Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-07-17 / 29. szám
6 2011. július 17. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet OZSVÁTH SÁNDOR A tuja Mindmáig szereti a tuját atyánkfia, végig ki is tartott az egyetlen, magnak meghagyott mellett. Nagyon megörült hát a hírre, hogy ismét szaporítják, rövidesen már kettő lesz belőle, ráadásul telepítését az unió is támogatja (nem úgy, mint a másik idejében, amikor egyre csak ritkították). Még jól emlékszik, éppen tízéves volt, mikor a tuját felújították, nyomvonalát szép kavicságyba rakva a Péterfia utca mindkét oldalán. A szakaszhatárnál szállt le mindig, az Egymalom utcainál, nagynénjéhez menet, spórolva egy megállót meg a vonaljegy árából harminc fillért. Kedvenc kalauza egy kis bodorított bogyós lány (vagy asszonyka?) volt Fancsikáról. Jól szórakozott bemondásain már a pályaudvarnál, mert ha a kalauz azt akarta, hogy a kocsija szabályosan megteljék, azt kiáltotta a már fent lévőknek: „Szorosan, emberek, de nem az élivei ám, hanem a lapjával!” Mire mindenki tudta-tette a dolgát, majd intésére, közmegelégedés és derű közepette indult a járat a Nagyerdő felé. Mára már a diáknyelvből is kikopott e szó, csupán egy örökzöld megjelölésére szolgál, de atyánkfia úrfikorában még mindenki a csilingelő sárga villamost értette rajta Debrecenben. Öt vonalon járt tuja akkoriban, az idősebbek még többre is emlékeznek, s szinte mindenhová el lehetett így jutni. Atyánkfia szerette a kora reggeli utazásokat, még félálomban, friss tavaszi szélben, a peronon, hol „a rézfogantyú szelíd aranynak álmodja magát" De csapatostul is tujáztak, leggyakrabban kosármeccsre, az egyetemre, az agrárra, Pallagra vagy a Vágóhíd utcai csarnokba menet. A Csapó utcait meg a nagy kanyar miatt élvezte, mikor a Ruzicska cukrászdánál sikongva jajdultak a kerekek, s a lányok sikítva fogták be fülüket. Kedveli a maiakat is, a régi csuklósokat meg a város színeiben pompázó újakat (vajon milyenek lesznek majd az uniósok?), csak azt nem szereti, ha becsomagolják őket, reklámcélból vagy más pénzszerzési okból, mert némelyik inkább haj az méretes konzervdobozra vagy koporsóra, mint tujára! Ha valami miatt majd el kell költöznie - határozta el atyánkfia -, olyan lakáshirdetést fog feladni, mely így kezdődik: „Villamostól két percre...” A debreceniek ismét tudni fogják majd, hogy ez mit jelent! Kukabúvárok A hetvenes évek végén figyelt fel rájuk először atyánkfia egy nyárestén, hazafelé tartva: két útszéli kukából pucér lábak kalimpáltak az ég felé! Hat-nyolc éves fiúcskák búvárkodtak vállig-derékig alábukva az akkor még sötétszürke műanyag gyűjtőalkalmatosságban, felszínre hozva apróbb kincseket meg üres palackokat - ezek aztán egyegy bélásra váltódtak a közeli kisboltban. A búvárkodás e műfaját alkalmanként atyánkfia is művelte. Szívesen vadászott őszitavaszi lomtalanításkor ősöktől örökölt, de már „csak a port fogja” ócska könyvekre, újságévfolyamokra, folyóiratokra. Olykor kincsekre is akadt: legalább félszáz Nyugat-számra, az Új Idők három évfolyamára meg eredeti színes litográfiákra is Sterío mestertől, nyomtatva Lipcsében 1857-ben. A kukázás mára már szakmává fejlődött! Művelői kéthárom, biciklire aggatott, nagyméretű reklámszatyorral vagy egy kiérdemesült babakocsira szerelt tárolókészséggel járják a menetrend szerinti útvonalakat. Felszerelésük fontos kiegészítője még egy hatvanhetven centiméter hosszú pálcika, „hogy az alját is fel lehessen tárni” Mint minden szakmának, ennek is vannak specialistái, akik csak műszaki cikket, alkatrészt, ruhaneműt vagy üvegárut gyűjtenek, a többség azonban élelmiszer-hulladékra vadászik, állattartó kisvállalkozók megbízásából, ritkábban saját felhasználásra. A páriák egyszerűen mindennapi betevő után kutatnak. Bizonyos morál és etikett is jellemzi tevékenységüket! Nem illik például szétszórni a kukák tartalmát, de illik tiszteletben tartani egymás territóriumát (aki a szép szóra sem igazodik, azt sajátosan fegyelmezi a szakma). Az is feltűnt atyánkfiának, hogy az utóbbi évtizedben már jellemzően felnőttek, olykor idős férfiak és nők járják a hajnali kukasort, s különösen a specialisták között látni kifejezetten jól öltözötteket is. Atyánkfia legutóbb, az őszi lomtalanításkor, mikor egy sámliszerű alkalmatosság keltvén fel figyelmét maga is megpróbált a termetes halomnál terepszemlét tartani, fent nevezettek rosszalló tekintetétől kísérve kénytelen volt visszavonulót fújni. A szakma összezárt. Már itt is! Vonaton Atyánkfia mindig is szeretett vonatozni. Gyermekkorában, odahaza Szatmárban, kedvenc tanyájuk, a vasúti őrház és a rámpák környékén bandáztak, talpfarakások között, mint a Pál utcaiak, de homokbombák helyett ők csúzlival lődöztek - no nem egymásra, hanem verébre, vadgalambra, olykor meg a póznák porcelánjára (szüléikén hajtotta be később a MÁV a tetemes kárt). A kiérdemelt pofonok sem vették el atyánkfia kedvét, serdülőkora minden nyarát a vasúton töltötte. Tíz-tizenkét fős fiúcsapat tartotta tisztán az ágerdői szárnyvonalat, személyes ismerősük volt minden talpfa meg áteresz az országhatártól Mátészalkáig. E munkához szabadjegy dukált, rajta a beosztás megnevezése: fűtisztító. Ragyogott is a szelvény, Jani vagy Józsi bá’ egy szál gazt sem nézett el. S a nyolcórás krampácsolás után milyen jólesett a fürdés a Krasznán vagy az estébe nyúló ráadásfoci a kastélykertben! Atyánkfia szerette az állomásokat is, no nem a gangos pályaudvarokat meg a fényes restiket, ilyeneket aztán látott később eleget, hanem a kis falusiakat - téglaberakásos ablakok, muskátli a forgalmi iroda előtt -, szerette a gondozott előkerteket, a csikorgó kavicságyakat, a mésszel mindig frissen festett szegélyeket, még azt a jellegzetes kátrányszagot is kedvelte. Később, hétvégeken lévén hazautazás, a híres fekete vonattal jártak a diákok, falvanként falkába verődve vagy iskolák szerint csoportosulva. Világjárni is mindig vonattal ment, autóra-repülőre nem futotta. Még ma is szeret vonatozni. Bár jobbára IC-vel jár - gyors és kényelmes -, a szemét azért nyitva tartja, s látja az agonizálást: megszüntetett szárnyvonalak - legutóbb már Kalocsára is buszoznia kellett -, lepusztult épületek, gazdátlanság-gondatlanság jelei, tengernyi szemét és gaz pályán, pályaudvaron, mindenütt (Józsi bá’ meg forog a sírjában). Hallja, hogy ilyenolyan érdekek meg az országúti lobbi... A végeken még küzdenek a vasútért, civil szervezetek és kistérségi mindenesek fognak össze egy-egy vonal vagy állomás megmentéséért - van hát remény! De biztató boldogabb vidékek példája is, ahol az öntudatos és környezettudatos német, angol vagy francia polgár autó helyett inkább újra vonatra száll, mert tudván tudja: a vasútnak menni kell! Régi könyvek, új csillagok, evangélikusok Hermann Dávid, Mássá Simon, Pribicer Jakab. Evangélikusok - tanárok, lelkészek. Zsámboky János - a humanista. Valamennyien a 16. század szülöttei, jellemzően polihisztori lelkülettel, a természettudományok iránti nyitottsággal. Az elmúlt években személyükkel és munkásságukkal önálló cikkekben foglalkozott az Evangélikus Élet. Most régi magyarországi csillagászati észlelések kapcsán találkozhatunk velük, valamint számos egykoron élt lutheránus testvérünkkel egy frissen megjelent kötetben. A szerző, Farkas Gábor Farkas az irodalomtudomány irányából érkezett a természettudományokhoz. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának, majd az Országos Széchényi Könyvtárnak az osztályvezetőjeként és főkönyvtárosaként a régi könyvek szerelmese és kiváló ismerője. Útja 2005 táján vezette az asztronómia irányába. Egyetemi doktori disszertációjában már a kora újkori csillagászat olvasmánytörténeti forrásaival és a régi magyar irodalomban fellelhető égi jelenségek interpretációival foglalkozott. A témában, illetve a témához kapcsolódva rendszeresen publikált és adott elő - az irodalomtudomány mellett immáron csillagászattörténeti fórumokon is. (Az Evangélikus Élet hasábjain is gyakran hivatkoztunk rá.) A Balassi Kiadó Humanizmus és Reformáció sorozatában 282 oldalon megjelent és a Vörösmarty téri 82. ünnepi könyvhéten bemutatott kötet mindennek az összefoglalása. A Régi könyvek, új csillagok címmel megjelent munka így az egykori magyar irodalom csillagászati emlékeiről, valós és elképzelt égi eseményekről, a 16. század csillagászati világképéről és ezek magyarországi recepciójáról nyújt áttekintést - a szerzőre jellemző sűrű, jegyzetekkel és hivatkozásokkal részletesen ellátott, egyidejűleg azonban olvasmányos módon. A könyvészet, csillagászattörténet, továbbá az egyháztörténet kedvelőinek egyaránt jó szívvel ajánlható mű megvásárolható a Balassi Kiadó webáruházában, illetve könyvesboltjában. ■ Rezsabek Nándor Farkas Gábor Farkas dedikál In memóriám Szabados György Pár sor jelent meg a haláláról, az is tévesen. Egyedül egy napilap rövid nekrológja mérte föl a távozásával előállt veszteség nagyságát. Szabados György zeneszerző, zongoraművész, zenekarvezető, esszéista, gyakorló orvos június 10- én, életének 72. évében elhagyta a földi világot. A világ megértésén fáradozott; azt akarta gyógyítani izzó zenéjével. Nemcsak a magyar free jazz megteremtője, de az improvizatív zene mestere is volt. Ha Londonban megjelent régi lemezének borítóját olvassuk, fontos dolgokat tudhatunk meg Szabadosról: zenéje gyökereit a szöveg visszavezeti a magyar 18. századig, a Liszt-jelenségig mint példaadó elődig. Világosan kimondja: nem a cigánymuzsika az eredeti, hanem a parasztzene. Látja, hogyan kapcsolódik ehhez Bartók, innen eredezteti Szabadost, és hozzá méri. Bizonyára sokan meghökkennek ezen. Pedig most, hogy nincs közöttünk - három életre való tervvel távozott -, kimondhatjuk: egy zseniális művész élt és alkotott a közelünkben! 1972-ben elnyerte a San Sebastian-i nemzetközi dzsesszfesztivál nagydíját. Önálló lemezei jelentek meg. 1975 és 1988 között a Kassák Klubban a Kortárs Zenei Műhelyt vezette, 1983-ban megalakította a Magyar Királyi Udvari Zenekart (Makuz), majd 1988- ban a Szabad Zene Nyilvánossága klubot... Már az elnevezésekből is következtetni lehet, a hatalom miért tartotta mindvégig a periférián. Mindenekelőtt azért, mert - főleg fiatalokból álló - rajongótábort gyűjtött maga köré. Az igazi ok persze nem ez volt. Szabados György: az ember. A hajlíthatatlan férfi. Akinek kivételes tehetsége mellett tartása is volt. Mellé szegődni, hallgatni és megérteni: Petőfi, Ady, Kodály szelleme volt. Örök lázban élt: írt balettet, táncoperát, vokális műveket, szólózongora- és kamaradarabokat. Az 1956-os forradalom előtt több művel is tisztelgett. (Vele készült interjúnk az EvÉlet 2009. október 25-i számában olvasható. - A szerk.) Egyik legnagyobb sikere A szarvassá váltfiák négytételes zenéje. A Szegedi Szabadtéri Játékokon 1984-ben bemutatott előadáshoz Markó Iván komponált remek koreográfiát, amely végül a forradalom apoteózisa lett. Évekre be is tiltatott. A lekaszabolt, hősi halált halt, anyjuk karjába hulló fiák a zárójelenetben üdvözült égi szarvasokká váltak - elégtételül 1956 szent szellemének. A teremtő arc kilobbant, a zongora elnémult. Az életmű nem gyarapszik több darabbal. A megőrzés, az újrafelfedezés öröme ránk vár. ■ Fenyvesi Félix Lajos
