Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-12-04 / 49. szám
io 41 2011. december 4. FÓKUSZ Evangélikus Élet EVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL&LEVÉL Küszöbön Merre tovább? - Egyházunk stratégiai kérdései egy gyülekezeti tag szemével Alacsonyküszöbű. Egyre gyakrabban hallom és olvasom a szóösszetételt. A kifejezést kezdetben a fizikai akadálymentesítés egyik szinonimájaként használták. Az úgynevezett alacsonyküszöbű épületek megközelíthetők kerekes székkel, járókerettel és babakocsival is, biztosítva, hogy - ilyen vagy olyan okból - nehezebben mozgó embertársaink se legyenek kizárva az adott közintézmény szolgáltatásaiból. Ma pedig már „alacsonyküszöbű" minden olyan szervezet, program vagy épület, amelyet jó eséllyel látogatnak fiatalok és idősek, tehetősek és szegényebbek egyaránt. Mára szerencsére egyházi ingatlanjaink jelentős része akadálymentesítve van. Egyre több régi templomajtó közelíthető meg rámpán keresztül, új közösségi épületeink pedig működési engedélyt sem kapnak akkor, ha nincs biztosítva a mozgáskorlátozottak közlekedése a tervezett objektumban. De vajon alacsonyküszöbű-e egyházunk átvitt értelemben is? Biztosítjuk-e minden ember számára a bejutás esélyét templomainkba, egyházunkba és végső soron Isten országába? Tény, hogy egyre kevesebben látnak be kívülről (egy)házunk falai közé. A legnagyobb baj azonban talán nem is ez, hanem hogy mi, a magunkat bent tudók nem látunk kifelé, hozzájuk... Mintha a „magasküszöbű” egyház néhány ismérvét sírná vissza Herényi István néhány héttel ezelőtt megjelent cikkében (Kampány után - kampány előtt?, Evangélikus Élet, november 20., 9. o.). Szerzőtársam - kétségkívül egyháza iránt érzett féltő szeretettel megírt - cikkében hosszan kifejtve kérdőjelezi meg az úgynevezett egyszázalékos kampány, azon belül is az óriásplakátok létjogosultságát az egyház kifelé folytatott kommunikációjában. Azzal ezúttal nem kívánok részletesen foglalkozni, hogy vajon helyes-e kizárólag az adóbevallások idejére időzíteni a történelmi felekezetek erőteljesebb médiamegjelenését. Egy kis falusi civil szervezet elnökeként magam is furcsának és megalázónak tartom, hogy csak akkor tudunk hagyományőrző rendezvényeinkhez állami forrást biztosítani, ha évről évre versengünk a rákgyógyítók, az állatvédők és a helyi óvodások alapítványával az adózók pénzéért. A rendszer azonban jelenleg hatályos törvényeink szerint ilyen, megváltoztatására nincs lehetőségünk. Vallom, hogy az egyház hitből él. A gázszámlát azonban forintban kell kiegyenlítenie. Amíg tehát pörög a villanyóra a templomokban, négyszáz forint feletti áron vásárolt benzinnel gurulnak szórványból szórványba a szolgálati autók, és pénzért hangolják a szakemberek az orgonákat, az egyház sem vonulhat ki a gazdasági racionalitás világából. Legfeljebb adakozunk, és imádságos szeretettel gondolunk azokra, akik az egyházkormányzat különböző szintjein álmatlan éjszakákon át tervezik egyházunk költségvetését sorról sorra... Nem szeretném keverni a szolgálatot a szolgáltatással. Az egyháznak az előbbit kell végeznie. Ugyanakkor nem hallgatható el, hogy a „piacon” sok a versenytárs. Ahogyan például a Luther Kiadó kötetei a karácsonyi díszbe öltöztetett könyvesboltokban a másodosztályú celebek élettörténetével versenyeznek ugyanazoknak a fogyasztóknak a pénzéért, úgy az egyházi internetes felületek igei tartalmai is versengenek a bulvároldalak sztárpletykáival, hiszen ne feledjük: a gép előtt ülő kezében van a választás, ő dönti el, hogy szabad idejében ezt vagy inkább amazt az oldalt látogatja-e meg! Első olvasásra talán „meredek” a párhuzam, de egyházi programjaink hasonlóképpen ugyanazon a piacon versengenek a kereskedelmi televíziókkal és a kocsmákkal az emberek idejéért (és pénzéért) is, hisz egyéni döntéstől függ, hogy ki-ki egy téli hosszú szombat estén, mondjuk, valóságshow-t néz, sörözik, vagy szeretetvendégségen ül... Nem kellene félnünk felhasználni a modern kor adta lehetőségeket. Az evangélium, az örömhír átadására minden fórumot ki kellene használnunk, legyen az templomi igehirdetés, internetes közösségi oldal vagy akár óriásplakát. Jézus sem szégyellt a hegytetőre felmenni vagy csónakba szállni egy prédikáció idejére azért, hogy a nép a korabeli spirituális kínálatból az ő igehirdetését válassza. És vajon Luther Márton azon a bizonyos októberi napon nem az óriásplakátok ősét alkalmazta-e, amikor a vártemplom ajtajára szögezte hitvédő tételeit? Vajon élvezte volna-e a nyilvánosság támogatását, ha csak - a cikkíró testvérem által javasolt - családlátogatások, istentiszteleti hirdetések keretében osztja meg téziseit a meglehetősen szűk körű hallgatósággal? Boldogok, akik hallgatják, de leginkább boldogok, akik meg is értik az Isten beszédét. Egy kezdő újságíróknak szánt tankönyvben olvastam, hogy akkor ír jól a zsurnaliszta, ha munka közben látja maga előtt olvasói arcát, hisz csak akkor fog tudni az ő nyelvükön szólni. A papok is (és itt értsünk ezen minden „egyetemes lelkészt”!) csak akkor végzik a legjobb hatásfokkal munkájukat, ha látják a hívek arcát, beleélik magukat az ő helyzetükbe, és az általuk is észlelt eszközökkel, az általuk is értett formában adják tovább a megváltás örömhírét. Az lenne a leghelyesebb, ha az egyház élen járna az újabb és újabb kommunikációs eszközök használatában. Az evangélium ügye mindenféleképpen megérdemelné ezt. Advent van. Számomra ez az időszak hangsúlyozottan is azt jelenti, hogy Isten „akadálymentesítette” a hozzá vezető utat. Láthatóvá, tapinthatóvá és - az úrvacsorában - ízlelhetővé tette az ő szeretetét. Ne akarjuk mi megmagasítani a küszöböt a felé vezető úton! László Jenő Csaba (Pusztaföldvár) Nagyon örülök annak, hogy az Evangélikus Élet tudósításai szerint ilyen komolyan foglalkozik a Magyarországi Evangélikus Egyház vezetése az egyház jövőjével, és keresi a lehetőségeket a jelenlegi helyzet javítására. Biztos vagyok abban, hogy a Szentlélek „súgni” fog, mi az, amit emberileg meg lehet és meg kell tenni ennek érdekében. Remélem, hogy az illetékesek meg is fogják hallani a Szentlélek e tárgyú üzenetét. Bár nagyon nehéz a napi taposómalomban meghallani a segítő üzenetet, meglátni a kivezető utat. Különösen nehéz akkor, amikor sok pozitívnak tűnő esemény mellett annyi gond is adódik egyes gyülekezetekben. Lehet-e általános irányt ilyen körülmények között találni? Én, aki nem vagyok benne az egyházi munka sűrűjében, nyilván nem is láthatom át sem az előremutató, sem a gátló dolgokat. Látom, hogy a gyülekezetem lelkészei sokat, áldozatosan és ügyesen dolgoznak. Bevonják a munkába azokat, akik egyáltalán hajlandók erre, és napjaik intenzív szolgálatban telnek. Gyarapodik is a gyülekezet újabb csatlakozókkal, akiket sokszor könnyebb aktivitásra bírni, mint a meglévőket. De van sajnos lemorzsolódás elhalálozás, elköltözés (és más, nem látható okok) miatt. Azt lehet mondani, hogy stagnál a gyülekezet létszáma, aktivitása, a lelkészek áldozatos munkája ellenére. Hallom, közvetetten tapasztalom, hogy máshol is hasonló a helyzet. A jelenlegi körülmények között - úgy látom - még sokáig „elmegy így a szekér”. Természetesen állandóan újítani, javítani kell a módszereken, hiszen a világ halad. De ha a fenntartás a cél, akkor nincs is nagyobb baj. Vannak ugyan olyan területek - például a szórványpasztoráció -, melyeket előbb-utóbb fel kell adni, mert nincs rájuk elegendő erőforrás. De kárpótolhat értük a sok újonnan kapott óvoda, iskola, szociális intézmény. Mindezek áttételesen a gyülekezetbővülés eszközei lehetnek. A jelenlegi helyzet szerintem ahhoz hasonlít, mint amely Európában a vesztfáliai békével (1648. október 24.) teremtődött. A több évtizedes (évszázados) ideológiai és fegyveres harc után beállt a konszolidáció korszaka. Természetesen ez nem járt a felekezetek közötti megbékéléssel, hiszen a cuius regio... elve alapján az európai hatalmak meg akarták határozni a saját uralmuk alatt állók felekezeti ho-Mennyire igazából? Az Evangélikus Élet november 20-i számában jelent meg Kőháti Dóra recenziója Valóban ez vár ránk odaát? címmel az Igazából mennyország című könyvről, amelyben egy négyéves kisfiú halálközeli (?), túlvilági (?) élményeiről olvashatunk. Cikkében a recenzens is utal az úgynevezett halálközeli élmények (near-death experiences) tudományos kutatására, amellyel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet néhány további szempontra. A halálközeli élmények témájában valamennyire jártas olvasónak erőteljes fenntartásai lehetnek a kötet tartalmával kapcsolatban. Rögtön az elsők között fogalmazódik meg a kérdés: miért várt a család hét évet azzal, hogy gyermekük élményeit a nyilvánosság elé tárja? Honnan tudhatjuk, hogy mit élt át egy négyéves gyermek, ha csak hosszú évekkel később „dokumentálják” az emlékeit? Milyen élményeket élhetett át a gyermek, ha a szíve, légzése a könyvben közzétett műtéti leírás szerint nem állt le, tehát de facto nem lehetett a klinikai halál állapotában? Mi lehet az oka annak, hogy a kis Colton élményei többségükben köszönőviszonyban sincsenek annak a klinikai halálból visszatért több tízezer emvatartozását. Egyedül talán a Habsburguralom alatt álló Magyarországon kényszerültek némi engedményre a török birodalom és az Erdélyi Fejedelemség korlátozó hatása miatt. Miben hasonlít a jelenlegi magyarországi helyzet az akkori viszonyokra? Abban, hogy a (bevett) felekezetek az utóbbi évtizedekben elvileg szabadon fejlődhetnek, sőt (különböző címeken) határozott állami támogatásban részesülnek. Mégis hiányzik a korábban elvárt mértékű fejlődés a lelki vonatkozást tekintve. Valami elromlott, valami nem úgy sikerült, ahogy az ideológiai-anyagi elnyomás elmúltával sokan azt várták. Hasonló volt a helyzet Nyugat-Európában 1648 után. Sőt jött az elmerevedés, felvilágosodás, a liberális eszmék terjedése, erősen egyházellenes éllel. Az egyház akkor nagy veszteségek árán, saját kárán tanulva próbált megfelelni az újabb eszmék kihívásainak, de a homogén (bár többfelekezetű) keresztyén Európa a múlté lett. Visszatérve a jelenlegi hazai helyzetre: a rendszerváltást követő (részben látszólagos) egyházi felemelkedés után bekövetkezhet egy, a jelenleginél is sokkal súlyosabb hitéleti visszaesés. Szerintem el kellene dönteni, hogy a gyülekezetek „karbantartása” mellett/helyett nem lehetne/kellene-e mást is kezdeményezni. Az iskolai nevelésen keresztül végzett egyház-, illetve gyülekezetbővítés jó iránynak látszik, de az eddigi tapasztalatok - úgy tudom - nem hozzák az elvárt eredményeket. Részben azért, mert a más felekezetekhez (vagy egyetlen felekezethez sem) tartozó tanulók „utógondozása” nagyon rossz hatásfokú, másrészt azért, mert a tanerők tekintélyes hányadának (be kell vallani) nincs elkötelezett, hívő háttere. Véleményem szerint (bár sajnos a jelenlegi struktúrát már nem lehet korrigálni) a hívő evangélikus, hitvalló tanárok több missziós haszonnal működtek volna a régi, nem egyházi iskolai struktúrában elszórtan dolgozva. Természetesen a jelenlegi pozitív ideológiai háttér mellett. Sokkal nagyobb a missziós hozama az elesettek, a betegek, a nyomorgók, a társadalom alján tengődök felkarolásának szakszerű, hatékony módszerekkel, főállású, eszközökkel jól ellátott, független, szakmailag képzett, elkötelezett keresztyén munkatársakkal. (Majdnem azt írtam: szerzetesekkel.) Igaz, hogy - kevés kivételtől eltekintve - erre a munkára kabernek a túlnyomórészt és lényeges pontokon egybecsengő tapasztalataival, akiknek a beszámolóit a téma szakavatott kutatói tudományos alapossággal dolgozták fel, rendszerezték és értékelték? Vajon nem találjuk-e furcsa egybeesésnek azt, hogy egy meglehetősen fundamentalista nézeteket valló lelkészcsalád gyermeke a Biblia szimbolikus leírásait is literálisan, azaz betű szerinti értelmezésben megalkotott képekben festi le szülei előtt (mint túlvilági élményeket), miközben a klinikai halálból visszatértek esettanulmányainak hatalmas, könyvtárnyi anyagában egy esetet sem találunk, amelyben bárki is a Jelenések könyve szimbólumait és jelképes jeleneteit látta volna maga előtt megelevenedni - konkrét formában? A kötet hitelességével kapcsolatban súlyos kételyeket ébresztő kérdéseinket még bőven sorolhatnánk. Ám a halálközeli élményekkel kapcsolatos széles körű érdeklődés inkább arra sarkallja e sorok íróját, hogy felhívja az olvasók figyelmét e rendkívül izgalmas téma valódi, értékes és tudományos megalapozottsággal bíró szakirodaimára. Ennek jelentős alapművei magyarul is olvashatók. A pszichológia halállal, haldoklással rizmával bíró szerzetesek (diakonisszák, diakónusok) válnak be a legjobban. Sajnos erre a tevékenységre a Magyarországi Evangélikus Egyháznak sem személyi, sem anyagi erőforrása, sem pedig látható szervezeti háttere nincs. Nem kellene mégis meggondolni egy ilyen irány elindítását, akár a jelenlegi erőforrások átstrukturálása árán? Lehetne missziós területet nyitni a modern kommunikáció területén is. Nem kellene idegenkedni akár egy „internetes egyházközség” gondolatától sem. Nagyon jól kiegészíthető a gyülekezeti munka is az elektronikus kommunikációval, amint az a gyülekezetünkben már működik, de sajnos még nem alakult ki a személyesebb, tartalmilag nem csupán formális kommunikációs gyakorlat. Szerintem a gyakorlati, elméleti, tartalmi fejlődés még hátravan. Ilyen körben könnyebb rétegklubok kiépülése, témák megvitatása, mivel nem kell a résztvevőket rendszeresen adott időben és helyre „összeterelni”. Kellene „keresztyén Facebook”, keresztyén blogfórum. És kellenének hitben elkötelezett, de informatikailag is gyakorlattal rendelkező „vezérürük” esetenként gyülekezetenként több is, más és más érdeklődési körrel. Egy-egy ilyen körbe be lehetne jelentkezni a „köztérben” elhelyezett felhívásokkal, valamint szűrőkkel (például ajánlási rendszerrel). Gyülekezetünkben elkészült egy internetes fórum tervezete is: az egyik bibliakörben az elmúlt tíz évben megbeszélt, a mai keresztyén életgyakorlat kérdéseivel kapcsolatos témák írásos összefoglalói kikerülnének egy internetes portálra. A témákból kátészerűen kiemelt kérdésekre rákérdezve meg lehetne találni a feltett kérdéssel foglalkozó tartalmat. A felvetett témákhoz blogszerűen kommenteket lehetne fűzni. Ez a lehetőség persze rendszeres mediátori tevékenységet igényelne. Egyházunk vezetői az ilyen javaslatokra, ötletekre azzal válaszolhatnának, hogy könnyű egy dilettáns kívülállónak a partvonalról bekiabálni. A bekiabálás mellett azonban vállalnám a javaslataim írásos vagy személyes megbeszélését is, vagy bármelyiknek a megvalósításában akár a - képességeim és lehetőségeim szerinti - részvételt, ha erre esetleg igény lenne. Krepler Károly gyülekezeti tag (Budapest-Zugló) foglalkozó része, az úgynevezett tanatológia megalkotójaként ismert svájci pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross műveiből a téma lélektani alapjait ismerhetjük meg. A klinikai halálból visszatértek élményeinek egyik első kutatója a két héttel ezelőtti recenzióban is említett Raymond A. Moody pszichológus és orvos, akinek Élet az élet után és Fény a kapun túl című, rendkívüli hatást kiváltó könyvei ma már a téma alapműveinek számítanak. Moody kutatási módszertanával iskolát teremtett, és munkássága nyomán több kutató is nekivágott, hogy a túlvilági tapasztalatok még több részletét sikerüljön feltárnia. E szerteágazó irodalomból magyar nyelven is olvashatók Kenneth Ring pszichológusprofesszor - aki a Journal of Near-Death Studies (Halálközeli kutatások) című tudományos szakfolyóirat alapító szerkesztője - Halálközeli élmények és A Halált átélni - az Életet megnyerni című könyvei. Az e művekben leírt kutatási eredményeket tanulmányozva minden olvasó eldöntheti, hogy az Igazából mennyország című könyvben ismertetett mennyei világ vajon mennyire „igazából” vár ránk a halálon túl. Petri Gábor (Budapest)
