket, nem telítjük vele a lel­künket, akkor leszünk gazdagabbak. Ha testünknek kevesebb fölösleges táplálék jut, akkor lesz a lelkünk is erősebb és egészségesebb. Ha le­mondunk a kalóriadús étkekről, a sok szénhidrátról, a pluszenergia bevite­léről, frissebb lesz a fejünk, mé­lyebbek az érzéseink, és magunk is gyönyörködünk tiszta gondolata­inkban. Önmagunk szebb és kelleme­sebb arcát ismerjük meg. A kevesebb úgy is több, ha egy­szerűbb dolgoknak is újra tudunk örülni. Ha nem várunk másoktól túlméretezett ajándékokat vagy tel­jesítményeket, hanem a természe­tesnek, a közvetlennek, a kevesebb­nek is tudunk örülni. A böjti „pusztába” se kalandra vagy ralishow-ra zarándokoljunk! Inkább azért, hogy megtapasztaljuk a fájdalmas, fanyar, küzdelmes, de va­lóságos böjti ízt, amelyet Weöres Sándor így fogalmaz meg: „Nem nyúlsz le értem, Istenem, / kezem hi­ába tartom. / De én mindig szólíta­lak, / mint gerle, hívó hangon.” A csendben pedig szinte ugyanak­kor szólaljon meg a mai vasárnap névadó zsoltárának biztató szava is: „Angyalainakparancsolfelőled, hogy őrizzenek minden utadon. Kézen fog­va vezetnek téged, hogy meg ne üsd lá­badat a kőben’.’ (Zsolt 91,11-12) Az utcán, a lépcsőn, meleg szobában vagy templom belsejében. Ahol já­runk és ahova lépünk. A szerző az Evangélikus Hittudo­mányi Egyetem rektora

Next

/
Thumbnails
Contents