Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-18 / 51-52. szám
IO 2011. december 18-25. FÓKUSZ Evangélikus Élet »EVANGÉLIKUS REMETESÉG« Ennek a védett légkörnek a megteremtéséhez szükség volt egy csendes, nyugodt helyre. A figyelmes bibliaolvasó az evangéliumokban gyakran találkozik olyan félmondatokkal, melyek Jézus magányos elcsendesedéséről, a tömegtől való visszavonulásáról árulkodnak. Ezekben a - nemritkán hosszú órákig tartó - csendekben Jézus együtt volt az Atyával. Az Istennel való együttlétnek tehát meghatározó eleme a csend, a belső szobában való tartózkodás. A kurzus helyszínét illetően tudatosan esett a választás egy olyan volt a második gyakorlat. Ez a fajta imádság az adott történet filmszerű „elképzeléséből” a cselekmény közvetlen közelről való átéléséből, majd azt követően egy Istennel és Jézussal folytatott beszélgetésből áll. A lelkiismeret vizsgálatának gyakorlata is a kurzus részét képezte: a nap lezárásaként az aznapi gondolatok, szavak és cselekedetek emlékezetbe idézése és Isten elé helyezése. Végül a negyedik gyakorlat a szemlélődő imádság volt, melyben az imádkozó Isten jelenlétére figyel, szeretettel, a most pillanatában. ■ Percze Sándor A keresztyén ember mestersége az imádkozás Menj be a belső szobádba! ^ „Ahogy a cipész cipőt készít, a szabó ruhát varr, a keresztyén ember imádkozik. A keresztyén ember mestersége az imádkozás.” Ez a Luther által megfogalmazott kijelentés adta az ötletet ahhoz, hogy lelkészek számára induljon egy olyan kurzus, ahol az imádság áll a középpontban. Nekik mint Isten főállású szolgáinak és igéje hirdetőinek valójában ez mesterségük: napi élő, közvetlen kapcsolatban lenni azzal, akit szolgálnak. A kurzus arra szolgált, hogy Istené legyen az idő. Nem kellett hivatali ügyeket intézni, temetésre vagy igehirdetési alkalomra készülni, hittanórára menni, hanem volt idő együtt lenni Istennel, jutott idő az imádságra. helyre, amely, úgymond, egyfajta „csendház”. A majki - egykori kamalduli - remeteség erdő közepén fekvő épületegyüttese már a létezésével is mintegy hív az imádkozásra. A remeték, hogy egész életüket Isten jelenlétében éljék és Istennek szenteljék, idejük nagyobb részét csendben (hallgatási fogadalomban) töltötték. Foglalatosságuk az imádkozás és Isten igéjének tanulmányozása volt. Aki csak egyszer is járt Majkon, az szinte kézzel tapinthatja e hely „beimádkozott” légkörét. Az imádkozás mesterségét így korábbi mesterek otthonában gyakorolhatták a kurzus résztvevői. Aki valamilyen mesterséget gyakorol, annak ismernie kell annak a fortélyait. A kurzus fontos célja volt különféle imamódszerek megismertetése és begyakorlása. Négyféle meditációs gyakorlattal ismerkedtek közelebbről a résztvevők. Azt tapasztalom, hogy a lelkészek hétköznapjaikban rendkívül leterheltek. Ezt a három napot úgy élték meg, mint egy nagy és jóleső levegővételt, amely által egy kicsit közelebb kerülhettek önmagukhoz. Úgy élhették meg hitüket, azt, hogy az élő Jézus bennük és rajtuk is végzi munkáját, hogy nem szorongatta őket a naptárukba bejegyzett következő szolgálati időpont. Az első Luther Tízparancsolat, Hiszekegy és Miatyánk imádsága volt. Ennek lényege, hogy a Tízparancsolat, Hiszekegy, Miatyánk egyegy mondatát négyféle szempontból, mintegy négyszeres koszorút fonva imádkozza körbe valaki: tanításként, hálaadásként, gyónásként és kérésként. A Jézus életéről, szenvedéséről és feltámadásáról végzett meditáció Elindulni. Megérkezni. Elcsendesedni. Testben. Lélekben. Valóban figyelni - befelé és felfelé. Hallgatni. Meghallani. Szembesülni. Megtapasztalni. Szemlélődni. Megszemlélni. Mélységet, magasságot. Észlelni. Érzékelni. Istent. Önmagamat. Másokat. Közösségben. Lélekben. Lélek által. Kiüresedni. Feltöltődni. Változni...? Elindulni. Hazaérkezni... ■ Gazdag Zsuzsanna A felvilágosodás és racionalizmus korszaka már nem tudott mit kezdeni a csenddel, a szemlélődő életmóddal. A nem tanító vagy gyógyító szerzetesrendeket feloszlatja egy idegbeteg világ. Sokan azt állítják: „Csend ma már nincsen sehol, nem is érdemes keresni.” Mások gyanakodva tekintenek az elcsendesedésre, és azt kérdik: „És azután mi tör„Csend legyen!” - halljuk kisgyermekkorunktól az iskolában, hogy a tanítónk szóhoz juthasson. „Csendesnapokat” tartunk. Azután előadás hangzik, okos tanácsok, bölcs gondolatok. „Csendesedjünk el! Imádkozzunk!” - halljuk is, mondjuk is gyakran a felszólítást. Aztán megszólal egy hang, és hangzik az imádság. „Vigyük csendben Isten elé mindazt, ami még lelkünket terheli!” De talán fél percig sem engedünk teret a csendnek. Ha otthon egyedül vagyunk, bekapcsoljuk a rádiót vagy a tévét. Hadd szóljon! Mintha félnénk a csendtől! Hátha beleveszünk az ürességébe. Hátha nem bírjuk elviselni. Hátha szembesít minket valakivel. Hátha nem tudjuk magunkat érvényesíteni a csendben. Isten emberei másképpen viszonyultak hozzá: keresték a csendet. Isten választott népe és a bibliai ősatyák közül többen rákényszerültek megjárni a csend birodalmát: a pusztaságot. A próféták oly mértékben keresték a csendet, hogy önként mentek ki a pusztába, ahol híján voltak ételnek, víznek, kényelmes ruhának vagy lakóhelynek. Úgy látszik, hogy mindezt megérte vállalni, mert a csend cserébe sokkal többet adott. Jézus is kereste a csendet. Rövid földi életében is talált időt, hogy rendszeresen eltávolodjék a tömegtől, amely új és új elvárásokkal bombázta: „Beszélj hozzánk!” „Gyógyíts meg!” „Taníts minket!” „Ő azt mondta... Te mint mondasz?" Egyházatyák, középkori keresztyén elődeink élete is szoros kapcsolatban volt a csenddel; hol a sivatagban, hol egy barlangban, löszfalba vájt remetelakásban, kolostorok csendességében teremtették meg maguknak. ták. Ami nem tűnt ésszerűnek vagy hasznot hozónak, az feleslegesnek ítéltetett. Ezzel azonban egy olyan életforma is kiveszett, amely szorosan kapcsolódott a keresztyénség addigi történetéhez. Elveszett valami, ami a puszta létével, a példájával tanít. Elhajítottunk valamit, ami bár nagyon is hasznos, haszna közvetlenül nem mérhető, pénzben ki nem fejezhető. Addig meghatározó volt az egyház útmutatása a világ számára - akkortól az egyház igazodott a racionalitás elvárásaihoz, amennyire ez lehetséges volt. Két külön világ jött létre: a vallásos, fennkölt világ, főleg a templomfalak mögött. És egy ehhez alig kapcsolódó hétköznapi, egyre rohanóbb világ „a racionalitás talaján”. Tudathasadás következett be azzal, hogy különvált a szent és a profán, az egyházi és a világi, a transzcendens és az immanens. A csend háttérbe húzódott, de megmaradt mint lehetőség. Jézus szava a vásári zűrzavar lármájában is így hív: „Tepedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba!” Egyre nagyobb szükség van erre a csendre. Mondhatnánk úgy is: sóvárogva várténik ott a csendben?” Közelebb áll az ember mai természetéhez az a kérdés: „Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” De már egyre többek számára érthető az, amiről Túrmezei Erzsébet így írt: Ha nem teszek semmit sem Most nem sietek, most nem rohanok, most nem tervezek, most nem akarok, most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. Most megnyugszom, most elpihenek békén, szabadon, mint gyenge gyerek, és nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. S míg ölel a fény és ölel a csend, és árad belém, és újjáteremt, míg nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten, új gyümölcs terem, másoknak terem, érik csendesen erő, győzelem... ha nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. Négy nap szóképes krónikája Égető szükségük van erre az elcsendesedésre lelkészeknek és gyülekezeti tagoknak egyaránt. Égető szüksége van rá a lármás világnak, mert máskülönben képtelen meghallani Isten szavát a szívével is. „Merész” vállalkozók ebből a csendből kaptak kóstolót 2011 őszén az evangélikus lelkigyakorlatos napok keretében Majkpusztán. Köszönet érte egyházunk döntéshozóinak és a szervezőknek, vezetőknek. ■ Jánosa Attila
