Evangélikus Élet, 2011. július-december (76. évfolyam, 27-52. szám)
2011-11-20 / 47. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2011. november 20. *• 9 Kampány után - kampány előtt? A látók felelőssége Véget ért egyházunk egyszázalékos kampánya, sőt már a számszerű eredmények (http://www.evangelikus.hu/lapszemle/keves-az-i-szazalek) is a rendelkezésünkre állnak ahhoz, hogy választ kereshessünk arra a kérdésre, amely a kampánnyal kapcsolatban sokakat - közöttük engem is - foglalkoztatott: vajon célszerű dolog-e ilyen kampányokat indítani, vagy sem. A Fraterneten (egyházi levelező fórum) komoly vita alakult ki ezzel kapcsolatban a kampány ideje alatt, de az az időpont talán nem volt megfelelő arra, hogy a kérdést érdemben és higgadtan megtárgyalhassuk. Ma már tudjuk, hogy a kampány elérte (egyik) kitűzött célját: ötvenezernél többen ajánlották fel személyi jövedelemadójuk egy százalékát a Magyarországi Evangélikus Egyház javára. Azt is tudjuk, hogy a befolyt mintegy háromszázmillió forintnyi összeg kevesebb, mint a tavalyi. Azt azonban nem tudjuk meg soha, hogy a kampány nyereséges volt-e, vagy veszteséggel járt: nem tudjuk ugyanis, hogy a befolyt összeg mekkora része köszönhető a kampánynak, vagy más szavakkal, mennyi folyt volna be akkor, ha a kampányról lemondunk, nem tudjuk, hogy több folyt-e be, mint amennyit a kampányra költöttünk. Ennél azonban sokkal fontosabb kérdés az, hogy a kampány Isten ügyének és egyházunknak a javát szolgálta-e vajon, vagy esetleg éppen kárára volt. Most elsősorban ezzel szeretnék foglalkozni. * * * Az egyház és a pénz viszonya mindig kényes kérdés volt, és így van ez napjainkban is. A Szentírás egyértelművé teszi, hogy a mammon hatalma Isten ügyének kibékíthetetlen ellensége (Mt 6,24). Természetes - hiszen társadalomban élünk -, hogy a pénznek mint eszköznek a használatáról nem mondhatunk le, azonban annak, hogy a pénz célként jelenjék meg az egyház életében, még a látszatát is jó lenne elkerülni. Különösen így van ez mostanában, amikor az állam arra törekszik, hogy szétválassza a valódi egyházakat az egyháznak álcázott üzleti vállalkozásoktól. Szeptemberben jelent meg Tóta W. Árpád cikke Legyen Ön is katolikus! címmel (egyházunk honlapja is átvette), amelyet elolvasva fel kell ismernünk, hogy a szerző nem csupán egyéni véleményét fogalmazta meg, hanem olyan kritikát írt le az egyházakról, amellyel a társadalom jelentős része egyetért - legalábbis ezt tapasztalhatjuk mi, akik nemcsak egyházi környezetben mozgunk, hanem olykor egyházellenességgel is szembesülünk. Sokan vannak, akik az egyházat valamilyen üzleti vállalkozásnak tartják, amely bizonyos szolgáltatások (keresztelés, esketés, temetés, karitatív és oktatási tevékenységek) ellátására szakosodott. Azzal a gondolattal sem az említett cikkben találkoztam először, hogy az egyház a pártokhoz hasonló érdekérvényesítő szervezet, amelynek legfőbb célja befolyásának, politikai és gazdasági hatalmának növelése, az elit számára megfelelő életkörülmények biztosítása. Ezen természetesen meg lehet botránkozni, de bölcsebb dolog elgondolkodni azon, hogy ez a vélemény vajon miért alakult ki, és - amennyiben bántónak ítéljük - kerülni mindent, ami ezt igazolni látszik. Ezeket a bevezető gondolatokat szem előtt tartva nézzük, hogy a kampány milyen veszélyeket rejthet magában. Először is nem tartom szerencsésnek a „kampány” szó használatát a mi esetünkben, annak ellenére, hogy pontosan fedi a valóságot. Bár a szó értelme általánosabb, eddig többnyire az üzleti és a politikai életben találkoztunk vele. Sokan vagyunk, akik ha meg akarjuk fogalmazni a szó jelentését, akkor - tapasztalataink alapján — valami ilyesmit mondanánk: a kampány rövid ideig tartó akció emberek tömeges félrevezetésére egy adott cél elérése érdekében. Egyrészt nem lenne jó, ha most is erre asszociálnánk, másrészt az üzleti és politikai élethez való tartozásunkat sugallja az, ha annak az eszközeit használjuk. Jobb lett volna kitalálni egy csak erre a célra szolgáló új kifejezést. „Szépséghibája” ennek a kampánynak, hogy nem titkolt célja a pénz, ezáltal olyan színben tünteti fel az egyházakat, mintha pénzéhes, a pénzért az elveiket is feladó szervezetek lennének, holott csak jogos „jussukhoz”, a törvény által nekik ítélt támogatáshoz szeretnének hozzájutni. Nem tartom jó eszköznek az óriásplakátot, amelyet ugyancsak az üzleti és politikai életből vettünk át. A plakát, a reklám és a hazugság majdnem szinonimák sokunk szótárában. Az első egyházi óriásplakátból, amellyel találkoztam - katolikus testvéreinké volt - már semmire sem emlékszem, csak arra, hogy láttán nagyon rossz érzés fogott el: úgy éreztem, hogy lejáratjuk magunkat a társadalom előtt. Első (evangélikus) egyszázalékos plakátunkat egy ismerősöm - nem tudta, hogy én is evangélikus vagyok - úgy kommentálta, hogy „beindult a szent biznisz”. Ha olyan plakátot készíttet egyházunk, amelyet visszatetszőnek érzünk, mert „csúsztatás” van benne, hamis színben tünteti fel magát, vagy csak egyszerűen semmitmondó, mint az említett első plakátunk („Életközeiben vagyunk!”), akkor megnehezíti, hogy közösséget vállaljunk vele. Nemrégen olvashattunk egy ilyen esetről (honlapunk is átvette): református testvéreink plakátot készítettek a népszámlálásra, amelyet „házon belül” is hamisnak éreztek (http://www.evangelikus.hu/okumene/reformatus-nepszamlalasi-plakat-krisztus-oeroeme-nem-mosolygasban-jelenik-meg-eletukben), így akár az is előfordulhat, hogy a plakáttal nem nyerünk híveket, hanem veszítünk. Plakát dolgában egyébként is eleve vesztes helyzetből indulunk a pártokkal és multinacionális vállalkozásokkal szemben, hiszen az ő anyagi lehetőségeiknek töredékével rendelkezünk csupán, így plakátjaink sem minőségben, sem mennyiségben nem versenyképesek. Bár a kampány előtt és a kampány idején is folyt az a - nagyon helyénvaló - felvilágosító munka, amely arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az egyházak részére felajánlható egy százalék nem azonos a civil szervezetek, alapítványok részére felajánlható egy százalékkal - tehát ha valaki egy százalékot ajánl fel az egyháznak, azzal nem károsít meg egyetlen karitatív szervezetet sem, hiszen az ő részükre egy másik egy százalékot ajánlhat fel -, plakátunk a megjelenését tekintve semmiben sem különbözik a karitatív szervezetek egyszázalékos plakátjaitól, és ez a felvilágosító munka ellen dolgozik: a kétféle egy százalékot összemossa. Nem tartom szerencsésnek azt sem, hogy a kampány érdekében minden évben ki kell emelnünk egy - a társadalom részéről is elismert - területet (karitatív intézmények, iskolák stb.), amelyet a plakáton fogunk szerepeltetni, hiszen ez az egy százalék az egyházak támogatásának törvények által szabályozott formája, senki sem követeli meg tőlünk, hogy minden évben valamilyen konkrét célt jelöljünk meg - ez csak a kampányhoz kell -, és jogilag senki sem kifogásolhatná, ha a pénzt végül nem arra a célra használnánk fel, mint amelyet a kampányban megjelöltünk, legfeljebb megkérdőjelezhetnék szavahihetőségünket. # # % Nyilván felmerül a kérdés olvasóimban, hogy ha a kampánnyal szemben ilyen fenntartásaim vannak, akkor mit javasolok helyette, hiszen hiba lenne veszni hagyni azokat az egy százalékokat, amelyek a törvény szerint megilletnek bennünket. Tudjuk jól, hogy a társadalomnak csak egy kis része él az egyszázalékos felajánlás lehetőségével. Valószínűleg igaz ez egyházunk tagjaira is, ezért a felvilágosító munkát folytatni kell minden alkalmas lehetőséget kihasználva (családlátogatás, hirdetések az istentiszteleten, gyülekezeti alkalmak, egyházi média). A kampány azonban mindenképpen a rövid távú megoldás eszköze, és nekünk hosszabb távra kellene terveznünk. Az a társadalmi igény, hogy az egyházakat a hívek tartsák fenn, egyre világosabban fogalmazódik meg, és alapvetően nem is kifogásolható. Ehhez azonban egyházukat szerető, ahhoz ragaszkodó és érte áldozatot is vállaló hívekre lenne szükség: erősíteni kellene híveink identitástudatát, értékeinkért való felelős aggódását. Ehhez is eszköz lehet a családlátogatás, a gyülekezeti alkalmak, az egyházi média, de fontos lenne egyházi kincseink (épületek, gyűjtemények, művészi alkotások stb.) megismertetése és ápolása is. Az olyan ifjúsági találkozókon, mint amilyen a Szélrózsa is, kiemelt figyelmet kellene szentelni az identitástudat erősítésének az összetartozás élményén keresztül. Helyet kellene kapnia a lutheri tanításnak és a koráléneklésnek ezeken a találkozókon, de egyházi iskoláinkban is. Tudom, hogy ha testvéregyházaink nem mondanak le a kampányról, nekünk is nehezebb megtenni, de talán le kellene ülni velük megtárgyalni, hogy ők miként látják a kampány társadalmi hatásait: Isten ügyét szolgáljuk, vagy csak a pillanatnyi fennmaradásért küzdünk? Úgy tudom, hogy a népszámlálással kapcsolatban egyházunk nem indított országos kampányt (helyi kezdeményezésekről, sőt kisebb balfogásokról is értesültem). Ez biztató lehet a jövőre nézve: lehet, hogy függetleníteni tudjuk magunkat továbbra is kampányoló testvéregyházainktól? ■ Herényi István „Budapestet is elérte a világforradalom” - olvasom az Index.hu internetes hírportálon. „Occupy Wall Street” - a világ pénzügyi központjaként emlegetett nevezetes amerikai utca elfoglalására buzdítanak azok a közterületre kitelepült fiatalok, akiknek sátrai már megjelentek Londonban is, és a világ több városában is. „Foglald el a teret!” - hirdetik immáron a mi fővárosunkban is a sátorlakók -, hogy le ne maradjunk semmiről sem, ami a nagyvilágban történik. „Nem vagyunk biztonságban a bankárok és a politikusok kezében” - mondja a szóvivő. Hogy a mozgalom majd mivé válik, vagy mit ér el, az most persze még messze nem világos. De a kiváltó ok érthető, hisz egyre inkább világos, bajainkért most bizony joggal hibáztathatok a szűk látókörű politikusok és pénzemberek. Naponta özönével zúdulnak ránk a rosszabbnál rosszabb hírek. Az üzemanyag ára az autósok számára lassan megfizethetetlen. A forint naponta negatív csúcsokat dönt. Hírek érkeznek olyanokról, akik valamiféle önellátásra kezdenek berendezkedni. Bármi történhet, a veteményesben megterem a zöldség, az udvaron újra tyúkok kapirgálhatnak majd, a hizlalt disznó is az ólban most biztos befektetésnek tűnik. Igen ám, de ezt nem tudják megtenni a nagyvárosban élők. A panel erkélye nem sok mindenre alkalmas... Mi lesz velük? Egyre rosszabb a kedvünk. Látjuk a kormány erőlködését is. Menteni a reménytelenül eladósodottakat, csökkenteni az ország hatalmas adósságát. Azt, amit nem ők halmoztak fel, hiszen a baj még 2008-ban keletkezett. Kérdés azonban, hogyan lehet okosnak lenni egy olyan helyzetben, amilyenhez hasonló még nem volt, s amelyre nincs recept... Másutt még rosszabb a helyzet. Az ember nem érti, hogyan mehet egy egész ország csődbe. Mi történik akkor? Valóban nem kapnak fizetést a tanárok, az orvosok, a közalkalmazottak? Hisz ez sok százezer embert jelent! Zárolják a bankszámlákat? Nem lehet a bankautomatákból sem pénzt kivenni? Ez pedig már mindannyiunkat érint. Mi, egy nagyjából biztonságos kor gyermekei, el sem tudjuk képzelni azt, amit nagyapáink még emlegetnek. Amikor bilipengőket sodort a szél a pesti utcán. S egyhavi fizetésért alig lehetett valamit vásárolni a boltban. Azt mondja a soltvadkerti polgármester, hogy náluk az önkormányzatnak nincs egy fillér adóssága sem. Mert az ott élőkben él még a régi mentalitás: addig nyújtózkodtak csak, ameddig a takarójuk ért. Ők nyugodtan alszanak. Az adósságválságot eszerint „takaróválságnak” is lehetne nevezni. Egyének és országok keze-lába lóg már ki régen a kicsi takaró alól. Világos az is, hogy nem lehet olyan pénzekre alapozni, melyek mögött nincs tényleges munka! Az asztalos elkészít egy széket, azt eladja. Munkájával ő adott valamit a világnak. Ugyanígy a földműves, a lakatos, a tanár, az orvos - mindazok, akik ténylegesen dolgoztak, értéket hoztak ezzel létre. Az ügyeskedők, a spekulánsok semmilyen értéket nem hoznak létre - s ez igaz a seftelő bankokra, kormányokra is. Hol voltak a szakemberek, a „látók” akkor, amikor szólni kellett volna? Mit szólni, nagyot kiáltani kellett volna! Évekkel ezelőtt, mikor építési hitelt kívántam fölvenni, a megkérdezett bankok, egy kivétellel, mind a svájci frankra akartak rábeszélni. Hol van azok felelőssége, akik akkor emberek százezreit vették rá egy pillanatnyilag jónak tűnő ötletre? Akikre mi, laikusok bízzuk magunkat, azok eszerint csak az orrukig látnak? „Az okos ember hitelből él” — ez folyt a vízcsapból is. Senki nem szólt ellene. Százezrek vettek a semmiből autót, lakást, ki tudja, még mit. És senki nem emelte fel az ujját figyelmeztetve, hogy ennek nem lesz jó vége. Olvasom, hogy egy osztrák bankvezér ötlete volt a svájcifrank-alapú hitelek elterjesztése, többek között nálunk is. Hol van most ez az úriember? És: Brüsszel, ahonnan az unió nagyokosai annyi mindenbe beleszólnak, látva a görög és a többi problémát, miért nem szólt, miért nem lépett? Válaszra váró kérdések... Az őrálló felelősségéről olvashatunk Ezékiel próféta könyvében. Akit őrállóvá tett Isten, és látja jönni az ellenséget, de nem szól, nem fúj riadót, s a baj megtörténik, azt az Úr számon fogja kérni! „Nincs nagyobb bűn, mint másokat vezetni, másoknak parancsolni, másokon uralkodni akarni - ahhoz való tulajdon és talentumok nélkül...” (Széchenyi István: Nagy magyar szatíra) ■ Lupták György
