Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-24 / 30. szám
2 ■m 2011. július 24. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Hálás szívvel mondunk köszönetét mindazért a sok jóért és szeretetért, amellyel a mögöttünk álló héten is elhalmoztál minket. Tudjuk, hogy érdemtelenül árasztod ránk kegyelmedet, mégis jóságodban bízva visszük ma is eléd kéréseinket. Add, hogy a lámpatartóban világító fényforrásként méltón képviselhessük ügyedet, és ezzel a fénnyel minél több embernek mutassuk a hozzád vezető utat. Ne engedd, hogy a tőled kapott talentumainkat elrejtsük, vagy csak a magunk hasznát keresve használjuk fel. Emlékeztess bennünket: mindent tőled kaptunk, a magunk erejéből semmire sem jutnánk. Urunk, Szentlelked erejével segíts bennünket, hogy mindennapi dolgainkban mindig az őszinteség és az egyenesség vezéreljen. Hiszen nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna. Segíts, hogy gyermekeidként ellenállhassunk a kísértő befolyásának. Szerető gondoskodásodban bízva kérünk mindennapi kenyerünkért. Te légy a betakarítási munkákat végzőkkel. Adj mértékletességet azoknak, akiknek az asztalára bőven jut élelem, és indítsd könyörületességre őket azok irányában, akik szűkölködnek. Szüntelenül emlékeztess minket: egymásra bíztál bennünket e földi életben. Kérünk, légy az örülőkkel, akiknek az élete jó irányban halad, akik mindennapjaikban áldásaidat tapasztalhatják. Emlékeztesd őket a hála szavára. Kérünk azokért, akik úgy érzik, az őket érő próbatételek súlyos teherként nehezednek vállaikra. Te állj mellettük, hordozd tenyeredben őket, hogy felismerjék: a te segítségeddel, benned bízva még a legmélyebb gödörből is fel lehet érni a hegycsúcsra. Add nekik bölcsességedet, hogy a nehézségekben rejlő ajándékokat is felismerjék, és lázadás helyett hálás szívvel dicsőítsék szent neved. Eléd visszük a magányos szívűeket, özvegyeket és árvákat. Te légy pártfogójuk, és kifürkészhetetlen eszközeid segítségével te küldj hozzájuk vigasztaló társakat. Gyógyító kegyelmeddel te erősítsd a betegeket. Te adj bátorító reménységet a haldoklóknak, akik földi életük végén járva hamarosan szemtől szemben állnak majd veled. Kérünk, add, hogy mindannyiunk életét és e világból való elmenetelét a te fiad, Jézus Krisztus megváltásának öröme járja át. Ámen. SEMPER REFORMANDA „...rólunk, németekről más országokban nem is tudnak semmit, és az egész világ német bestiáknak nevez minket, akik egyebet sem tudnak, csak hadakozni és falni meg inni. De a görögök és latinok, sőt a héberek is oly szorgalmatosán jegyezték fel a maguk dolgait, hogy ha náluk asszony vagy gyermek művelt is vagy mondott valami különös dolgot, azt az egész világ olvashatja és tudhatja. De hát mi, németek még mindig németek vagyunk, és németek akarunk maradni.” M Luther Márton: Keresztyén iskolák állítása s fenntartása ügyében (Masznyik Endre fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP - LK 8,16-18 Nem a misszió a hab a tortán „Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé." Jézusnak ezt a kijelentését Máté-effektusként tartják számon, mivel Mt 25,29-ben is elhangzik, a talentumokról szóló példázat végén. Ez arra utal, hogy összefüggés van a Lukács által idézett, mára kijelölt jézusi beszéd és a Máté által közölt talentumos példázat között. A kapocs nem más, mint a misszió. „Aki lámpást gyújt, nem takarja le edénnyel, ágy alá sem rejti, hanem a lámpatartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot” - Jézusnak a magvető példázatához fűzött szavai a misszióra utalnak. Akinél jó földbe hullott az ige magja, az fényforrássá válik, és fénye köré gyűlnek az emberek. Miután hittel elfogadta az üdvösség ajándékát, sokakat vonzott az Isten országának fénykörébe, így jó teljesítményt nyújtott a misszióban. A Máté 25-ben olvasható példázatban a tíztalentumos szolga azért kapja meg az egytalentumostól elvett pénzt, mert ő jó eredménnyel forgatta és megkétszerezte azt az ötöt, amelyet ura rábízott. Jó munkát végzett ura javára, aki a példázatban Isten országát jelképezi. Más szóval a tíztalentumos szolga is jól teljesített a misszióban. Ha a missziótól elválasztva értelmezzük a két jézusi beszédet, akkor óhatatlanul zsákutcába fut a gondolkodásunk, és oda jutunk, hogy Jézus cselekedeteinktől, telj esítményünktől teszi függővé az üdvösségünket. Ez pedig nyilvánvalóan szöges ellentétben áll Jézusnak azokkal a kijelentéseivel, amelyek elutasítanak minden emberi teljesítményt. Nem is szólva Jézusnak a gazdag ifjú története végén, a kétségbeesett tanítványok „Akkor ki üdvözülhet?” kérdésére adott kategorikus válaszáról: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26) A magunk üdvösségéért tehát nem tehetünk semmit. Minden erre irányuló cselekedetünk olyan, mint az egytalentumos szolga földbe ásott talentuma: a végén elveszik tőlünk, amit már a magunkénak tudtunk. Mások üdvösségéért viszont nagyon is sokat tehetünk. Akinek sok adatott, akinél jó talajba hullott az ige magja, az - mint a lámpatartóra helyezett lámpás - világítani fog. És miként a lámpás nem a maga javát szolgálja fényével, sőt miközben világít, önmagát emészti fel (itt az értelme a kereszt Jézusért való naponkénti felvételének!), úgy Jézus hiteles tanítványa is önmagát felemésztve mindent megtesz azért, hogy minél több embertársához juttassa el az evangélium világosságát, és így minél több embert nyerjen meg Isten országának, az üdvösségnek. Boldog, aki ezt megérti, mert az ítélet napján senkitől sem azt fogják kérdezni: „Mit tettél a magad üdvösségért?”, hanem arra a kérdésre kell majd felelnünk, hogy mit tettünk mások, de mindenekelőtt a ránk bízottak üdvössége érdekében. Arról kell elszámolnunk, hogy milyen misszionáriusok voltunk, milyen eredménnyel terjesztettük Isten országának világosságát szavunkkal és életünkkel. Az üdvözülők közül hányán köszönhették a velünk való találkozásnak, hogy Jézushoz találtak, hogy hitre jutottak, hogy Isten ellenségeiből Isten megváltott gyermekeivé lettek. A VASÁRNAP IGÉJE Nem mintha mi a misszióban való fáradozásunkkal bármit is hozzátehetnénk Jézus örök érvényű és örök értékű áldozatához, megváltó halálához. De sokat tehetünk (és éppoly sokat mulaszthatunk) abban a küldetésünkben, amely arra szól, hogy Krisztus megváltó áldozatának tanújaként másokat is lélekben a Golgota keresztje alá vezessünk, hogy ha ott megadatik nekik (ami embernek lehetetlen, de Istennek lehetséges!), hogy megnyissák szívüket Isten szeretetének csodája előtt, akkor megtérjenek, megmeneküljenek, üdvözüljenek. A misszió tehát nem díszítő hab az egyház életének tortáján! A misszió az egyház létének célja és értelme. A misszió nem egyes erre kijelölt személyek feladata az egyházban, hanem az egyház minden tagja misszionárius kell hogy legyen! Mert enélkül az egyház véka alá rejtett, ágy alá helyezett lámpás, amelynek léte céltalan és értelmetlen. Az egyház nem lehet az egytalentumos szolgák egyesülete, akik hitüket csak egymás között vallják meg és ápolják. Az ilyen hit - pont amikor a legnagyobb szükség lenne rá - elvész, semmivé lesz. A hitüket magánügynek tekintő, hitüket „befelé megélő” keresztények az ítélet napján üres kézzel fognak állni az örök Bíró előtt. Nem azért, mert nem tettek semmit a maguk üdvösségéért, hanem mert mások üdvösségéért mulasztották el megtenni mindazt, amire talentumuk mértéke szerint lehetőségük volt. Ezért még azt is elveszik tőlük, amiről okkal vagy ok nélkül azt hitték, hogy a maguk üdvösségére tették. Mert a Máté-effektus - még ha egykori pénzérmékről, talentumokról van is benne szó - nem a pénz áramlásának törvényét akarja leírni. Nem arról szól, hogy a pénz mindig oda megy, ahol már van, és ahol nincs, onnan még az a kevés is elfolyik, ami ott volt. A Máté-effektus valódi értelme az, hogy aki a hite által elnyert üdvösséget zsákmánynak tekinti, és csak a hite megőrzésére fordít gondot, az végül mind a hitét, mind az üdvösségét el fogja veszíteni. Az ilyen emberre mindenekelőtt az a jellemző, hogy a hívők közösségén kívül állókra ellenségként tekint. Szüntelenül bírálja és elítéli őket bűneikért és hitetlenségükért. Előre örül, hogy az üdvösségben nem kell osztoznia ezekkel a „pokolfajzatokkal”. Az ilyen befelé forduló keresztények azok, akik a Máté-effektus értelmében végül mindent elveszítenek. Azt is elveszik tőlük, amit magukénak tudtak: itt a földön az egyházat, a templomot, a gyülekezetét, az örökkévalóságban pedig az üdvösséget. Akik viszont hálával fogadják a minden érdemük és teljesítményük nélkül, kegyelemből ajándékba kapott üdvösség ígéretét, és egész életükben minden erejükkel azon fáradoznak, hogy a rájuk bízott lelki kincset minél több emberrel megosszák, azok a végső ítélet napján az addig csak hitben birtokolt örökségükbe léphetnek, sőt (hab a tortán) még jutalomra is számíthatnak. ■ Véghelyi Antal Kő lesz a vánkosom? A sírkőavatás szolgálatának rendje ► A Liturgikus könyv készülő második kötetéből - a temetés, majd a temetői istentisztelet liturgiája után - a sírkőavatás rendjét mutatjuk be. Tesszük ezt abban a reménységben, hogy minél többen élnek majd az emlékezésnek ezzel a imádságos lehetőségével, a lelkészek pedig igazi lelkipásztori lehetőséget látnak az alkalomban. A sírkőállítás valójában - a kivételeket leszámítva, az esetek többségében - családi áhítat. Ritkán szokták nagyobb gyülekezet jelenlétében tartani, inkább a közvetlen hozzátartozók jönnek el, hogy emléket állítsanak korábban eltávozott szerettüknek, és ezzel lezárják a gyászidőszakot, a veszteség feldolgozásának fontos fázisát. A Prőhle-féle Agendában, éppen úgy, mint a Liturgikus könyv második kötetében, ezért nem került a sírkőavatás nagyobb liturgikus keretbe, hanem egyszerű áhítatforma maradt. Ezt az egyszerű formát kell közösen megtöltenie a lelkésznek és a hozzátartozóknak. Az áhítatforma lehetőséget ad a liturgia egészséges és szükséges objektivitásával szemben egy sokkal személyesebb találkozásra, együttlétre, amelynek ereje az alkalom bensőséges voltában (is) rejlik. Természetesen az evangélium a maga objektivitásában meg kell, hogy szólaljon, de az „áhítatliturgia" nagyobb mozgásteret ad a pásztori megnyilvánulásra. Ennek ellenére a Liturgikus könyv második kötete lehetőséget ad arra, hogy ezen az alkalmon a fungens lelkész átvegyen részeket, imádságokat, formulákat a temetés vagy a gyászistentisztelet rendjéből. Természetes, hogy több átfedés van a zsoltárhasználatok vagy az imádságok között. Különösen is fontos, leleményességet igénylő feladat a lelkész számára, hogy a családból, hozzátartozókból gyülekezetét formáljon. Ennek természetesen a legegyszerűbb eszköze az énekeltetés és az esetleges közös imádság, ehhez azonban jól elő kell készíteni az alkalmat. Ma már nem számolhatunk azzal, hogy a jelenlevők kívülről tudják az énekeket. Sőt az esetek jelentős részében életükben ott találkoznak először az énekkel, s nemegyszer csupán arra kérhetjük őket, hogy az ének alatt figyeljék (és velünk imádkozzék) annak szövegét. Egy előre nyomtatott éneklap azonban missziói küldetést is betölthet, ha a jelenlévők az esemény után magukkal viszik, netán otthon újra kézbe veszik. Az egész alkalom alaphangját adja meg a zsoltárolvasás. A 90. zsoltár egy mondata hangzik keretversként, és a 39. zsoltár két versszaka adja a zsoltár törzsét. Az ősi bibliai imádság arra biztat a temetőben, a halál birodalmában, hogy egyedül Istenbe vessük reménységünket. A sírkő felállítása is az evangéliumhallgatás és -hirdetés alkalma. Az emlékezés pillanataiban nem csupán elhunyt szerettünkre gondolunk, hanem Krisztusra, aki értünk meghalt és eltemettetett, de harmadnapon feltámadt. A kollekta imádságban azért könyörgünk, hogy együtt lássuk az életet és a halált, de mind a kettőt Krisztus feltámadásának fényében és az örök élet reménységével: „Add nekünk Szentlelkedet, hogy hittel kövessük őt életünkben, és örök életre támadjunk fel a halálból őáltala, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen.” A hitvallás elmondása a sírkő felállításakor ugyanúgy szerves része az áhítatnak, mint a temetési istentiszteletnek. Jó, ha a fent említett éneklapon a hitvallás szövegét is megtalálják a jelenlévők. Tervezzük a Liturgikus könyv e második kötetének megjelenésével párhuzamosan ilyen szórólapok közreadását, amelyeket a lelkész - az internetről letöltve, a konkrét helyzetre alkalmazva - igény szerint tud sokszorosítani. A szertartás egyik legfontosabb része a sírkő megáldása. Az áldó mon-RÉGI-ÚJ LITURGIKUS j_ SAROK dat is gazdag tartalommal segíti a sírkő körül állókat az evangéliumi gondolkodásra, a helyes magatartásra: „Isten oltalmába ajánljuk N. N. testvérünket és síremlékét az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. Isten örök kegyelme legyen elhunyt testvérünkkel, áldott emlékét pedig őrizze az emberi hála jele. Figyelmeztessen ez a síremlék a múlandó világban az örökkévalóságra, és hirdesse nekünk, hogy az Úr Jézus Krisztus győzött a halálon keresztje és feltámadása által.” Az előrement egykori útitársunknak adunk tiszteletet, amikor az emberi életnél hosszabb időtartamú emlékművet állítunk. De a sírkövek is elporladnak, az emlékezés is elapad, mi mégsem csak a múltba tekinthetünk. Ismerjük azt, aki örök, és aki örök életre hív minket. Őmiatta nézhetünk túl „síron, éjjelen”, de nem feledve a szertartást kezdő zsoltár intését: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12) Az, akit szerettünk, már nincs itt, porladó földi maradványaira pedig hamarosan az vár, ami minden halandóra: porból vétetett, és teljesen porrá lesz. Nem azt a helyet jelöljük meg, ahol ő van, hiszen mi Isten szeretetében elrejtve tudjuk szeretteinket. Az emlékezés köve erre emlékeztessen. ■ De. Hafenscher Károly (ifj.)
