Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-20 / 47. szám
io ■m 2011. november 20. élő víz Evangélikus Élet Valóban ez vár odaát? ÖRÖK ÉLET VASÁRNAPJA Mi a célja az életemnek? - Az Úristen dicsőítése! ► Nem árulok zsákbamacskát, a címben ott a felelet is erre a létkérdésre. Ez az igazi életforma; minden más csupán puszta létezés. Ha megismerem, mi Isten célja velem, nem lesz kérdés számomra, kiért éljek: magamért vagy Istenért? Céltudatos életem így nem ér véget, mert az örökkévalóságban folytatódik, amit itt csak elkezdtem; s mennyei világában mást nem is fogok tenni, mint a Bárány menyegzőjén, a nagy sokaságban ezt zengeni: „Halleluja, mert uralkodik az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható! Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt!” (Jel 19,6-7) De addig a felkészülési, kegyelmi időben meg kell ismernem Isten kijelentett akaratát. Mióta ember él a földön, feltette önmagának a címbeli kérdést. Csak egy választ említek: Augustinus egyházatya szerint Isten önmaga számára teremtett minket, és nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik őbenne. De ez a megnyugvás nem lehet néma hallgatás, mert teremtett világában minden őt dicsőíti - csak a saját képére és hasonlatosságára alkotott ember mulasztaná el ezt? Igaz, a bukott angyalok, a sátán vezetésével, nem Istennek adták meg a dicsőséget, fellázadtak ellene, így örök sorsuk végül: levettetés a mennyből. S ez a főbűn: a hitetlenség, amikor valamit vagy valakit jobban szeretek Istennél! A Szentírás tanúsága szerint mindenki vétkezett, és nélkülözi az Isten dicsőségét. Pedig ő gyermekeit a saját dicsőségére teremtette, formálta és alkotta! Jézus volt az egyetlen, aki tökéletesen megdicsőítette mennyei Atyját azáltal, hogy elvégezte a reábízott munkát e földön. De mi miként dicsőíthetjük meg Teremtőnket? Első lépés a helyes dicsőítéshez - amely nem elsősorban a szánkkal történik, hanem egész életfolytatásunkkal —, hogy megismerjük és szeressük őt. S majd ha Istent szeretjük mindennél jobban, megtanuljuk tettekkel is szeretni embertársainkat; kezdve a hozzánk legközelebb állókon. Azért tudjuk így befogadni a szívünkbe s elfogadni is egymást, mert megtapasztaltuk, hogy Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére. S ahogy egyre jobban hasonlatosak leszünk Urunkhoz, annál jobban tükrözzük az ő dicsőségét. Hitben való növekedésünk a Krisztusban igen sok kísértés és bukdácsolás közepette halad előre, de bizonyosan teljességre jut, mert mennyei Atyánk munkálja azt bennünk. Isten ugyanis új életet adott nekünk, amikor elfogadtuk Jézust életünk Urának. S így szolgálatunk gyümölcseként, végső soron, hálaadás és dicsőség terem életünk fáján; ha a tőle kapott erővel végezzük e földi küldetésünket, hogy mindenkor Isten dicsőíttessék meg benne Jézus Urunk által. Isten gyermeke nem lehet néma, mert amivel telve a szíve, azt szólja a szája. S ha róla beszélünk az embereknek (akár a világias világhálón is), az ő örömhírét adjuk tovább. Ez is azt szolgálja, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére, elfogadva az ő aranyevangéliumát (lásd Jn 3,16). A kereszten Jézus is válaszút elé került, de ő nem kérte, hogy Atyja megmentse attól az órától; hanem inkább azt, hogy: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” Életútján valamikor minden embernek is el kell tehát döntenie: magáért vagy Istenért akar-e élni? A saját erőnkből erre képtelenek vagyunk, de éppen a reformáció ünnepének közelében emlékezhetünk reformátoraink e közel fél évezredes felfedezésére: egyedül Krisztus! Ővele és általa képessé válunk Isten terve és szándéka szerint, őt megdicsőítve élni már e földön, ha Krisztus él bennünk. Ugyanis akik befogadták Jézust, s hisznek benne, azokat Isten felhatalmazta, hogy az ő gyermekeivé legyenek (Jn 1,12). S aki hisz a Fiúban, annak Isten ingyen kegyelmi ajándékaként már most örök élete van, így elkezdheti a dicsőítést ebben a rövid földi „próbaidőben’; hogy a folytatásra is alkalmassá váljon. Az Atya-Fiú Lelke vesz lakozást benne megtérése, újjászületése pillanatában; s egyre hasonlóbbá válik Urához. Az egész életén át tartó megszentelődése során egyre jobban tükrözi az Úristen dicsőségét, miként a hold a naptól kapja fényét. így válhat minden christianus a világ világosságává és megélt életprogramjának továbbadójává. íme, így használhat Isten minket mint örökkévaló szeretetének eszközeit, hogy felkészüljünk az örökkévalóságra. Ám nem mindegy, hol és miként töltjük el az örökkévalóságot. A választ e földi életünk során tetteinkkel adjuk meg e két kérdésre; azzal, hogy mit tettünk Jézussal és az Istentől kapott talentumainkkal. Számunkra is egyetlen úttá, örök igazsággá és életté s így életcéllá lett-e az Isten Fia? És csak a magunk számára hasznosítottuk képességeinket, kegyelmi ajándékainkat, lehetőségeinket, erőinket; vagy az Úristen dicsőségére szolgáltunk azokkal másoknak, felismerve, hogy ő az örökkévalóságra teremtett minket, és azt velünk is akarja eltölteni. Amilyen a kapcsolatunk Istennel e földön, olyan lesz a mennyben is. Ezért ha ezt szeretnéd tőle hallani az utolsó napon: „Jól van, jó és hű szolgám, a kévésén hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25,21), akkor el kell döntened, mi a célja az életednek. A Szentírás kijelentései alapján én csak ezt a közös, földi és mennyei életcélt „fedeztem fel”, amelyben minden benne van: az Úristen dicsőítése, imádása, magasztalása egész életfolytatásommal; miközben átélem, hogy az életemben minden kegyelem! ■ Garai András ► Nagy várakozás és nagy csalódás. így foglalhatom össze tömören azt a folyamatot, amely az Igazából mennyország (Heaven is for Real) című, vidám, sárga borítóval megjelent kötet olvasása során ment végbe bennem. Hálásan fogadtam, amikor kolléganőm átadta olvasásra, semmit nem tudtam ugyanis a 2010 novembere óta az amerikai sikerlistákat vezető könyvről és a történetről, amely ihlette, de a téma azonnal érdekelni kezdett. A New York Times bestseller címsor a borítón ugyan kicsit zavart, akárcsak a könyv első négy oldalán a bestsellereknél „kötelező” dicshimnuszözön. Előzményként még idekívánkozik, hogy az elmúlt bő fél évben számtalan halálközeü élménnyel, a léleknek a fizikai test halála utáni életével, a túlvilággal, az élők és eltávozottak közötti kapcsolattal foglalkozó irodalmat tanulmányoztam. Semmi sem izgat jobban jelenleg sem, mint az, hogy mi történik velünk és szeretteinkkel halálunk után - ehhez nyilván személyes motiváció adta a szűnni nem akaró, reményre, vigaszra vágyó érdeklődést. Emellett sietek leszögezni, hogy teológiát végzett, hívő emberként vallom, hogy sem Isten léte, sem az örök élet, sem a lélek halhatatlansága nem szorul bizonyításra, hiszen a Szentírás számomra az az isteni kinyilatkoztatás, amely e kérdések hitbeli dimenziójában megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal szolgál. De nézzük a könyvet! Todd Burpo nebraskai metodista lelkész négyéves kisfia, Colton, egy rendkívül bájos kisfiú 2003-ban perforálódott vakbélgyulladás miatt végrehajtott műtétje után halálközeli élményről számol be szüleinek. Ez önmagában nem kivételes eset, hiszen Raymond A. Moody Élet az élet után és Fény a kapun túl című, hatalmas érdeklődést kiváltott műveiben halálközeli élmények ezreinek tudományos igényű feldolgozásából összeállított válogatást közöl hiteles orvosi diagnózisokkal és precíz, visszaellenőrizhető dokumentációkkal. Pácienseitől tudunk az alagútélményről, a fénylényekről, a „túlvilági testről”, a mindent átható szeretetről, a bennünket odaát váró, szeretteinkkel való találkozásról és így tovább. A „mennyország kis szemtanúja” azonban az eset után hét (!) évvel megjelenő könyvben olyan közléseket tesz, amelyek több mint elgondolkodtatóak: a kritikai érzékkel is meg-Igazából mennyország áldott gondolkodó embert legalábbis elbizonytalanítják, és zavarba hozzák. Mert bár a kezdeti, legelső közlése (amelyet négyévesen tesz) még egybevág a halálközeli élményt átéltek tapasztalataival (például a műtét során „kilép” a testéből, és fentről látja az orvost, valamint szüleit két külön helyiségben — amelyről másképp nem tudhatott volna, ha nem látja őket), de ez még csak a prológus, a kérdőjelek ezután kezdődnek - és a történet előrehaladtával egyre csak szaporodnak. Nagyon nehéz nem élni a gyanúperrel, hogy az évek múlásával a sajátos családi közegben töltött idő erőteljesen rányomta a bélyegét a felcseperedő Colton négyévesen átélt élményeiről megmaradt emlékeire. A lelkész édesapa mellett a család két gyereke napi szinten benne él a vasárnapi iskola, a gyermekbibliai történetek, a képes Bibliák és nagy valószínűséggel - amint a kötet számos utalásából erre következtethetünk - a fundamentalista bibliaértelmezések világában. Az olvasóban önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés: vajon nem ennek tudható-e be, hogy mint egy megelevenedett gyermekbiblia, Colton - hét évvel korábbra visszavetített - beszámolóiban megjelenik többek között a gyémántos, aranykoronás Jézus, akinek szivárványlova van; a gyerek házi feladatot kap Jézustól a mennyországban, ahol mindenkinek szárnya van, fejük felett fény, s mindenkin fehér ruha sárga vállszalaggal. A találkozás a negyedszázada meghalt nagypapával és Colton meg nem született nővérével még mutat némi párhuzamot a halálközeli élményeket átéltek túlvilági észleléseivel, a következő fejezet viszont ismét a színes, képes gyermekbiblia lapjait hozza elő Isten trónterméről, jobbján Jézus trónusáról, mellettük Gábriel arkangyal, és persze kisszéken ott ül Colton is a Szentlélek Isten mellett - mely utóbbi isteni személyről megtudjuk, hogy „kék”. A gyermek máskor magát a Szentleiket is látja, amint éppen erőt és sugalmazást küld le az édesapjának prédikáció előtt. Erőteljesen didaktikusnak tűnik az a rész, ahol a gyerek közli a lelkész apával: „Jézus azt mondta, mondjam meg neked, hogy Jézus tényleg nagyon szereti a gyerekeket.” És: „Jézus azt mondta, azért halt meg a kereszten, hogy láthassuk az apukáját.” A Jelenések könyvének - C. S. Lewis Narnia krónikái című művében felhasznált - egyes részei is megelevenednek előttünk, amelyekben a jók kardokkal győzik le a rosszakat: Colton beszámol a mennyei seregről, melynek tagjai az angyalokkal együtt kardokkal küzdenek a sátán és serege ellen. Az eljövendő háború is szóba kerül, melyben Jézus és az angyalok a sátán és a szörnyek, sárkányok ellen fognak harcolni, s elpusztul benne a világ. Azonban ismét egy megkerülhetetlen kérdés nyugtalanítja az olvasót: ez az információ vajon miért csak azt követően kerül elő, hogy a család megnézte a moziban a C. S. Lewis azonos című regényéből készült filmet, amely a szülőkben felidézte a Jelenések könyvét? Colton rögvest kész lelkesen megválaszolni szülei végidőkre vonatkozó kérdését, és azt is közli, hogy édesapja is karddal fog harcolni a szörnyek ellen. A férfiak harcolnak majd, a nők és a gyerekek nem. (Ez az Armageddon.) Hogy az e könyvben leírt élmények mennyiben valósak, azt az olvasó dolga eldönteni - elolvasása után bőven kell idő, hogy a lassan ülepedő információk koherens értelmezési keretbe rendeződjenek - ha ez egyáltalán lehetséges. A tény, hogy létezik élet a halál után: eddig sem volt kérdéses számomra. Hogy erről, illetve a mennyországról milyen információt kap egy klinikai halál állapotába nem került négyéves gyermek, Isten szuverén döntése, hogy mit nyilatkoztat ki. Az viszont szintén tény, hogy jól jövedelmező iparág épült a nyolc évvel ezelőtti történetre - aki nem hiszi, üsse be a keresőbe a heavenisforreal.net címet, ahol „a Burpo családdal kapcsolatos legfrissebb hírekről és eseményekről” tájékozódhat - olvasom a kötet utolsó oldalán. És egy kérdés ott marad a levegőben: vajon miért kell bizniszt csinálni a lélek halál utáni életéből, azaz a legszebb, legszentebb dolgokból is? ■ Kőháti Dóra Todd Burpo és Lynn Vincent: Igazából mennyország - Egy kisfiú megdöbbentő története a mennyországba tett utazásáról és csodálatos visszatéréséről. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2011. Ára 2950 forint. A kötet keresztény terjesztője és nagykereskedője az Immanuel Alapítvány (www. immanuel.hu). Apám könnye Mi is a könny? Ha kémikus vagy, nem más, mint egy csepp sós víz. Ha szeretteid arcán látod, vagy magad hullajtod, akkor egészen más. „A férfiak nem sírnak!” - mondta tréfásan anyám, amikor gyerekként egy nagyobb esés után a térdem sebét fertőtlenítette. Ma én is ezt mondom unokámnak, pedig tudom, hogy csak tréfás, vigasztaló szóbeszéd, mert a férfiak is sírnak. Apám könnyeit akkor láttam először, amikor asztalosműhelyét bombatalálat érte. Most is előttem van az a kétségbeesett tekintet. „Mi lesz most?...” Két évvel később az udvaron dolgozott valami nagy deszkákkal, és hullott a könnye.- Mért sír a papa?- Hagyd apádat dolgozni! Azért sír, mert meghalt a nagypapa... - mondta anyám, és erősen magához szorított. Csak később tudtam meg, hogy koporsót készített. Az édesapja koporsóját. Láttam arcán a megalázott ember könnyét is, amikor a katona a falról leakasztotta a zsebóráját, majd a bőrkabátját. Feladatta magára a kabátot, egyszer-kétszer megfordult a tükör előtt, hogy lássa, mennyire áll jól neki. Aztán megkérdezte: „Harasó?” Láttam azt is, amikor meglett ember lettem, és rám nézve a szeméhez nyúlt keze fejével. Az arcán akkor örömet láttam. Hála neked, Uram, hogy én is ránézhetek felnőtt gyerekeimre, van minek örülnöm, és én is letörölhetem azt a kis sós vízcseppet. A gyertyák meggyújtásakor ez jutott eszembe. Ezen a papíron meg úgyse látszik, hogy hova csöppent... ■ Dr. Schrott Géza
