Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-20 / 47. szám
ÉLŐ VÍZ Evangélikus Élet 2011. november 20. » 11 Tompa Mihály Miért kételkedel? Rászorulunk egymás imádságára „Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?” (Mt 6,30) Örök életre való megváltásunk felől bizonyítja itt Jézus: nincs okunk kételkedni Atyánk szeretetében. Isten pazarló bőkezűséggel gondoskodik a múlandó világ életéről. Miért mondjuk hát kicsinyhitűén: nem törődik velem, megfeledkezett rólam? Pedig minket örök életre hívott el Jézus Krisztus által! Mert valóban csodálatos, ahogyan gondoskodik Isten az élet fenntartásáról és továbbadásáról a földön. Egy almavirág megporzásához egy virágporszemecske kell. A porzókon mégis sok száz sorakozik minden virágban. Nekünk az alma azért értékes, mert megesszük a húsát. A fának meg azért, amit eldobunk: a magjáért. Hány ezer magot hoz tizenöthúsz év alatt egy almafa azért, hogy egy-kettő a földbe kerülve utódot hajtson egy öregedő fa helyett! Bizony megszégyenül az ember ezeket látva. Ha eszünkbe jutnak kicsinyes kifakadásaink, a napi gondok miatti aggodalmaskodásaink, igazat kell adnunk Urunk kérdésének: „Ha ezeket így ruházza az Isten, „...ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg mi az Úr akarata” (Ef 5,17)- Anti bácsi! Itthon van a feleséged vagy a fiatoknál?- Itthon van! Miért kérded, tisztelendő úr?- Mert hiányzik. Jó néhányszor nem jött templomba.- Hát? Hiányzik, mert olyan maródi. Valahogy nem jól van.- Talán beteg?- Az is lehet, de csak legyint, ha mondom, hogy menjen orvoshoz. Ismét eltelt egy hét, de nem javult az asszony állapota, pedig már délutánonként lepihent, aludt is egy keveset. Aztán néhány nap múlva mégis orvos kellett. Ezúttal nem ő ment orvoshoz, hanem az ment őhozzá, mert belázasodott. A doktor tüdőgyulladás gyanújával kórházba akarta utalni.- Doktor úr! Ne siessen azzal a kórházba küldéssel. írjon orvosságot, vagy adjon injekciót, és gyógyítson meg itthon! - ragaszkodott Juliska a saját környezetéhez, saját fekhelyéhez. Az orvos - hogy a beteg megnyugodjon - néhány napon át otthon injekciózta, aztán mentőt hívott. De amíg otthon volt, meglátogattuk. Elmesélte búját-baját, a végén pedig hozzátette:- Előbb-utóbb engem is bekaparnak az anyaföldbe!- Meg minket is! - vette át a szót férjem, János. - De tudja, mi a csodálatos? Az, hogy a lelkünk tovább él _ és élhet odaát az Úrnál a mennyben, mert feltámadunk!- Hát abból aligha lesz valami... — így Juliska.- Miért ne lenne? Ez Isten ígérete. Látom, itt van a szép, nagybetűs Bibliája. Hallgassa csak, mi van ideírva! János gyorsan fellapozta a helyet:- „Feltámadnak először, akik meghaltak a Krisztusban..!’- ezt olvassuk az Első thesszalonikai levélben. Juliska! Minden ember feltámad, mert számot kell adnunk Istennek arnem sokkal inkább-e titeket, ti kicsinyhitűek?” De számon kérő ítéleténél sokkal fontosabb Urunk biztatása. Ha egy almafa életéről ezerszeres biztonsággal gondoskodik az Isten, mi - drága véren megváltott gyermekei - mennyivel inkább rábízhatjuk magunkat irgalmas kezére! Aggodalmaskodás helyett örömmel végezzük hát munkánkat: hiszen nekünk reménységünk van! „Abban nyilvánult meg az Isten szeretete irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala” (íjn 4,9) ■ CSIZMAZIA SÁNDOR Forrás: Csizmazia Sándor: Lehulló álarcok. A hegyi beszéd - Áhítatok Máté evangéliuma 5-7. fejezete alapján. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 2000. ról, hogy mit tettünk az ő szent Fiával, Jézussal. Hittünk benne vagy mellőztük?- Tudja, tisztelendő úr, Jézus megtehette azt, hogy feltámadt, merthogy Isten volt! De az ember? Az nem támad föl!- Juliska! Kikerestem még két verset, nézze meg vagy olvassa!- Én ugyan nem olvasom, olvassa maga, ha akarja! János érthetően, hangosan olvasta: mikor Jézus meghalt, „a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnekfeltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek’.’ (Mt 27,52-53)- Nos! Ezt már elhiszi, Juliska? Percekig nagy csend lett, majd megszólalt:- Na! Hát tudja meg, tisztelendő úr: én ezt nem akarom hinni!- Értem! Őszintén válaszolt. Vannak hívők, és vannak kételkedők. De hihet maga is! A hitet persze kérnie kell, és Isten örömmel adja. Meg ellene is mondhat, ha nem tartja igaznak, de akkor Isten legyen irgalmas, hogy még itt beláthassa bűnét, és bocsánatot kérjen. Mert az is meg van írva, hogy amit az ember „vei, azt fogja aratni is” (Gál 6,7). Aki a saját elképzelését, akaratát veti, az pusztulást arat. Aki az Úrtól kapott hitet veti, az meg örök életet arat. Isten szava szent és igaz, megáll örökre, hisz magát is úgy szereti, hogy az ő egyszülött Fiát büntette a maga és mindegyönk bűne miatt, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Elbúcsúztunk. Otthon könyörögtünk érte. Az orvos kórházba vitette őt. Ott még két hetet élt, aztán örökre eltávozott. Nekünk az a reménységünk maradt, hogy a kórházban még beszélhetett vele, és megkönyörülhetett rajta az Úr. ■ Klucsik Veronika A gazdag Volt egyszer egy dúsgazdag ember, Ki, hogy nem voltak gyermeki, Elvégezé vala magában Rokonitfelsegíteni. Ő egyedül áll a világon... Azok hadd boldoguljanak! S roppant kincsét köztökfelosztván: Örültek az atyafiak. S a jóltevőt, öreg korára Magához hívja mindenik; írják, kik tőle messze laknak, Hogy híven gondját viselik. De az öreg a meghívásnak Sok számos évig ellenáll; Elindul végre s bekopogtat A legelső atyafinál. Nem ösmerték meg. Ő belépett A házhoz útas képiben, Ki szállást kér egy éjszakára, S tovább megyen ha megpihen. Mert terve az volt: széjjel-nézni A rokonok között elébb: Hogy hol leend legjobb leélni Még hátra lévő idejét? Nagy fényűzés volt a családban, Éjjel-nappal zajgott a ház; Nem látott olyat, aki fárad, Csak olyat, aki lakomáz, S gondolja búsan: nemsokára Itt sírva kérnek kenyeret! Szükség kiséri a pazarlást... S vevén botját, útnak ered. Elért a második rokonhoz, S házi békét nem lele ott; Szüle, hitves, testvér egymással Ellenkedett, civakodott. De fel is volt fordulva minden... S ő már korán útban vagyon, Jaj az egyet-nem-értő háznak, Mert istenáldás nincs azon! A harmadik rokon fukar volt; Zárt ajtók s vas-rácsok megett, Panasszal lévén szája telve: Rongyoskodott, szegénykédéit. Szállást nem adhat! (Félti kincsét, Tolvajcsiny, rablás gyakori!) S mond a vándor: maradj magadnak, Földnek gyász terhe, zsugori! Közelgetvén a negyedikhez: Szigorú arca felderül, - Rend, tisztaság, jólét köszönti A lak felől, már messzirül. Nagy gazdagság kincs nincs a házban, De van éltető szeretet, Van hűség béke, - s megbecsülik A szüléket, a véneket. A vándort szívesen fogadják. Ki felfedezvén önmagát: Örömkönyet sír érkezésén A rég váró kedves család, Melynek vidám, boldog körében Éldegélvén sok ideig: Az öreg éltének utolja Szép csendességben letelik. „Atyámfiái! Imádkozzatok értünk!” (1 Thessz 5,25) Ha keresztyén emberek búcsúznak el egymástól, olyankor sokszor hangzik el ez a kérés: „Imádkozzál értem!” És ugyanannyiszor elhangzik a megerősítő ígéret is. Lehet ez egyesek számára kegyes szokás. De semmiképpen sem minden keresztyén ember számára az. Igen sokszor komoly szükség jut benne kifejezésre. Találkozunk vele bőven a Bibliában is. A legszentebbnek, Jézus Krisztusnak is szüksége volt tanítványai imádságára. Olvassuk el az evangéliomokból a gecsemánéi jelenetet. Amikor gyötrődése helyéhez közel vitt tanítványai közül hármat, akkor arra kérte őket: „Maradjatok itt, és vigyázzatok velem.” Amikor pedig tusakodása közben visszajött hozzájuk, és alva találta őket, így szólt hozzájuk: „Vigyázzatok, és imádkozzatok!" Pál apostolnak egy ilyen kérését idéztem ennek az írásnak az elején. Hasonlót bármelyik levélből idézhettem volna. És ehhez hasonlóan írnak a többi apostolok is. Az az ember, akiért sokan imádkoznak, és ő tudja ezt, boldognak vallhatja magát. Ellentétben azokkal, akik ezt a kérésüket kifejezik, igen sokan vannak, akik ennek szükségét nem érzik, és éppen ezért nem is kérik. Ez nem je„Legyen derekatokfelövezve és lámpásotok meggyújtva!’ (Lk 12,35) lenti azt, hogy valóban nincsen szükségük mások imádságára. Nézetem szerint ők fokozottabban rászorulnak imádságunkra, és ezért e helyen is kérlek, hogy minden alkalommal gondolj egy-egy ilyen emberre. Nekünk is szükségünk van más emberek imádságára. Merjük őket bátran megkérni erre. Gazdagságunk, ha sokan vannak, akik értünk imádkoznak. Imafáradtságunk vagy más megpróbáltatásunk idején igen nagy segítséget jelentenek nekünk. Még két mondanivalót szeretnék az eddigiekhez hozzáfűzni. Ha - sóhajtva - úgy érzed, hogy nem vesz körül imádkozó tábor, és az emberek elfeledkeznek rólad, te semmi esetre se felejtsd el, hogy ketten mindenesetre imádkoznak érted: Jézus Krisztus az Atya jobbján, a Szentlélek pedig a szívedben. Ők soha el nem feledkeznek rólad. A másik: akárhány ember ölel is körül hűségesen az imádságával, ez téged nem menthet föl az alól, hogy magad imádkozzál. A te imádságodat a másoké nem helyettesítheti. ■ Ordass Lajos Forrás: Ordass Lajos: „Nem tudok imádkozni!” - Imádkozóknak és imádkozni akaróknak szóló tanácsok. 3. kiadás. Ordass Lajos Baráti Kör, Budapest, 2001. IX0YC Szentháromság ünnepe után az utolsó héten az Útmutató reggeli és heti igéi erre szólítanak fel: felkészül- ____ ten várjuk az örök élet Fejedelmét, aki mindent újjáteremt! Ő az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, és előtte minden térd meg fog hajolni. Azzal a bizodalommal készülhetünk az újjáteremtő Isten színe elé, hogy bár „a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”. (Róm 6,21; LK) Őérte és őáltala „hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezhetünk” (GyLK 760,4) Dr. Luther Márton szerint „a keresztyéneket dicsőségben örök életre viszi a győzedelmes Krisztus. Ezért az új ég s föld kinyilatkoztatásának napja örömnap az egyház számára, melyre sóvárogva vár az Isten népe.” Ám a vőlegényt váró tíz nyoszolyólányból öt nem volt felkészült, de „akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót.” Sorsukból okulva tanuljuk meg, hogy a mi készenléti állapotunk halálunk órájáig tart vagy ameddig életünkben az Emberfia vissza nem jön értünk! „Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!” (Mt 25,10.13) János hallotta az Úristen kijelentését: „íme, újjáteremtek mindent. (...) Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek..!’{Jel 21,5.7) Az Úr szolgája hit által „kitartott, mint aki látja a láthatatlant” (Zsid 11,27), noha Mózes testi szemmel csak távolról láthatta az ígéret földjét, de Isten „eltemette őt a völgyben”. (sMóz 34,6) Mint Urunknak ez az előképe, mi is örökváltságban részesülünk, ha az Úr Jézus által hiszünk Istenben, „aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen”. (íPt 1,21) Aki életét Krisztusra alapozta, annak az ítélet tüzében „a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni..!’ (íKor 3,14) Isten munkatársaiként tűzálló tetteket tehetünk. Visszatérő Urunkat s az örökkévalóságot ne tétlenül várjuk! „Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni!’ S mivel minden christianus egyben misszionárius is, „a kedvező alkalmakat jól használjátok fel. Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóvalfűszerezett..!’ (Kol 4,2.5-6) Jézus a kereszten „hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét”. Feltámadásának/feltámadásunknak „előjeleként” „a sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste”. A századosnak és katonáinak a hitvallása (jelen időben) legyen a miénk is: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,50.52.54) Az egyházi év utolsó napján János elénk tárja a mennyei Jeruzsálem képét, mely Isten megváltott gyermekeinek „öröklakása”. Ám nincs e városban se templom, se nap, se hold, „mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány”, és csak azok jutnak be oda, „akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe”. (Jel 21,23.27) Drága olvasó! Az Úristen veled kívánja eltölteni az örökkévalóságot, ezért fogadd el a János aranyevangéliumában (3,16) felkínált ajándékát! „Örök napom, Én Istenem, te vagy. / Ragyogj, ragyogj felém!” (EÉ 62,1) ■ Garai András PÁSZTORNAPLÓ „Ezt nem akarom...!” HETI ÚTRAVALÓ
