Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-08-14 / 33-34. szám
evangélikus hetilap 76. évfolyam, 33~34. szám ■ 2011. augusztus 14-21. ■ Szentháromság ünnepe után 8-9. vasárnap Ára: 500 Ft „Imádkozom az egyházamért, mert tényleg aggódom e jelenségek miatt. Hiszek benne, hogy a hamu alatt ott izzik a parázs, és ha nem adjuk fel a Krisztushoz való tartozásunkból fakadó feladatainkat, akkor meg lehet állítani a negatív folyamatokat.” Lelki és morális tartással élni !► 7. oldal „A térképet böngészve meglepve látom, hogy az állam kilencvenkilenc megyéjének egyikét úgy hívják: Kossuth!” Felhőkarcolók és magas kukorica !► 8-9. oldal Énekeskönyv-centenárium !► 13. oldal Államalapító királyunk nem érdekből volt keresztény !► 19. oldal „Minden egyes leütött hang felelősség” ► 23. oldal A templom macskája W- 16. oldal Tüskevár a gyülekezeti teremben !► 10. oldal Fotó- és novellaíró-pályázat ► 20-21. oldal Akinek a prédikálás volt a szenvedélye !► 4■ oldal Ószövetségi fejtörő (nem csak) presbitereknek ► 25. oldal Melléklet: Útitárs - magyar evangéliumi lap Az Evangélikus Élet szerkesztősége által kiírt Szabadság fotópályázat 1. helyezettje - Kutyifa Ágnes felvétele Étteremből imaházba Felszentelték a tokaji evangélikusok új ingatlanát ► A Tállya-Abaújszántó-Tokaj-Sátoraljaújhelyi Missziói Evangélikus Egyházközség az Északi Egyházkerület hat évvel ezelőtti közgyűlési határozata értelmében 2006. január í-jével alakult meg. Az egykor virágzó, mára azonban megcsappant lélekszámú evangélikus közösségek pásztorolására tavaly nyáron a frissen felavatott Asztalos Richárd beosztott lelkészt küldte ki Fabiny Tamás püspök. Alig telt el egy esztendő, s augusztus 6-án az új tokaji imaház szentelésére gyűlhettek össze a hívek. Repülő emberek Az 1785-ben épült tokaji evangélikus templomot utoljára 1924-ben újították föl. Az utóbbi időben oly mértékben megromlott az állapota, hogy a helyi közösség biztonsá-Zsolt 127,1-3 alapján tartott igehirdetésében Fabiny Tamás felidézte: az 1700-as évek elején a fancsali evangélikusok - a gyülekezet első lelkészének szlovák-latin kétnyelvű naplója szerint öt férfi és egy özvegyasszony! - nem törődtek azzal, milyen kevesen vannak. Jézusról akartak hallani, ezért meghívták Clementis Jánost, hirdesse közöttük Isten igéjét - és nem volt hiábavaló az invitálásuk. A mai fancsali evangélikusok, élügi okokból nem használta; havonta megtartott istentiszteleteinek egy helyi étterem - ingyen használatra bocsátott - különterme adott otthont. kön a lelkésszel, a felügyelővel és a gondnokokkal, nem hátráltak meg a bonyolult pályázati-közbeszerzési eljárások elől. Az lebegett a szemük előtt, hogy a felújítások révén méltóbb körülmények között tarthatják majd meg a gyülekezeti alkalmakat - és Istennek is kedves volt ez az elgondolás. Most a gyülekezet tagjain van a sor - szólította meg a padokban ülőket a püspök -, hogy ki-ki a maga lehetőségei szerint tegyen bi-Mivel a templom renoválása túl nagy költséget jelentett volna, a Magyarországi Evangélikus Egyház illetékes vezetői végül úgy döntöttek, hogy a kárpótlás lehetőségét kihasználva az épületegyüttest visszaadják Tokaj városának, s a kárpótlásként kapott összegből új imaházat alakítanak ki. A 16. század első felében megalakult gyülekezet tehát továbbra is marad a városban, és reménység szerint méltóképpen képviseli a lutheránus hagyományokat és hitet az elsőként Batizi András protestáns prédikátor által gondozott vidéken. I* Folytatás a 3. oldalon zonyságot arról: nem hiábavaló a mi munkánk az Úrban. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlésen Gerlai Pál helyi lelkész számolt be az elvégzett munkáról. A fancsali gyülekezet az Európai Unió és a Magyar Köztársaság kormánya által kiírt Új Magyarország vidékfejlesztési program keretében 39 millió forintot nyert. Ezt az összeget - a pályázati kiírásnak megfelelően - elsősorban közösségi színtér felújítására fordíthatták, ezért a legfontosabb feladat az volt, hogy a sekrestye - gyülekezeti teremként - ismét érdemi szerepet tölthessen be mind az egyházközség, mind az egész település életében. (A pályázat utófinanszírozásos volt; a beruházás költségét a Magyarországi Evangélikus Egyház előlegezte meg a gyülekezetnek.) 1^ Folytatás a 3. oldalon ■ Lupták György Ülünk Csernátonban, a Haszmann Pál Múzeum nagyszobájában. Hallgatjuk ifjabb Flaszmann Pált, aki már ugyancsak benne van az érett férfikorban. Azért „ifjabb”, mert az apja ugyanezen a néven alapította a múzeumot. A gyűjteménynek most ők a gazdái: Pali bácsi a múzeumot, testvére meg a népfőiskolát vezeti. Évekkel ezelőtt éppen Csernáton határában robbant le a buszunk, s amíg a sofőrök ügyeskedtek, mi megnéztük a múzeumot. Azóta, ahányszor arra járok, mindig beültetem a csoportomat a nagyterembe meghallgatni Pali bácsit. És ő csak mondja a magáét. Szívem szerint minden magyart legalább egyszer beültetnék oda meghallgatni őt. Kezdi azzal, hogy az idegenvezetőket rögvest „testvérvezetőknek” nevezi, hisz nem idegeneket hoztak ide, hanem jó magyar testvéreket. Csak hallgatjuk ízes beszédét a székelység hagyományairól, királyainktól kapott szabadságukról, de az ezzel járó honvédő kötelességükről is. Védelemre szoruló nyelvünkről és a székely megyéknek kijáró jogos önrendelkezésről. Népművészetükről, mely sokkal több mint szép minták gyűjteménye, hisz a hímzett, varrott, faragott motívumokban élet és történet rejtőzik. A közösségről, az alkotóról mesélnek a virágok, az egyenes meg a kacskaringós vonalak. S büszkén mondja, ő bizony már velünk egyenrangú állampolgára a magyar hazának, mert folyamodott az ezt igazoló papírokért, és meg is kapta őket. Körbe lehet járni, meg lehet nézni a szabadtéri kiállítást, az öreg parasztházakat, kopjafákat, mezőgazdasági gépeket, a rádiózás helyi múzeumát vagy az éppen készülő székelykapun dolgozó mestereket. És lehet hallani az imponáló adatokat, évente hány ezren vesznek részt a népfőiskola programjaiban, alkotótáboraiban. Szentegyházán egy másik „nyughatatlan” ember fogad minket, Haáz Sándor. Huszonkilenc éve gondolt egy nagyot, és megalapította a Szentegyházi Gyermekfilharmóniát. Egyszerűbben mondva a „gyerekfilit”. Száz székely leány és fiú énekel a kórusban, amelyet negyventagú szimfonikus zenekar kísér. Haáz Sándor egyszemélyes zeneiskola. Meghallgatja a gyerekeket, ő tanítja a vonósokat, fúvósokat és a dobost. A „tanár bácsi” emellett az egész település motorja. Megszervezte a Múzeum Szállót, a fizetővendéglátást. A gyerekfili programja elképesztő, örök mozgásban van a csapat. Hol Marosfőn, hol meg Brüsszelben lépnek föl. Vasárnap meg a „kicsimisén” énekelnek a helyi templomban. Majd valahol egy magyarországi turnén bukkanhatunk rájuk. Énekeltek kiskőrösi templomunkban is, akkor ismertük meg egymást. Egyszer rám szól: „Gyuri pap bácsi, ma rendezünk egy nótaestet!" Hozza a barátját, aki hegedüli a dalokat, ő meg kontrázik hozzá a brácsáján. Vagy három órán keresztül szól a nóta s a népdal a kiskőrösi meg szentegyházi torkokból. Sándor egyfolytában szervez, telefonál, működteti ezt a hatalmas gépezetet. És közben arra is gondja van, hogy két piros-fekete népviseletes kislány mosolyogjon ránk jöttünkben-mentünkben az ajtóban, tegye elénk a tányért, s kérdezze meg, ízlett-é az étel. Székelyzsomborban pedig Kunos Lajos evangélikus tiszteletes az, aki nem csupán prédikál, keresztel, temet, vagy tanítja a gyermekeket a kicsiny gyülekezetben, ott Szászföld és Székelyföld határán, hanem példát mutat. Azzal, hogy már huszonegy éve nem hagyja ott a kétszázötven emberét. S hogy tej szövetkezetét szervez, kombájnt szerez, írja a pályázatokat az embereknek. A nagyfia se a vándorbotot veszi a kezébe, hogy valahol idegenben keresse a nagyobbnak tűnő, de könnyektől sós kenyeret. Hanem inkább otthon tart vagy harminc kecskét, azokból próbál megélni. Három ember, három élet. Biztosan lehetett volna még melléjük sorolni másik harmincat vagy akár százannyit is. Ami a közös bennük, azt tartom én szabadságnak. Repülnek, szárnyalnak akkor is, amikor a hatalom éppen az evezőtollak nyesegetésével foglalatoskodik. Vagy amikor a gazdasági körülmények húzzák ki a talajt a földet megművelni akaró lába alól. A szabad ember akkor is megleli az utat, amikor elfalazzák előtte. S kiterjesztett szárnyakkal hasítja a kék eget, amikor kedvező a széljárás. A szabad embert nem lehet lekötözni, megbilincselni. Segíteni kell az embert, hogy megtanuljon repülni! S amelyik már tud, az szárnyalhasson! Repülő emberek lendítik előrébb ezt a világot. Akik mernek nagyot álmodni és tenni is érte. Akiknek a szabadsága éppen abban áll, hogy nem tartanak a következményektől. Egyszerűen tudják a jó célt, és ha ma nem, akkor majd később, de el is érik. Szabadok arra, hogy nagyot gondoljanak, s elrugaszkodjanak mindattól, ami lehúz. „Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent, és oda vágysz vissza.” (Leonardo da Vinci) Szabadság pedig ott van, ahol engedik alkotni a teremteni vágyókat. Ahol sem a közösség, sem semmiféle félresikerült szabályozás nem húz vissza. És ahol a lent maradtak nem irigykedve bámulnak az ég felé, hanem maguk is oda vágynak... A szerző evangélikus lelkész, a Bács- Kiskun Egyházmegye esperese Fancsali öröm ^ Nem hiába fáradoztak a fancsali lutheránusok: az Úr megáldotta igyekezetüket, velük építette az új gyülekezeti termet, és mellettük állt a templom felújítása során. Az elkészült munkálatokért augusztus 7-én, vasárnap ünnepi istentisztelet keretében adtak hálát Istennek a Fancsal-Hernádvécsei Evangélikus Egyházközség tagjai. Az ezentúl gyülekezeti teremként is működő sekrestyét Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke szentelte fel.
