Evangélikus Élet, 2012. január-június (77. évfolyam, 1-25. szám)
2012-01-08 / 1. szám
2 -m 2012. január 8. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk, vízkereszt fénye világítja be utunkat ezekben az időkben. Túl vagyunk a betlehemi jászol meghittségén: az egész világot betölti dicsőséged ragyogása. Az ünnepélyes napokat elhagytuk, a farsang vidám hetei találtak ránk. Add, hogy önfeledt együttléteinkben se feledjük el jelenlétedet, és szereteted hatósugarában élve tudjuk megélni derűs napjainkat. Add, hogy ebben a fényben lássuk saját életünket is. Ne mentegessük vétkeinket, ne találjunk magunknak kibúvókat, de ne is ítéljük el magunkat: segíts, hogy kegyelmedre tudjuk bízni életünket. Láttasd meg velünk, hogy csak tebenned moshatjuk meg arcunkat. Add, hogy ne feledkezzünk el a világról, amely körülvesz bennünket, a teremtett világról, amelyben élhetünk: nyisd fel szemünket, hogy lássuk, mekkora felelősségünk van iránta. Emlékeztess bennünket arra, hogy mekkora ajándék, hogy van egy ország, ahol élhetünk, egy anyanyelv, amelyen beszélhetünk, és add, hogy ennek öröme akkor se hagyjon el bennünket, ha körülöttünk minden és mindenki a válságról beszél. Emlékezzél meg a szegényekről, akiket nyomaszt a jövő terhe; a jómódúakról, akik oly nehezen látják meg az igazi értékeket; a gyermekekről, akik bizonytalanul néznek a jövő felé; az életük delén járókról, akik ma sokakért vállalnak felelősséget; és az öregekről, akik a betegségektől és a haláltól félnek. Állj az újszülöttek és a halállal vívódók mellé. Kérünk, te adj éltünknek keretet. Te adj mindenkinek erőt ahhoz, amit rábíztál. Hadd könyörögjünk végül azokért is, akiket legjobban szeretünk. Te Betlehemben emberré lettél, jól tudod hát, mit jelent embernek lenni, szeretni, másokat félteni, mások miatt haragudni. Ezért kérünk most: vigyázz azokra, akiket szeretünk, adj mindenkinek valakit, akit szerethet, és aki mellette áll. Adj reménységet, hogy ne rettegjünk a ránk bízottak jövőéért. És adj derűt, bölcsességet, hogy senki iránt ne hatalmasodjék el szívünkben a harag. Áldj meg bennünket, Urunk! Ámen. SEMPER REFORMANDA „De amiképpen az Újtestamentum a kegyelmi tanítás mellett másnemű tanításokat is ad, azaz a test irányítására való törvényeket és rendeléseket - hiszen a lélek ebben az életben nem jut tökéletességre, és a földön nem csak a kegyelem igazgat -, úgy az Ótestamentum a törvények mellett néhány ígéretet és kegyelmi mondást is megjövendöl, amelyek által a szent atyák és próféták a törvény alatt Krisztus hitében, hozzánk hasonlóan, megtartattak.” M Luther Márton: Előszó az Ótestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) FIZESSEN E LŐ LAPUNKRA! VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP - 4MÓZ 14,10B-23 Mózes - törvény adóból közbenjáró Mózes az ószövetségi nép törvényadójaként vonult be a történelembe. Nem alaptalanul, hiszen ő hozta le a Sínai-hegyről Isten kőbe vésett parancsolatait. Mózes nevét hallva egy fénylő arcú, szigorú tekintetű, szakállas férfi jelenik meg lelki szemeink előtt, aki méltóságteljes, mégis fenyegető mozdulattal emeli magasra a Tízparancsolat két kőtábláját. A ma előttünk álló történetben éppen ezért alig ismerünk rá a törvény magabiztos és kérlelhetetlen őrére. Egy Istennel vakmerőén vitába szálló ember áll ma előttünk, aki bár pontosan tudja, hogy a törvény alapján Isten joggal pusztíthatná el népét, mégis el akarja téríteni Istent az imént bejelentett szándékától, és irgalomért könyörög az átélt nagy csodák ellenére folytonosan Isten ellen lázadó, Isten számtalan jellel tanúsított szeretetét gyűlölettel viszonzó nép számára. Életért könyörög azok számára, akikről maga is tudja, hogy nincs semmi mentségük, méltók a halálra. Pedig az ajánlat, amelyet Isten Mózesnak tesz, nagyon is csábító. Nemcsak azért, mert Mózes és utódai a kedvezményezettek, hanem mert megfelel a Mózes által addig mindenben precízen megtartott törvény szellemének: pusztuljanak a bűnösök, és helyüket vegye át az igazak nemzetsége. Az már csak hab a tortán, hogy az igazak nemzetsége történetesen azonos Mózessal és leszármazottaival, akik soha nem vettek részt a nép lázadásában, hanem inkább szenvedtek miatta. Mózes és fiai, a léviták Józsué vezette maroknyi seregével együtt, fájdalommal szemlélték a nép hálátlanságát, mert ők nem feledték, hogy Isten hatalmas dolgokat vitt véghez a megmentésükért: csapásokkal sújtotta és szétzúzta az akkori világ vezető nagyhatalmát, Egyiptomot, majd csodásán kettéválasztotta előttük a Vöröstenger vizét, a fáraót pedig seregével együtt a tenger vizébe fojtotta. Mózes előtt nem volt kétséges, hogy ha Isten ilyen hatalmas dolgokban mutatta meg népe iránti szeretetét, akkor a pusztában felmerülő, nagyságrendekkel kisebb nehézségekkel szembenézve sem fogja cserbenhagyni őket. A nép azonban léptennyomon úgy zúgolódott, hogy Isten csak azért hozta ki Egyiptomból, és azért szabadította fel őket a rabszolgasorból, hogy utána a pusztában veszítse el. Mózes most hallatlan vakmerőséggel odaáll Isten elé, és éppen a nép zúgolódásából formál érvet a megmentésére. De egy fondorlatos csavarral a nép zúgolódó beszédét az egyiptomiak feltételezett véleményeként tolmácsolja: „Hallották az egyiptomiak, hogy te hoztad ki közülük hatalmaddal ezt a népet, és elmondták a föld lakosságának. Hallották, hogy te, Uram, e nép között vagy; hogy te, Uram, szemtől szembe megjelentél, és hogy a te felhőd állfölöttük, és felhőoszlopban jársz előttük nappal, éjjel pedig tűzoszlopban. Ha most mind egy szálig megölöd ezt a népet, akkor ezt fogják mondani azok a nemzetek, amelyek hallották a híredet: Mivel nem tudta az Úr bevinni ezt a népet arra a földre, amelyet esküvel ígért nekik, azért mészárolta le őket a pusztában” Mózes egyenesen arról akarja meggyőzni a mindenkor szent és igaz Istent, hogy neki lesz rossz, mert az ő nevére hoz gyalázatot, ha fellázadt népét igazságos ítélettel sújtja. Nem mást tesz Mózes, mint a látszatra hivatkozva érvel. Mintha Isten a hiú politikusokhoz lenne hasonló, akik mindennél fontosabbnak tartják jó hírük megőrzését, ezért még a látszatát is el akarják kerülni a gyengeségnek, a tehetetlenségnek. Mózes azt mondja, hogy a világ nem Isten igazságos büntetéseként fogja értékelni a sivatagon átkelő nép pusztulását, hanem Isten gyengeségének jeleként: hiába zúzta szét Egyiptomot, a Kánaánt lakó erős népeket nem tudta legyőzni. Ezért inkább elpusztította népét a pusztában, nehogy tanúi legyenek a kánaániakkal szembeni erőüenségének és tehetetlenségének. A világ azt fogja mondani, hogy Isten inkább elpusztította népét még a pusztában, mielőtt Kánaán határához érve csúfosan megszégyenült volna előttük. Bármennyire meghökkentő, de Mózes vakmerő érvelése nem marad hatástalan. Isten talál olyan megoldást, hogy az igazság sem csorbul, de a nép is életben maradhat. A lázadók ugyan nem mehetnek be Kánaánba, nekik a pusztában kell meghalniuk, Isten mégsem fosztja meg őket hátralevő éveiktől. Viszont az ő utódaik, akik a pusztában születtek, be fognak menni az ígéret földjére. így összességében mégis a nép lesz az Ábrahámnak adott ígéretek örököse, és az ígéret nem száll át Mózesre és családjára. Mindez azt mutatja, hogy Mózes, a törvény embere már ismerte azt a világosságot, amely a törvény világosságánál is fényesebben ragyog. Ez a világosság nem esik a törvény hatálya alá, hanem teljesen független tőle, fénye mégis sokszorosan meghaladja a törvény világosságáét. Ez a mindennél nagyobb világosság a ke-A VASÁRNAP IGÉJE gyelem fénye. És Mózes abban sem téved, hogy ennek a fénynek a forrása Isten. Mózes megértette, hogy a bűnös emberre nézve Isten semmilyen okot sem találhat, hogy megkegyelmezzen. Az ok magában Istenben van, sőt maga Isten az ok. Ezért Mózes Isten jogos haragjával szemben nem az embert próbálja mentegetni, hanem Istenre hivatkozik: Isten érdeke, hogy a bűnös embernek megkegyelmezzen. És itt Mózes már az új szövetség húrjait pengeti - még ha a dallam kissé hamisan szól is! Mert Isten bizonyára nem azért kegyelmez meg a bűnösnek, hogy dicsőségének látszatát a világ előtt megtarthassa. De az igaz, hogy a kegyelem oka Istenben van! Ám nem dicsőségét féltő hiúságában, hanem szeretetében. Krisztus, a második isteni személy, a Fiú ezért lett emberré, és ezért vette magára a világ előtt a kereszt gyalázatát. Övéi számára azonban a Golgota keresztje nem Isten gyalázatát hirdeti, hanem felfoghatatlan szeretetét. Azt a világosságot, amelyet ha befogadunk, valóban képes kiűzni életünkből a bűn homályát. Krisztusban Isten azért lett emberré karácsonykor, hogy a Golgota keresztjéről szeretetének fényét a szívünkbe áraszthassa, és ezzel új teremtménnyé, eljövendő országának részesévé tegyen. ■ Véghelyi Antal Vízkereszt, amit akartok ^ Menjünk el egészen Betlehemig, és lássuk - hangzott a pásztorok mondata a karácsonyi evangélium szerint. Aki 2011 karácsonyán elment egészen Betlehemig, azaz nem engedte, hogy az ünnep felszínes csillogás maradjon, hanem a jászolbölcső mélyére nézett, az láthatta Krisztust, a hozzánk, emberi létbe lehajolt Istent. Ő belealázta magát az istálló nem éppen illatos valóságába azért, hogy kiemeljen és felemeljen minket. Most arra biztatom olvasóinkat, hogy menjünk el egészen vízkeresztig. Hittanos gyermekeinket vagy konfirmandusainkat megkérdezve - sorolják fel a legnagyobb ünnepeket - kapásból adják a választ, hogy karácsony, húsvét és pünkösd az egyházi év három csúcspontja. De még az idősebbek, a tapasztaltabbak sem sorolják ide vízkereszt ünnepét. Talán azért, mert ritkán esik vasárnapra. Talán azért, mert a nyugati kereszténység közösségeiben decemberben ünnepelt karácsony árnyékában van. A hétköznapi ünnepek közé szürkült ez a nap, s ehhez bizonyosan hozzájárult hazánkban az is, hogy a római katolikus egyház nem a napján, január 6-án ünnepli, hanem a következő vasárnapon. (Hasonlóan a mennybemenetel ünnepéhez, így azután áldozócsütörtök többnyire vasárnapra esik...) Mi, evangélikusok megtartottuk az ősi gyakorlatot: akkor is 6-án ünnepiünk, ha hétköznapra esik. A liturgia csodálatosan építkezik a vízkereszt időszakában az ünneptől az azt követő vasárnapokon át (idén három ilyen lesz) egészen a vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnapig (a húsvét időpontjától függően kettő-hat vasárnap követheti böjtelőig a vízkereszti időszakot). Jó tisztában lenni azzal is, hogy húsvét mellett a kereszténység legrégebbi ünnepe ez. Epifánia - ahogyan egykor nevezték, azaz megjelenés: Isten dicsősége megjelent ebben a világban. A korai kereszténységben még nem az volt hangsúlyos, hogy mi is történt a betlehemi jászolnál. Nem véletlen, hogy a négy evangéliumból csak kettő foglalkozik ezzel az eseménysorral. János evangéliuma azonban kifejezetten így hangsúlyozza: Isten úgy jött közénk, hogy emberré lett. „Az Ige testté lett..!’ S nyomban hozzáfűzi: „...láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét..” A sötét világba beragyogott Isten dicsőségének fénye. Nem úgy, ahogy az emberek elképzelték és várták, de úgy, hogy ez a világosság az életet (sőt az örök életet) hozza el. A Liturgikus könyv az ünnepre ezt a vezérgondolatot írja ki: Jézus Krisztus a világ világossága. Nem élhet hát úgy az egyház népe, mintha nem jelent volna meg az életet adó világosság ebben a világban. Erről a fényességről szól az ünnep zsoltárának keretverse is (Malakiás próféta könyvéből): „íme eljött az Úr, akit kerestek: övé a dicsőség, az erő és a hatalom, benne nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Érdemes megfigyelnünk azt az ívet is, amelyet az időszak mottói építenek fel. Hétről hétre kibomlik előttünk, mit is jelent az, hogy megjelent az Isten dicsősége ebben a világban. Minden egyes vasárnap új részlettel egészíti ki a nagy témát. Az első vasárnap mottója: Jézus Krisztusban látható az Isten dicsősége. Ezt folytatja a következő vasárnap: Jézus Krisztusban látható Isten akarata. Majd ezt követően: Jézus Krisztusban látható az Isten szeretete. A negyedik vasárnap: ...látható az Isten hatalma. Az ötödik vasárnap pedig így: Jézus Krisztusban Isten szól. Majd az utolsó vasárnapon „a megdicsőült Krisztus” áll a középpontban, akit megpillanthattak a tanítványok mennyei valójában. így akár három alkalomból, akár hét ünnepnapból áll a vízkereszt utáni időszak, megragadhatjuk a titkok titkát, s személyes valóságként is megélhetjük az Isten-jelenést. Azt sem feledhetjük, hogy vízkereszt az egyik leggazdagabb tartalmú ünnepünk. A háromkirályok (napkeleti bölcsek) története elsősorban a nyugati kereszténységben határozza meg a napot. Az alexandriai tradíció szerint ez Jézus megkeresztelésének ünnepe. A korai időktől kezdve ekkor tartották a kánai menyegző eptlékün-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS népét is. A háttérben tehát olyan evangéliumi szakaszok állnak, amelyek mind-mind Isten dicsőségének megjelenését illusztrálják. Vallástörténeti szempontból is sok párhuzamot találunk, hiszen volt ez a nap korábban Dionüszoszünnep, Ozirisz-ünnep, Aión-ünnep és Nílus-ünnep is. A kereszténység ezekre is építhetett, amikor megmutatta az igazi valóságot és az igazi világosságot. (Később hasonlóan történt ez karácsony ünnepének időzítésével is.) Vízkereszt ünnepében és az ünnepkörben láthatóvá válik, elénk tárul mindaz, amire szükségünk van, amit valójában minden vágyunkban, kérésünkben, igényünkben megfogalmazunk. Amit akarunk: maga az élet. Ezért kölcsönözhetjük Shakespeare-től híres darabjának címét - természetesen kissé átalakítva -: vízkereszt, amit akartok. Mit akarunk, mit szeretnénk? Világosságot! Több világosságot. Erre van szükségünk - nemcsak a téli időben, hanem - szívünk, gondolataink, indulataink és világunk sötétjében. De megjelent! Őt akarjuk. Vízkereszt, amit akartok... ■ P.r, Hafsnschfr Károly (ifj.J
