Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-24 / 30. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2011. július 24. *• 5 Egyedül, de nem magányosan !► Folytatás az 1. oldalról Első alkalmát 2006. július 17-én tartotta a Páratlanklub, s azóta a csoport tagjai - változó létszámban és összetételben - havonként általában kétszer jönnek össze a Női Misszió által szervezett tematikus és teaházi estékre az országos iroda Üllői úti székházának utcára nyíló földszinti termében. A különböző keresztény felekezetekből „verbuválódó” nyitott közösség olykor egyéb programokkal (táncház, kirándulások, mozilátogatások) is igyekszik színessé és vonzóvá tenni életét. Nem csak budapestiek és környékbeliek járnak az alkalmakra - rendre megfordulnak rajtuk távolabbi vidékeken élők is. A július 15-én ünnepelt születésnapon forró, kánikulai délutánon gyűltek össze az alapítók és a jelenlegi tagok közül néhányan. A templom falai közt rekedt hőségben B. Pintér Márta emlékezett vissza az elmúlt öt esztendőre, tolmácsolva annak a régi klubtagnak az üzenetét, aki sajnálta, hogy nem lehet jelen a páratlanok születésnapi istentiszteletén, de épp - nászútját tölti... Nem kevesen kaptak ebben a közösségben bátorítást arra, hogy - csalódásaik után - újra bele merjenek vágni egy kapcsolatba, de volt, aki itt, egy „páratlan alkalmon” jutott élő hitre, talált Krisztusra, és találta meg szolgálati területét. A Zsidókhoz írt levél (10,23) alapján tartott igehirdetés a türelemről szólt. A lelkésznő hangsúlyozta, hogy Isten megtartja szavát, még ha néha úgy tűnik is, késik ígéretének teljesítésével. Aki reménységgel hagyatkozik Isten szeretetére, és megtanul az Úr idejére várni, az átélheti annak felszabadító örömét, hogy sorsa Isten gondviselésébe, szeretetteljes akaratába simul. Az istentiszteletet „dinnyeparti” követte (képünkön) a klubteremben, majd ötgyertyás születésnapi torta - Denke Villő alkalomhoz illő „remekműve” - tette ünnepivé a családias együttlétet. A nyár folyamán még „gaztaposó kerti parti” vár a csoportra, augusztus végén pedig közös nyaralást terveznek Balatongyörökön. Szeptembertől azután visszaáll rendes kerékvágásába a klubélet. (A Páratlanklub rendezvényeiről az interneten is tájékozódhatnak az érdeklődők a http://paratlanklub.lutheran.hu/ oldalon, és természetesen az Evangélikus Élet hasábjain is hirdetik alkalmaikat.) A klub kitalálói örülnének annak, ha vidéki gyülekezetekben is indulna hasonló kezdeményezés - esetükben ugyanis sajátos értelmet nyerhetnének a testvérkapcsolatok... Az egyház küldetése egyébként sem csupán az evangélizálás, a Krisztus nélkül élők megszólítása - missziói feladata a Krisztus testében élők egymásra találásának segítése, a testvéri közösség építése is. ■ Petrik István »HÁZASTÁRSKERESÉS HELYETT EMBERTÁRSKERESÉS« Páratlan munkatárs az egyedülállók között végzett szolgálatban Beszélgetés Denke Villővel, a Páratlanklubot vezető team tagjával ► A Páratlanklub legszűkebb vezetőségében - a két evangélikus alapító mellett - egy református is helyet kapott. Denke Villő neve mégsem cseng ismeretlenül sok lutheránus fiatal fülében, hiszen 1989 óta aktívan részt vesz a felekezeteken átívelő Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIÉ) szolgálatában. Ökumenikus nyitottságát azonban már gyerekkorából hozta magával...- Édesapám református lelkész volt, aki, bár Egerben éltünk, nem a helyi híveket, hanem a környékbeli kis falvak gyülekezeteit gondozta. Kisgyermekként két testvéremnek és nekem azonban fárasztó lett volna vele tartanunk a szórvány-istentiszteletekre. Édesanyám így inkább a város evangélikus templomába vitt minket, hogy „tartalmas lelki eledelt” kapjunk, vagyis Újhelyi Aladár bácsi igehirdetését hallgassuk. A prédikációk persze még nem kötöttek le, de valamit megéreztem Krisztus népének egységéből.- Akkor nem volt nehéz döntés elvállalni egy új szolgálatot a Páratlanklubban.- Az idejárok valóban több feledhez tartoznak. Az alkalmak ” kifejezetten fontos volt számomra - protestáns szellemiséget sugároznak. Azért is vállaltam szívesen feladatokat a klub szervezésében, mert a csapat másik két tagjától feltétlen bizalmat és szabadságot kaptam. Harmadrészt vonzott, hogy a saját korosztályomat szólíthatom meg. Az ifjúsági munkából, mi tagadás, „kiöregedtem”. Néha már nem találom meg a megfelelő hangot a nálam jóval fiatalabbakkal. Mások a problémáik. Itt a közösség tagjainak az életvitele hasonló az enyémhez. Egyedülállóként megtapasztalom a nehézségeiket. S talán a szolgálatom is hitelesebb lehet így, mert nem házasságban élőként, nem feleségként oktatgatom a többieket. Remélem, hogy derűvel, az általam vezetett teaházi alkalmak önismereti játékaival sikerül ráébresztenem az embereket, hogy társ nélkül is értékes, sőt teljes lehet az életük.- Sokan mégis úgy gondolják, hogy ez egyfajta társkereső, házasságközvetítő alkalom...- No, ez ellen tiltakozom! Ugyanis nem a párkeresés az elsődleges cél. Ha itt valaki rálel a társára - s vannak ilyenek jó néhányan -, az külön isteni ajándék, kegyelem. A célunk más. Talán így fogalmazhatnám meg: házastárskeresés helyett embertárskeresés. Nagyon fontosnak tartom, hogy a hasonló élethelyzetben lévő fiatal felnőttek testvérközösségre leljenek.- Olyan nagy szükség van erre?- Egyre inkább fontos egy-egy ilyen közösség megteremtődése. A klub indulásakor arról beszéltünk, hogy a gyülekezeti alkalmakról kilógnak az egyedülálló felnőttek. Az ifjúsághoz öregek, az idősekhez túl fiatalok. Saját korosztályuk pedig mással van elfoglalva. A családalapítással, gyerekneveléssel. Ötéves szolgálatunk tapasztalatai alapján azonban úgy látom, hogy az egyedülállók - még ha egy keresztény közösséghez tartoznak is - nem csupán ezért árvulnak el. Az elidegenedés általános kortünet. Ez alól sajnos Krisztus népe sem kivétel. Évekig tudunk úgy mosolyogni vasárnaponként a velünk egy padsorban ülő testvérre, hogy közben fogalmunk sincs arról, ki ő valójában. Mit gondol, mit érez?- Ez mennyiben érinti az egyedülálló fiatal felnőtteket?- Annyiban, hogy az elidegenedés csapdájából egy út vezet ki. Az, ha az ember saját maga kezdeményez. Nem jönnek oda hozzám, nem kíváncsiak rám? Akkor én indulok el a másikhoz, én leszek kíváncsi rá. Óriási lépés ez, bátorság kell ahhoz, hogy az ember ki tudjon bújni önmaga burkából. De ebben segíthetnek a klubos igealkalmak, a beszélgetések, az önismereti tréningek. Úgy gondolom, az én generációmban azért is szaporodott meg az úgynevezett szinglik száma, mert ebben az egyre inkább individualizálódó világban nem tanulhattuk meg, hogyan lehet önféltés nélkül barátkozni, közösséget építeni. Nem lehet mindent a külső körülményekre fogni. Álmodozások helyett tenni kell az embertársi kapcsolatokért.- Miközben ezekről mesél Villő, csillog a szeme...- Hálás vagyok Istennek, hogy e felé a szolgálat felé vezetett. Sok örömöt, áldást éltünk át a klubtagokkal együtt az elmúlt öt év alatt. Ezért jöttünk össze erre a hálaadó, úrvacsorái alkalomra pénteken. Van mit megköszönnünk az Úristennek. Én személy szerint azért is hálás vagyok, hogy a missziónak egy olyan szokatlan formáját támogathatom, amelyben olyan egészséges, hívő emberekkel kerülünk közösségbe, akiknek csupán egy pici bátorításra, lelki „bökdösésre” van szükségük ahhoz, hogy életük harmonikussá váljon, hogy rátaláljanak Isten vezetésére, párjukra, szolgálatukra. ■ B. Pintér Márta Ez + az ■ Lupták György Imádkozó muszlimok Egy fotót nézek. A földön sok száz emberi hát, Mekka felé leborulva imádkozó muszlimok. A háttérben kéttornyú katedrális, a kereszt jeléből ítélve keresztény templom. A kép felirata szerint nem egy vallásközi kegyes alkalomnak vagyunk a szemtanúi. A fotó Egyiptom fővárosában, Kairóban készült, az ottani kopt keresztény székesegyház előtt. A szélsőséges szalafita muszlimok a templom előtt a keresztények pusztulásáért imádkoznak. A templom előtt rendőrök szemlélik az eseményeket. A koptok a kereszténység egyik legősibb ágát képviselik, főként Egyiptomban élnek. Ezernyolcszáz éves múlttal rendelkező, békés és nagy szegénységben élő egyház. A szalafiták pedig az iszlám egyik szélsőséges ágához tartoznak. Nevükhöz fűződik jó néhány egyiptomi kopt templom felgyújtása, a kopt keresztények üldözése. Mellette egy másik kép. A helyszín Göttingen, német egyetemi város. A képen az utcaképbe egyáltalán nem illő muszlim mecset, minarettel. A mecset előtt dolgukra siető járókelők. Két vallás. Az egyik, melynek egyes tagjai képesek buzgón „imádkozni” a másik vallás pusztulásáért. S egy másik, itt, a keresztény Európában, amely mindezt nem látja. A szent tolerancia nevében éppen önmagát készül föladni. S a mecsetek szaporodnak, a keresztény templomok meg kiürülnek Európában. A következtetést tessék levonni... Szerződés A nagy telekommunikációs cég szerződést köt. Most éppen tévécsatornákat ad el. Mert eladni muszáj. A nagy cég meg sem nézi, kinek adja el a csomagját. Egy lepukkant présházban élő cigány család az ügyfél. A nagy telekommunikációs cégnek mindegy, ki veszi meg a csomagját. Neki nincs kockázata. Ha nem fizet az ügyfél, majd eladja a tartozást egy behajtó cégnek. Innentől a dolog a részéről letudva. Pedig ha előzetesen felmérte volna, legalább megnézte volna eljövendő ügyfelét, elmaradhatott volna a megállapodás. S most a behajtó cég levelez, csekkeket küld, és fenyeget. Például a putri elárverezésével. Nagy pénz lehet benne. Jogilag talán minden rendben van. De erkölcsileg? Ahogy a bankok sem bukhatnak, csak a szerencsétlen devizahitelesek. Miért mindig a kisember a vesztes? Az űrhajós Az amerikai űrhajósról, Neil Armstrongról sokan nem tudják, hogy hívő keresztény. Ő volt az első ember, aki lábát a Holdra tette. Egyszer Izraelben járt. Szentföldi utazása során egy izraeli régész, Meir Ben Dov volt a kísérője. Az űrhajós Jeruzsálem óvárosával, annak bibliai emlékeivel ismerkedett éppen, amikor sétájuk során a Hulda-kapuhoz értek. Itt indul az a lépcsősor, amelynek a felső végén már a Templomhegy kezdődik. A hely, ahol annak idején a templom állott. Armstrong megkérdezte a kísérőjét, hogy Jézus járt-e itt. „Mivel Jézus is zsidó volt - válaszolta Meri Ben Dov -, és ez a lépcsősor a templomhoz vezetett, bizonyára sokszor ment föl itt Jézus a templomba.” Armstrong erre azt kérdezte, hogy vajon a kövek eredetiek-e, ezekből a kövekből állt-e Jézus korában is a lépcső. A régész a kérdésre igennel válaszolt. „Akkor tehát Jézus is ezeken a köveken lépdelt fölfelé a templomhoz” - mondta az űrhajós. „Igen, igen” - helyeselt buzgón a tudós. E párbeszéd után Neil Armstrong elindult fölfelé a lépcsőn. „Sokkal fontosabb ezeken a köveken lépdelni - mondta -, mint a Hold felszínén.” Lacika Ma délelőtt jött a hír: Lacikánk váratlanul elment. Körmendi László, élt 66 évet. Gyerekkorában családostul kitelepítették a Hortobágyra, egy Ebes melletti juhhodályba. Azért, mert édesapja Szabadkán született. Egy éjjelen elvitte őket a nagy fekete autó. Lacika azóta volt más, mint mi. Nem használt neki az a baleset sem, amikor a gépkocsi, melynek utasa volt, vonattal karambolozott egy átjáróban. De Lacikát így szerettük. Mindig élenjárt az udvariasságban. Mindenkit megelőzve nyitott ajtót, segített le kabátot. És: papírja volt nyugalmazott püspökünktől, hogy ő örökös ifjúsági tag. Ma hazament, reménységünk szerint oda, ahol majd a Krisztusban bízók nem lesznek többé fogyatékosak, öregek vagy csonkák. A mennybe, ahol nem lesznek majd könnyek (Eric Clapton). A szerző evangélikus lelkész, a Bács- Kiskun Egyházmegye esperese Máltán is lehet majd válni Az erősen hívő katolikus máltaiak kis többséggel ugyan, de megszavazták, hogy országukban is fel lehessen bontani a házasságokat. A május 28-i népszavazáson a szavazók ötvennégy százaléka döntött a válás engedélyezése mellett. Az eredményt Lawrence Gonzi miniszterelnök jelentette be, hozzátéve, hogy „nem ezt remélte”. A többség akaratát azonban tiszteletben fogják tartani, és a parlament meghozza a szükséges intézkedéseket - mondta nyilatkozatában. A négyszázezer lakosú sziget volt Európában az utolsó ország, amely nem engedélyezte a házasságok felbontását. Ez most lehetővé válik, de a tervek szerint csak négy év különélés után. A máltaiak hetvenkét százaléka állítja, hogy eljár a vasárnapi misére, és szinte az összes házasságot templomban kötik meg. M MTI Oltári késedelmi bírság menyasszonyoknak Késedelmi bírsággal akarja sújtani a saját esküvőjükről elkéső menyasszonyokat egy pap Brazíliában. Roberto Carrara atya Apucarana városának katedrálisában adja össze a párokat, és már nagyon elege van a szertartások kezdésének állandó csúszásából. Brazíliában hagyomány, hogy a menyasszony legalább tíz percet késik esküvőjéről, de nem ritka az egyórányi vagy még több késés sem. A pap tetemes bírsággal, hatvanezer forintnyi összeggel akarja büntetni a késést, ami feltehetően siettetni fogja a menyasszonyok elkészülését. Ráadásul a pénzt előre kell fizetni, az atya letétbe helyezi, és csak akkor adja vissza, ha a pár pontos volt. H MTI
